Munkácsi fotófabulái

Állítólag. Szinte nincs olyan mondat, amely Martin Munkácsi legendáriumában ne így kezdődne. Mintha pontosan tudta volna, a magánmitológia a művészember legerősebb fegyvere. Mintha előre olvasta volna a modern médiakor szabálykönyvét, amely egyetlen bűvös szóra van felfűzve: sztori. Roppant ügyesen gyártotta a legendákat, történetekkel bástyázta körül a képeit – derül ki az utóbbi évek kutatásaiból. Tudta, hogy a szóbeszéd hatalom, jobb mindjárt saját gyártású fabulákkal előállni.
Hollywood kolozsvári születésű sztárfotósa, a modern divatfényképészet megteremtője a budapesti Ludwig Múzeum október 7-én nyíló retrospektív kiállításának hírére került reflektorfénybe Magyarországon. Életműve csupa rejtély. Monográfus legyen a talpán, aki megfejti például leghíresebb képe rejtélyét, amelyen afrikai gyerekek futnak – állítólag – a Tanganyika-tónál, és amelyről Robert Capa barátja és kollégája, a híres Magnum fotóügynökség egyik megalapítója, a szintén fotóslegenda Henri Cartier-Bresson egyszer azt mondta: „Ez a kép volt a szikra, amely lángra gyújtotta bennem a tüzet. Hirtelen rádöbbentem, hogy egy fotográfia képes egyetlen pillanatban megragadni az örökkévalóságot.”
Ehhez képest valóban mellékes is, hogy az életrajzi adatok összevetése alapján nem készülhetett Közép-Afrikában. Munkácsi valószínűleg az Atlanti-óceán partján, Libériában fotózott.
Sokkal érdekesebb: vajon egy fővárosba szakadt kolozsvári siheder (született nevén Mermelstein Márk) hogyan kerülhetett be gyanúsan fiatalon a pesti újságíró körökbe az 1900-as évek elején, olyannyira, hogy tizenhat évesen már Az Est és más lapok megbízásából rohangált fényképezőgéppel, és küldözgette mindenféle sporteseményről a tudósításokat. A kutatók válasza: jó kapcsolatot ápolt az erdélyi szabadkőművesekkel és a kolozsvári Unió páhollyal. Állítólag.
Tizennyolc sem volt, amikor megörökített egy verekedést a villamoson, és a kép – amelyet még senki nem látott – döntő bizonyítékként szolgált a bírósági tárgyaláson. Ekkor dőlt el: felteszi az életét a fotográfiára. Huszonévesen jól menő pesti műtermet nyitott, ahol kapcsolatba került a spanyol királyi család fotósával és Picasso baráti körének tagjaival. És a pikareszk életregény első fejezete tulajdonképpen még meg sem íródott. A pesti sajtófotós évek, a flaszter népét dokumentáló ropogós szociofotók, a vérbeli újságíróról árulkodó pontos és gyors valóságrögzítés eredményei könnyű novellát ha érnek ahhoz képest, ami utána következett.
Berlin, 1928: születő metropolis, Hitler előtti csend. Fülledt, dekadens jólét a magazinok hasábjain. Munkácsi képeit a békeidő utolsó óráiban a heti kétmilliós példányszámban megjelenő Berliner Illustrierte Zeitung közli. Örök mozgásban van, egy német kiadóóriás felkérésére hol Törökországból, hol Egyiptomból küldi a képriportokat, a zeppelinnel átrepül Brazília fölött, dokumentálja Afrika első független állama, Libéria születését, és hat éven át készíti riportsorozatát a modern amerikai életforma születéséről. Már régen több, mint a portréfotó felé kacsingató sajtómunkás. Nyughatatlan fotózsurnaliszta. A német korszak talán leghíresebb képén Leni Riefenstahl síel fürdődresszben; Munkácsi közel van a tűzhöz, s bár közvetlen veszély nem fenyegeti, inkább elhagyja Berlint, mielőtt megperzseli.
A Riefenstahl-kép hidat ver egy új korszak, Amerika felé. Ha továbblapozunk a pikareszkben, szembeötlik az önálló, erős, szabad és erős nőkép, a szabadság és a lendület. Munkácsi gondolatot vitt az esztétikába, minden kattintással ledöntött egy-egy tabut, mígnem a világ az ő szemén keresztül meglátta: nőnek lenni minden korábbi híreszteléssel ellentétben örömteli állapot.
New Yorkban a legnagyobb amerikai divatlapoknak sztárgázsiért dolgozott, részt vett a Life Magazin elindításában, bejárása volt a hollywoodi kulisszák mögé. Akiről Mr. M. nem kattintott portrét, kis túlzással nem is létezett. Fred Astaire, Marlene Dietrich, Frida Kahló, Katharine Hepburn, Louis Armstrong – a névsor végeérhetetlen. Ott vannak aztán százával a névtelen modellek, akik Munkácsi optikáján keresztül élni kezdtek a képeken. Kivitte őket a műteremből, állítólag csak azért, mert nem beszélt jól sem angolul, sem németül, és így kevesebbet kellett instruálnia. Egy tabu mindenesetre ledőlt; lelkek meztelenedtek le Munkácsi tekintete előtt, próbababák helyett hús-vér nők, egyéniségek pózoltak a divatlapokban, a népszerű magazinok pedig képei hatására elkezdtek közölni művészi aktokat. „Belopta az örömöt, az őszinteséget és a nők szeretetét abba, ami előtte örömtelen, szeretet nélküli és hazug művészet volt” – summázza a csak Munkácsi-movementként emlegetett új stílusjegy lényegét Richard Avedon amerikai fotográfus.
Legalább ennyire fontos: Munkácsi minden kattintásában ezer élmény torlódott tökéletes megszerkesztettségben. Gondolkodj, mielőtt exponálsz! – szól a neki tulajdonított jelmondat. Nem az intellektus görcsösségével, inkább beleérzéssel. A Munkácsi-életmű kulcsa talán a félelmetes intuíció és a találékony intelligencia. Kevesek bölcsessége az övé: az eszével érzett, és a szívével gondolkodott. Ahogy Ivan Shaw, a Vogue vezető képszerkesztője fogalmazott egyszer: Munkácsi a fotográfia segítségével képes volt kommunikálni az emberi tapasztalat teljességét. Képei referenciapontot jelentenek olyan kortárs fotográfusok számára, mint Arthur Elgort, Peter Lindbergh vagy Bruce Weber.
Szerette, kereste a kontrasztot. Ha a dicsőszentmártoni gyerekéveket, a szegény családból származó verselgető kamaszt a hangzatos fotófabulákkal, életigenlő portrékkal sztárrá lett fotográfus mellé állítjuk, nagyjából kikerekedik a pikareszk.
Ezerkilencszázhatvanhárom, New York, futballmeccs. Az Újpest emigráns játékosai mérkőznek a bécsi Rapid kivándorlóival. Hol máshol, munka közben éri a halál.
Több mint négy évtized ugrással: 2007. Az eBayen felbukkan egy Munkácsi-negatívokat kínáló eladó. Brian Wallis, a New York-i International Center of Photography kurátora rábukkan, azonnal telefonál. Valahol Connecticut államban egy poros raktár mélyéről közel négyezer üvegnegatív kerül elő. A dobozok állítólag magazinok leselejtezett archívumát őrizték. Munkácsi életműve – néhány lelkes gyűjtő magántulajdonába került képet leszámítva – évtizedekig szétszóródva kallódott. Talán csak arra várt: a világ megérjen arra, hogy a fotóművészet legértékesebb kincsei között kezelje a riport- és divatfotót. Munkácsi nemcsak új látásmódot hagyott hátra (leginkább megragadhatóan éppen a divatfotográfiában), hanem leckéket és meséket a szabadságról.