Ha a társadalom tényleg elfogadta volna Kádárékat, akkor levehették volna a tiltólistáról, indexről az ötvenhatos témakört. De nem ez történt, hisz húsz körömmel ragaszkodott a pártállam a témáról való kussoláshoz
Kegyetlen hidegség árad az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő sajtóból, brosúrákból. Mintha megállt volna az élet, lefagyott volna minden érzelem, emberi mivoltunkra emlékeztető sajátosság. Irgalmatlanul rossz belegondolni, hogy emberek odáig aljasodtak, hogy saját nemzettársaikat előre megfontolt szándékkal megfosszák szabadságuktól és életüktől. S kiábrándító, hogy mindezt mások a közéletben örömmel üdvözölték és hozsannáztak a gyilkosoknak.
A sárgálló, porló dokumentumokban, kiadványokban minduntalan ismerős szólamokba ütközünk. Ugyanazok a kirohanások szélsőségességről, reakcióról, haladásellenességről, amilyenekkel a jelenben is állandóan találkozunk a média bolsevik mozgalmár hagyományokat ápoló részében. De vajon valóban szinte mindenki párthű félember-androiddá dermedt a megtorlás időszakában? Jogosak azok a balliberális szidalomkórusok, amelyek legyávázzák a magyar népet több évtizedre visszamenőleg? Kádár népe – mondják fitymálóan, megvetően ugyanazok, akik kiszolgálták minden rezdülésükkel a rezsimet, majd liberális vattakabátot váltva ócsárolták azokat, akik nem voltak eléggé olvadékonyak a posztkommunista álelit iránt. Olyan benyomás kerekedhet, hogy a szocialista bátorság kritériuma az, ha valaki kritikátlanul isteníti a pártállami idolokat. A régieknek, akik 1956-ot túlélték, és eléggé el nem ítélhető módon továbbra is élni akartak, az a legnagyobb bűnük, hogy nem voltak hajlandók értelmetlenül életüket áldozni vagy disszidálni „Kádár Apró Dögei” elől, ahogy a népnyelv hívta a közutálatnak örvendő szovjet bábkormányt.
De hát egyszer az a baj, ha valaki állítólag szervilis, szolgalelkű, másszor meg az, ha nem az? Egyáltalán: ki mondja, hogy nem kellett bátorság a diktatúra időszakában az életben maradáshoz? És miért lett volna gyáva az, aki egyenes gerinccel, esetleg tisztes szegénységben nem volt hajlandó felülni a provokációknak, és úgy gondolta: akkor fog ki legjobban a Kádár-kurzuson, ha megpróbál egyről kettőre jutni, amennyire engedik? Attól vesztették volna el tartásukat a polgárok, hogy nem szidták teli torokból a szovjet érát, hogy aztán az elvtársak röhögve börtönbe csukják vagy egy életre elvágják őket mindentől, ami több az utcatakarításnál? Meg aztán kik is kérik számon az állítólagos meghunyászkodást? Akiknek családja nem behódolt a diktatúrának – hanem ők maguk voltak a diktatúra.
Bizony nem véletlen, hogy az 1956 utáni véres, több száz kivégzéssel, sok ezer erőszakos halállal járó megtorlás idejének sajtójáról nemigen jelentettek meg válogatásokat. Túl sok lenne a párhuzamból. No meg arra is fény derülne, milyen ócska hazugság, hogy a magyar nemzet önként, dalolva alájátszott volna a vérben fogant diktatúrának. Így aztán zöld jelzést kaphat az a történelemhamisítás, hogy 1957. május elsején már ováció fogadta volna az áruló Kádárt. Azt a szovjet komisszárt, aki fordított egyet véres köpönyegén és halállal fenyegette azt, aki nem állt be a sorba. Meg olyanokat is leírhatnak opportunista történészek, hogy csak szelektíve érvényesült a terror. Hogy csak azokat fenyegette a megtorlás, akik vezérszerepet vittek a forradalomban. Így, akik meghúzták magukat, nem ugráltak túlzottan, hanem kiszolgálták a rezsimet, részesülhettek korbács helyett a zsíros kenyér örömeiben. Hát arról nem hallottak az ilyesmiket irkáló személyek, hogy a legtöbben éppen a munkásosztályból, a fiatal generációkból estek áldozatául a vérgőzös öldöklésnek? Hogy éppen azzal akartak Kádár és kiszolgáló pribékjei félelmet gerjeszteni, hogy az egyszerű proletárokon torolták meg legjobban a „fasiszta elhajlást”?
Mindenki tudhatta: ha nem megy el a május elsejei felvonulásra jó arcot vágni a gyilkos bandának, ő is bármikor sorra kerülhet. Az csak egy masszív, állampárti ihletettségű erőszakos legenda, hogy 1957. május elsején már több tízezres ünneplő tömeg vonult fel, s ezzel úgymond el is felejtették Kádáréknak, hogy mészárszéket csináltak az országból. Igen? Hát ki merte volna megtagadni a részvételt a párt, a munkásőrség, a pufajkások felügyelete alatt elhajtott emberek közül? Hogy mondhattak volna ellent, amikor 1957 novemberéig érvényben volt a statáriális rögtönítélő bíráskodás, s a sztrájkot is halállal büntették egy január 5-i rendelettel? A kijárási tilalmat is csupán április 13-án oldották fel. Vagy létezik, hogy aki tollat fog a témában, nem hallott Mansfeld Péter vértanúságáról? Hogy megvárták, míg betölti a 18-at, hogy születésnapi ajándékképpen nyugodtan kivégezhessék? És azt sem tudja, hogy a hatvanas évek elején is voltak kivégzések, amikor a kádári népszerűségről tévtanokat hirdetők szerint már javában dúlt a konszolidáció?
Akik a magyar nép behódolását, Kádár János és a bolsevik restauráció sikerességét hirdetik, azok nem szégyellik, hogy a hírhedt Fehér könyv szerzőivel kerülnek egy platformra? Mert a rendszerváltozásnak nevezett fordulat után húsz évvel megakadt lemezként ugyanazt a verdiktet nyomják, mint a terror időszakának áltörténészei, bértollnokai. Sem logikailag, sem lélektanilag nem elképzelhető, hogy az a nemzet, amely megverte a világ legerősebb hadseregét, fülét-farkát behúzza és megnyomorítóit dicsőítse egy kis engedmény kedvéért. Ez maga lenne a világcsúcs, amin Freud és Szondi Lipót együtt törhetné hiába a fejét. Hisz hirtelen negatív átváltozást csak a rémregény produkált, amikor Dr. Jekyll átvedlett Mr. Hyde-dá. Az igazság ezzel szemben az, hogy a magyar polgárok nem váltak gerinctelenné. Ha valaki elégette a nála lévő kompromittáló iratokat, fotókat, újságokat, nem gyáván viselkedett, hanem az egyedüli racionális döntést hozta, mert nem akarta veszélybe sodorni családját. A besúgókkal, ügynökökkel és beépített házmesterekkel operáló diktatúra elől nehéz volt eltitkolni bármit, mivel a házkutatások, telefonlehallgatások, megfigyelések a rezsim bevett hétköznapi eszközei közé tartoztak.
Az emberek nem akartak felülni a provokációnak, amikor nem köpték le az őket kommunista majálisra terelő elvtársakat. Tudták, hogy éppen ezt akarják belőlük kiváltani: hogy bedőljenek, s így ki lehessen szűrni a „szélsőséges reakciós elemeket”. A hatalom csak annyira volt nyugodt a lakossági konszolidáció felől, hogy még a nyolcvanas években is rettegett, ha valaki szóba hozta a többpártrendszert vagy Nagy Imrét. Ha a társadalom tényleg elfogadta volna Kádárékat, akkor levehették volna a tiltólistáról, indexről az ötvenhatos témakört. De nem ez történt, hisz húsz körömmel ragaszkodott a pártállam a témáról való kussoláshoz. És ha annyira erősnek és konszolidáltnak érezték volna magukat, nem állnak bosszút még a halottakon is kegyeletsértő és embertelen módon azzal, hogy kezüket összedrótozva, arccal lefelé földelik el őket a 301-es parcellában.
Persze, hogy megértsük a Kádár-korszakról keltett legendákat, a mai utódok szándékaival is tisztában kell lennünk. Számukra az össznemzeti önbizalomhiány, bűntudat, a gyáva Júdás-nép imidzs ráhúzása a magyarságra létkérdés. A cél az, hogy ne legyenek a maiak büszkék az elődökre, és a vesztes, lúzer nép mítosz tovább éljen és virágozzék. A defetizmus, más szóval kudarcorientáltság tartósítására játszanak. Pedig nincsen okunk a kisebbségi érzésre. Rengetegen vettek részt a forradalomban. És sohasem volt olyan konszenzus a népesség körében, mint akkor.
Ezért kell megbecsülni, hogy ötvennégy év után újból hasonló egyetértés formálódik.
