Rengeteg jel mutat arra, hogy az évtizedekig dogmaként tisztelt, a piacot mindenek fölé helyező neoliberális gazdaságpolitika kudarcot vallott. A világot jelenleg is sújtó gazdasági válság csupán az egyik példája annak, hogy a korlátok nélküli tőke nem képes beváltani a hozzá fűzött reményeket. Nemhogy a saját egyensúlyát nem tudja megteremteni, nem elég, hogy a természeti erőforrásokkal felelőtlenül gazdálkodik, de számos társadalmat a szociális katasztrófa szélére sodort. Magyarországon például a fizetésképtelen adósok százezreinek példája hívta fel rá a figyelmet, hogy alapjaiban kell újragondolni a tőke szabályozását és társadalmi szerepvállalását.
A filmben látható, hogy Latin-Amerikában a helyzet még kiélezettebb. Hiába vetették alá magukat a szubkontinens országai a neoliberális eszméknek, annak a jobb életről, színvonalasabb szolgáltatásokról szóló ígéretei látványosan megbuktak. Minden bizonnyal az sem véletlen, hogy az Egyesült Államok hátországában jutottak hatalomra a neoliberális kapitalizmust leghevesebben támadó kormányok. Latin-Amerikában óriási a szakadék a gazdagok és a szegények közt. Venezuelában, Paraguayban, Brazíliában, Bolíviában és több más országban a lakosság leggazdagabb húsz százaléka birtokolja az ország vagyonának hatvan százalékát, a legszegényebb húsz százalék pedig mindössze az öt százaléka fölött rendelkezik. A felhőkarcolók szomszédságában végtelen nyomornegyedek terülnek el. Az országok többsége teljesen eladósodott. Az ellenállás jelképévé Hugo Chávez venezuelai elnök vált, aki egyenesen el akarja törölni a kapitalizmust, és a kelet-európai kommunista országokhoz és Kubához kísértetiesen hasonló rendszer kiépítésén dolgozik.
Új gyarmatosítás
A dokumentumfilmben többen elmondják, hogy a térség államainak lakossága a multinacionális vállalatok elmúlt két évtizedben zajló térnyerésére, az állami vagyon idegen kézre játszására egyszerűen új gyarmatosításként tekint. Bár Dél-Amerikában az Egyesült Államokból származó cégek vannak túlsúlyban, a baszk hátterű film ezúttal a spanyol multik működését vette górcső alá.
A film szerint a mérleg katasztrofális. A kilencvenes évek példátlan privatizációs hulláma országok stratégiai vállalatainak zömét multinacionális cégek kezére juttatta. Termelők millióinak kellett elhagyniuk a földjüket, mert útjában álltak a nyugati olajtársaságoknak és a vízgazdálkodással foglalkozó cégeknek. Csak Kolumbiában kétszáz szakszervezeti vezető halt erőszakos halált, mert felemelte a hangját a munkások jogaiért. – Ráadásul a multiknak nemcsak az állami cégek kellettek, az energiaforrásokra, az ivóvízre és más természeti kincsekre is rátették a kezüket. Az ezekből szerzett haszon jelentős részét azonban nem az adott országban fektették be – állítják a szerkesztők. – A természeti kincseink más országok fejlődését segítik, miközben mi szegények maradunk – nyilatkozott egy szakszervezeti vezető a filmben. – A saját földgázunkat adják el nekünk világpiaci áron – fogalmazott egy másik szakértő.
A helyzetet súlyosbította, hogy az állami költségvetések sem jártak jól a privatizációval. A magánkézbe adott cégek egy része korábban jelentős mértékben hozzájárult az állami bevételekhez, ám a privatizáció után ezek a bevételek megcsappantak. A bevételkiesés egyik fő oka az volt, hogy az országok kormányai egymást túlszárnyalva igyekeztek nagyobb és nagyobb kedvezményeket adni a multiknak, hogy minél vonzóbb színben tűnjenek fel a cégek szemében.
Kettős mérce
Nem mintha egy európai vagy egyesült államokbeli cég számára nem jelentene vonzó célpontot egy olyan ország, ahol a munkabérek rendkívül alacsonyak, és a törvények szinte bármit megengednek a nagyvállalatoknak. Több országban előfordult például, hogy a vízzel rendelkező cégek tárolókat építettek, hatalmas területeket árasztva el, így kivonták őket a művelés alól. Ezek a földek általában szegény, mezőgazdaságból tengődő kisközösségek tulajdonában voltak, tőlük kellett megszerezni azokat. A film készítői szerint a cégek nem válogattak az eszközökben: aki nem volt hajlandó nyomott áron megválni a földjétől, azt megfenyegették. Sőt az is előfordult, hogy félkatonai szervezeteket bíztak meg azzal, hogy űzzék el a lakosságot az értékes területekről. Kolumbiában például 4,5 millió embernek kellett elhagynia a szülőföldjét az erőszak miatt, így 6,5 millió hektárnyi terület került a multik kezére.
– A külföldi cégek gyakran kettős mércét alkalmaznak, olyan dolgokat tesznek, amiért a saját hazájukban, például az Európai Unióban hatalmas büntetést kellene fizetniük – nyilatkozta az egyik szakszervezeti vezető. Állítása szerint a spanyol cégek úgy kerülik el a csoportos leépítéseket, hogy nem is vesznek fel senkit. Zömében időszakos munkaerőt alkalmaznak, így azokat ki sem kell rúgniuk. Ráadásul gyülekezési joguk sincs, így a szakszervezetek befolyása is nagyon gyenge.
Az ötszáz ével ezelőtti hódítóknak szükségük volt egy ideológiára, ezért ők a katolicizmus eszméivel legitimálták a rémtetteiket – így a kommentár. A filmben megszólaló szakértők szerint ma sincs ez másként, csak most az EU-ból származó és az amerikai multik térnyeréséhez a neoliberalizmus filozófiája nyújt ideológiát. A Nyugat-Európából s főként Spanyolországból származó cégek Latin-Amerikában hangoztatott szólamai Magyarországon is ismerősnek tűnhetnek: az állam rossz gazda, és a gazdaság túl sok területét uralja, köztük a stratégiai területeket is. Az állami társaságokat ezért privatizálni kell. Ha ez megtörténik, akkor a szolgáltatások színvonala javulni fog, és az emberek is jobban fognak élni.
Nicaraguában azonban vitatkoznának a fenti állítással. A helyi villamos hálózat privatizálása után a villanyszámlákon a korábban megszokott árak tízszerese állt. Miközben a fizetés átszámítva húszezer forint körül mozog, egy család áramdíja ennek akár a háromszorosa is lehet. Ráadásul a villamos hálózat katasztrofális állapotban van, az új tulajdonosok ugyanis alig költöttek felújításra vagy korszerűsítésre. Mindennapos a többszöri áramszünet, és a leszakadó vezetékek miatt sokan szenvednek halálos balesetet.
Ezek az esetek azonban nem kapnak sajtóvisszhangot. A média ugyanis szintén része a nemzetközi hálózatnak, az óriás láncok tulajdonában állnak. A társaságok tulajdonosai igyekeznek jó viszonyban lenni a hirdetőikkel és a nagyvállalatokat kiszolgáló kormányokkal. A filmben szereplő újságírónő ugyan megpróbál hangot adni a kisemberek bajainak is, ám próbálkozásai minden érvelés ellenére megtörnek a szerkesztője ellenállásán. – Olvasott ezekről a problémákról a nagy hírügynökségek anyagaiban? – teszi fel a kérdést a szerkesztő. – Nem? Akkor nem is fontosak – zárja le a vitát a főnök.
Forgóajtó-effektus
A film készítői szerint egyáltalán nem túlzás párhuzamot vonni az ötszáz évvel ezelőtt kezdődő spanyol hódítás és az elmúlt évtized eseményei között. A különbség annyi, hogy a hajdani konkvisztádorok helyét ma multinacionális cégek vették át. Ők már nem a modern fegyverzetükkel és a kontinensre behordozott betegségekkel, hanem hatalmas gazdasági fölényükkel hajtják a befolyásuk alá az országokat. Viszont ugyanúgy egy másik hatalom, ebben az esetben főként Spanyolország érdekeit képviselik, mint az ötszáz évvel ezelőtt élt hódítók. A nagyvállalatok térhódítása nem történhetett volna meg politikai nyomásgyakorlás nélkül. A multik ugyanis – annak ellenére, hogy a nevük a nemzetköziséget sugallja, és maguk is az államhatárok jelentőségének a csökkentését tűzték ki célul – valamely államhoz, kormányhoz köthetők. A cégek vezetői nem a semmiből tűnnek elő, a társaságok legfontosabb székei legalább annyira politikai pozíciók, mint amennyire gazdaságiak. A szakirodalomban forgóajtó-effektusnak nevezik azt a folyamatot, amikor a vezetők a kormányból ülnek át egy-egy nagyvállalat élére, vagy a gazdasági életből vándorolnak át a politikába. Természetes, hogy ezek az összefonódások hatalmas lobbierőt adnak a cégek kezébe, amelyet azok nem is hagynak kihasználatlanul.
Ráadásul a politikai befolyás nem csupán a nagyvállalatok szintjén érvényesül. A vezető hatalmak a nagy nemzetközi szervezetekben, például az amerikai érdekeket képviselő Nemzetközi Valutaalapban (IMF) és a Világbankban is hangot adnak a véleményüknek, és helyet kaptak a jelentős pénzintézetek tanácsaiban is. A film készítői szerint ezért egyáltalán nem véletlen, hogy a kilencvenes években Latin-Amerikában beindított hatalmas magánosítási hullám többek között az IMF nyomására történt.
Hiányzó egyensúly
Harsányi Iván, Spanyolország 19–20. századi történetét kutató és ebben a témában számos meghatározó publikációt jegyző egyetemi tanár lapunknak elmondta: Spanyolország külpolitikája minden párt uralma alatt igen komolyan építette az utat a tengerentúli monopóliumoknak. A dél-európai ország 2003 utáni fejlődésében jelentős szerepet játszott a dél-amerikai profit. Először csak a természeti kincseket privatizálták, de ma már az általános vámtarifa-egyezmény értelmében nemcsak a termelést kell liberalizálni, hanem a szolgáltatásokat is. – Ez azt jelenti, hogy az oktatásban is teret nyer a magántőke, ami már csak azért is problematikus, mert nem az emberek életre való felkészítése a célja, csupán az engedelmes munkaerő nevelése – közölte a szakértő. Az IMF térségbeli szerepét Harsányi Iván igen ellentmondásosnak látja. – Meg kell jegyezni, hogy Latin-Amerika nem tud meglenni a Világbank nélkül és az IMF-nélkül sem. A valutaalaphoz mindenki odajárul Latin-Amerikában, még a forradalmi kormányok is tartják velük a kapcsolatot. A szakértő szerint a megoldást az jelenthetné, ha kialakulna valamiféle egyensúly, olyan együttműködést tudnának kialakítani a kormányok a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel, amelybe az emberek is beleszólhatnának, hiszen igazából az ő életüket befolyásolják a megállapodások.
origo.hu
Bayer Zsolt: Erről van szó!
