New York, Carmen: csillagos négyes

Nos, igen, a lett Elina Garancsának rögtön öt csillag jár. Cosí fan tutte és Hamupipőke-produkciókból ismerhetjük a baltikumi lányt, mégis alig bírtam Carmenként azonosítani: vajon a smink-jelmez kettős varázsa teszi, vagy netán a szépségipar vette gondjaiba a mutatós, kék szemű művésznőt? „Ha a francia Patricia Petibonra a következő évtized sztárjaként tekintünk, nemigen marad kategória az érett formálással, hibátlan csengésű szopránnal debütáló lett szőkeségre. Igen, szoprán, még véletlenül sem mezzo, de a Garancsáé a zwischenfachok közül szerencsés eset: nemcsak középen hoz fényes szoprán színt, hanem a háromvonalas oktávban is gyönyörűen boldogul” – ezt töprengtem ki magamból két éve, erre itt a szeplőtlen Carmen-alakítás a regiszterhatárokon szokott lyukak híján.
A Metropolitan szokott minőségét hozza: csak semmi absztrakció, dupla fenekű rendezői színház! A forgószínpad New York-i mértékben minimáldíszletet pörget, romos kőfalak közt épül le Don José kispolgári élete, s omlik majd össze a látszólag kiteljesedő Carmené is. Richard Eyre a tánczenékkel nem tud mit kezdeni, viszont kifogástalanul működnek az aprószámok, míg a nagy tablókat a kiváló HD-közvetítés változatos kameraszögei teszik alighanem élvezetesebbé, mint amilyen a nézőtérről lehetett.
Különben a torreádor meglepetés. Ahogy az online adást konferáló, türkizbe burkolt Renée Fleming bájosan bejelenti, van egy lengyel beteg, és bizony, Marius Kwiecien így a DVD-kiadásról is lemarad. Jön pedig az atletikus Teddy Tahu Rhodes, aki figurában hozza a másik férfivégletet. Roberto Alagna Joséja nem ordít magas B-t a Virágáriában, a kottába jegyzett falzettot választja, őszinte és vívódó, míg a kockahasú matador elegáns, felszínes, de jó vívó: és Carmennek ez kell. Az előadás harmadik csillaga Barbara Frittoli, a „jóénekesnő”. Pont annyira duci és visszafogott, technikás és puha szopránú, hogy senkinek semmi különös eszébe ne jusson róla: ő tehát a nagy házak örök Michaelája. A negyedik csillag a karmester, Yannick Nézet-Seguin, aki harmincöt évesen, máris húsz lemezzel háta mögött pont úgy támad, amilyen fiatal. Pimaszul: a generáltempó ugyan nem játszhatatlan a Met hétpróbás zenekarának, de súlyok, agogikák elhelyezésére alkalmatlanul sebes. Energiából viszont annyi árad, hogy a fölös feszültség felcsap a színpadra, s ott nem is árt belőle.
Ezalatt a bűverejű Elina Garancsa végjátékig jut: féltékenységtől és megalázottságtól fűtött Joséja ledöfi, s próbálná a halott lány ujjára visszatolni a megtagadott gyűrűt. Csakhogy az aranykarika és a tiszta szerelem itt nem fér össze – ezt a problémát majd bizonyos Wagner bogozza tovább.
(Bizet: Carmen. Deutsche Grammophon, 2 DVD, 2010.)