Férje, Schmitt Pál köztársasági elnöki beiktatása kapcsán több összeállítás jelent meg sportolóból lett politikusokról Sebastian Coe-tól Szergej Bubkán át Valerij Borzovig, de hallott-e önökhoz hasonlóan „sportos”, korábbi klasszis versenyzőkből álló államfői párról?
– Nem hallottam, s őszintén szólva néha még most sem fogom fel, ami velünk történt. Tréfásan szoktam mondani, engem nem kérdezett meg senki, de negyvennégy év házasság alatt megtanul az ember alkalmazkodni. Természetesen nehéz mások előtt szerepelni, belecsöppenni a semmiből valamibe. Ehhez is szükséges a felkészülés, mint ahhoz, amikor annak idején bemutattam a tornagyakorlatot. Nem teljesíthetetlen, de komoly feladat a mostani is, meg kell nyerjem a szemlélők tetszését, hiszen most nem csak a „családtagok” ülnek a nézőtéren, a „pontozás” pedig szubjektív.
– A Köztársasági Elnöki Hivatal honlapján feltüntetett feladatai közé sorolja hagyományaink ápolását, kulturális örökségünk védelmét. Ebbe tökéletesen beleillenek a magyar sport gazdag tradíciói is. Gyermekkorában miért adta sportolásra a fejét?
– A zenével is megpróbálkoztam, főképp nagymamám hatására, aki operaénekesnek tanult. A Bródy Sándor utcában laktunk, a Trefort utcába jártam iskolába, s felvettek a rádió gyermekkórusába. Valamilyen hangszeren is kellett tanulnunk, és én a zongorát választottam, noha abban az időben, 1955-ben természetesen nekünk nem volt otthon. Úgy próbáltam gyakorolni, hogy lerajzoltam a klaviatúrát egy papírra. Persze pár alkalom után kiderült a turpisság, s megszakadt a zenei „karrierem”.
– Más is megszakadhatott, pontosabban el sem indulhatott volna, hiszen, ha jól tudom, a politika beleszólt a családja életébe.
– Méghozzá alaposan, anyai nagyapámat, aki tüzér tábornok volt, az ötvenes években a Hortobágyra, egy disznóólba telepítették ki, a nagymamám ezt már nem élte meg. De a nagyapám igazi katona volt, egyenes gerinccel átvészelte a megpróbáltatásokat, majd kitanulta a kazánfűtői szakmát, onnan ment nyugdíjba. Emellett lottót árult a Kiskörút sarkán, kitette a kisszékét, mellette a szelvények, aztán jöttek a volt beosztottjai és tisztelegtek előtte: Jelentkezem, tábornok úr!
– A torna hogyan és mikor jött a képbe?
– Az általános iskolában még amolyan bukfenctornaként, de nagyszerű tanáraim, majd edzőim voltak, látták, hogy ügyes és szorgalmas vagyok. Szerettem tornászni! A Postás SE-be kerültem, ahol nagy tornászélet folyt, és a korlát lett a fő szerem, bár az alkatom nem erre volt a legmegfelelőbb. Két olimpián is én voltam a legmagasabb a tornasorban, hátrányt jelentett, hogy a gyakorlatoknál nem nyújthattam ki teljesen a karomat, mert leért a lábam a földre. Akkor még úgynevezett merev korláton szerepeltünk, az új, rugalmas szert később Ducza Anikóval mi tesztelhettük először.
– Mikor derült ki, hogy képes lehet nemzetközi szintű produkcióra?
– Tizenhét évesen már részt vehettem az 1962-es prágai világbajnokságon. Fontos volt, hogy a bírók ismerjék az embert, mert a pontozás akkoriban különösen szubjektív volt. Ezért kellett folyamatosan jól szerepelni a nemzetközi versenyeken. Hatalmas konkurenciát jelentettek a szovjetek, a csehek, a keletnémetek, de sikerült amúgy a kertek alatt döntőbe kerülnöm korláton. 1963-ban elutazhattunk Brazíliába az Universiadéra, először érezhettem meg, milyen jó a tornászokon kívül más sporttársainkkal együtt a magyar csapat tagjának lenni. A nagyok közül a szovjetek szerepeltek még ott Latinyinával, Asztahovával és a többi klasszissal. Nagy sikernek számított, hogy sikerült Latinyinával holtversenyben megnyernem az összetett versenyt. Ekkortól jegyeztek az élmezőnyben.
– Ez azért jó jelnek számíthatott az 1964-es tokiói olimpia előtt.
– Valóban, ám ekkor hosszabb ideig sérült voltam. S hogy minden rosszban van valami jó, ki tudtuk cserélni a korlátgyakorlatomat, volt időm megtanulni egy sokkal modernebbet, ütőképesebbet.
– Japán és olimpia: mit jelentett mindez egy tizenkilenc éves magyar lánynak a hatvanas években?
– Elmondhatatlanul sokat. Noha Japánban már jártam korábban egy bemutatón, az olimpia hangulata tényleg semmihez sem fogható. Én már gyerekként a hatása alá kerültem, 1956-ban folyamatosan követtem a melbourne-i játékokat, vettem a Képes Sportot, kivágtam és óvtam, vasalgattam a cikkeket. Emlékszem, 1959-ben, amikor ifjúsági válogatott tornászként először léphettem be a tatai edzőtáborba, arra gondoltam: úristen, itt vagyok, ahol a legnagyobb magyar sportolók is készülnek! Amikor Tokióban bevonultunk a stadionba a csapattal, nem tagadom, sírtam a boldogságtól, attól, hogy az álmom valóra vált. Ez az érzés legközelebb húsz év múlva, Szarajevóban kapott el az 1984-es téli olimpián, amikor Pali feleségeként jelen lehettem a megnyitón, s megláttam a mieinket.
– Visszatérve 1964 októberére, Japánra, hogyan emlékezik vissza a negyvenhat évvel ezelőtti korlátdöntőre? A torna, sőt, az egyetemes sport olyan klasszisaival kellett felvennie a küzdelmet, mint a kilencszeres olimpiai bajnok Larisza Latinyina, a szintén szovjet és ötszörös aranyérmes Polina Asztahova, vagy a hétszeres ötkarikás győztes csehszlovák Vera Caslavská.
– A harmadik helyen kerültem a döntőbe, ahol mindenki jól megcsinálta a maga gyakorlatát. A legjobbként Csaszi, azaz Caslavská következett utolsónak, ám a felső karfán végzett piruettből leesett a szerről, s így mindannyian eggyel előrébb léptünk. Reálisan nézve nem lehettem volna első, Asztahova nagyobb név, s akkor már olimpiai bajnok volt, ráadásul nem is rontott. Ám én nagyon örültem az ezüstéremnek is, megkönnyeztem a dobogón.
– Gondolom, az ezért járó jutalom miatt sem szomorkodott.
– Tizennégyezer forintot kaptam, vettem magamnak egy szép kabátot, s még néhány ajándékot a családnak, elment egy perc alatt.
– Ezután életének új szakasza kezdődött, hiszen családot alapított a párbajtőröző Schmitt Pállal.
– 1962-ben találkoztunk a tatai edzőtáborban, 1966-ban házasodtunk össze, s úgy terveztük, három gyermekünk lesz, hiszen mi is, ők is hárman voltak testvérek. S nekünk is meglett a három! Bár én két fiút és egy lányt szerettem volna, ez kissé másképp alakult. 1967 augusztusában megszületett Alexa, s csak két hónapos volt, amikor úgy döntöttem, folytatom a tornát, megcélzom a mexikói játékokat. Paliék ekkor éppen Mexikóvárosban versenyeztek az előolimpián, telefon és egyéb eszköz híján megírtam neki egy levélben, hogy folytatni szeretném a tornát, és elmegyek egy grúziai magaslati edzőtáborba. El is utaztam, Alexát itthon hagytam édesanyáméknak. Felkészültem, sikerült bekerülnöm a csapatba, s így tényleg együtt szerepelhettünk Palival az 1968-as olimpián. Jó is volt, ám a mostani eszemmel már nem cserélném fel azzal az egy évvel, amikor kevesebbet lehettem Alexával. Egyébként a mexikói versenyekre a cseh események rányomták a bélyegüket, Caslavskáékkal szimpatizált a világ, a nézők és a pontozók is. Mi, magyarok csapatban az ötödikek lettünk, s amikor a lóugrásnál leérkeztem a talajra, arra gondoltam: na, most abbahagyom! S valóban ez volt az utolsó gyakorlatom.
– Jöhettek a családanyai és a diplomatafeleségi teendők?
– Petra 1971-ben, Gréta 1973-ban született, eközben Pali 1976-ig végig sportolt, majd átcsúszott a sportdiplomáciába. Bent akart maradni a vívásban, rendszeresen járt zsűrizni.
– Férje kétszeres olimpiai bajnokként országosan ismertnek számított, ám ön és lányai „beelőztek” a tévétornával. Honnan jött az ötlet?
– A televízió sportosztályán Gyulai Pista találta ki, hogy gyerekeket is be kellene vonni az esti tornába, hiszen azt szokták mondani, a gyerekek és a kiskutyák mindig népszerűvé tesznek egy műsort. Szóval adta magát a történet, 1976-tól kilenc és fél éven át ment, akkor Alexa tizennyolc éves lett, és azt mondta, már nem szívesen csinálná. Megértettem. Egyébként azt is ő mesélte nemrég, hogy amikor már Amerikában idegenvezetett egy magyarországi csoportot, a végén senki sem a látnivalókról kérdezgette, hanem arról, hogy van az édesapja, az édesanyja, a testvérei. Máig emlékeznek az emberek a tévétornára.
– Sikeres férje és a három gyerek mellett mire jutott még ideje?
– Például elvégeztem a TF-en a torna szakedzőit. Igaz, jó sokáig húztam, hiszen 1963-ban, az Universiade évében vettek fel. Viszont egyre jobb tanuló lettem, szégyelltem volna, hogy csak úgy átlökdössenek, ami azért megesett a sportolókkal. Pali utazott, vívott, majd dolgozott, én pedig életcélomnak a három gyerek felnevelését tűztem ki. Közben felkérésre vállaltam egy szép sportos feladatot, részt vettem az aerobik magyarországi elterjesztésében, bár felelős pozíciót nem foglaltam el a szövetségben. 1993-ban, amikorra a lányok már kirepültek, nevezték ki Palit spanyolországi nagykövetnek, ekkor költöztünk Madridba. Azóta is mondogatom, az volt az én aranykorom. Szép körülmények közé kerültünk, s szerettem, hogy képviselhetek valamit, a hazámnak és nekem fontos értékeket, miközben próbáltam-próbálom öszszetartani az unokákkal egyre növekvő családot, ápolgatni a kapcsolatokat.
– Az értékek képviseletét immár nem- „csak” egy külországi diplomata, hanem a köztársasági elnök feleségeként teheti meg. Akadnak, akik szerint akár ön is „kitalálhatta” volna férje jelölését, aki rengeteg funkciója helyett egyet, a legfőbbet kapta, s így végre többet láthatja, mint korábban.
– Szó sincs erről, mint már mondtam, nem kérdezett senki, s mostanában is előfordul, ha reggel felkelek, azt kérdem magamtól: pont én, pont mi? Tudom, lennének más kiváló emberek, akik alkalmas államfőnek. Most, két hónap elteltével úgy látom, hogy sokirányú feladatai után Pali most teljes szellemi kapacitását koncentráltan, egy feladatkörben tudja kiteljesíteni.
– Milyen formában maradt meg a sport az életében?
– Hetente teniszezem, remélem, mostantól már kétszer is, a hét legszebb napja a számomra, előző este korán fekszem, reggel korán kelek, úgy készülök rá, mint versenyző koromban. Élvezem, hogy nem fáj semmim, ismerem a határaimat. Önkontroll és harmónia: ezek vezetnek, mint eddig is egész életemben.
origo.hu
Busz és autó ütközött Lajosmizsénél
