Saját lelkiismeretem védelmében

Sokat gondolkodtam azon, hogy valóban vitapartnere lehetek-e én Pokol Bélának és mindazoknak, akik az utóbbi időben hozzá hasonló stílusban beszélnek Magyarországon. Nem amiatt kellett ezen elgondolkodnom, mert nem tartom magam elég értelmesnek egy velük való vitához. Éppen ellenkezőleg: őket, és azt, amit képviselnek, tartom magamhoz méltatlannak. Ennek ellenére úgy döntöttem, bemocskolom a kezem, mert úgy érzem, nem hagyhatom abban a tévhitben a régi-új éra rétorait, miszerint a cigányokat nem érdekli, ahogyan beszélnek róluk.
Pokol Béla például legutóbb egy javaslatot terjesztett elő a Magyar Nemzet hasábjain. A 2003-as, egyenlő bánásmódról szóló törvényt kívánná módosítani. Egészen pontosan a következőképpen fogalmazott:
„Ha az adott településen az előzetes tapasztalatok alapján a közvéleményben meghatározott nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozók esetében fokozott bűnelkövetés valószínűsége vált bevetté, a magánfelek közötti viszonyban e kisebbséghez tartozók vonatkozásában az egyenlő bánásmód követelményeiről az (1) bekezdés alá tartozó viszonyokban el lehet tekinteni. Amennyiben a későbbi tapasztalatok alapján a közvéleményben már nem állapítható meg a jelzett kivétel indoka, az egyenlő bánásmód követelményeitől való eltérést azonnal meg kell szüntetni. Az Egyenlő Bánásmód Hatóságnak az etnikai kisebbséghez tartozás esetén a panaszok elbírálásánál mindig az érintett település közvéleményének előzetes tapasztalataiból kell kiindulnia.”
Értelmezzük pontról pontra Pokol Béla javaslatát.
Az egyenlő bánásmódról szóló törvény alóli kivételt tehát „előzetes tapasztalatok” indokolhatják egy adott településen akkor, ha a „közvélemény” által meghatározott nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozók nagyobb arányban követnek el bűncselekményt. Vagyis ha körükben „fokozott bűnelkövetés valószínűsége vált bevetté”.
Pokol szerint tehát egy nemzeti vagy etnikai csoporthoz – cikkében a kollektíva szót használja – tartozásról a közvélemény dönt, amint az is a közvélemény előzetes (időhatár nincs meghatározva) tapasztalataitól függ, hogy a kollektíva esetében fokozott bűnelkövetés valószínűsége vált-e bevetté. A kollektíva tagjainak tehát semmibe nincs beleszólásuk. Mivel Pokol csak a nemzeti és etnikai kitételt alkalmazza, esélyt sem ad az olvasónak, hogy másfajta csoportokra gondolhasson, holott a törvény preambulumában a következő olvasható:
„Az Országgyűlés, elismerve minden ember jogát ahhoz, hogy egyenlő méltóságú személyként élhessen, azon szándékától vezérelve, hogy hatékony jogvédelmet biztosítson a hátrányos megkülönböztetést elszenvedők számára, kinyilvánítva azt, hogy az esélyegyenlőség előmozdítása elsősorban állami kötelezettség, tekintettel az Alkotmány 54. § (1) bekezdésére, 70/A. §-ára, valamint a Köztársaság nemzetközi kötelezettségeire és az európai közösségi jog vívmányaira a következő törvényt alkotja…” A törvény húsz védett tulajdonságot sorol fel, amelyek fordított logikával segítenek a hátrányos megkülönböztetés fogalmának meghatározásában is. Ezek az alábbiak: nem, faji hovatartozás, bőrszín, nemzetiség, nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozás, anyanyelv, fogyatékosság, egészségi állapot, vallási vagy világnézeti meggyőződés, politikai vagy más vélemény, családi állapot, anyaság (terhesség) vagy apaság, szexuális irányultság, nemi identitás, életkor, társadalmi származás, vagyoni helyzet, foglalkoztatási jogviszony vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszony részmunkaidős jellege, illetve határozott időtartama, érdekképviselethez való tartozása, egyéb helyzete tulajdonsága vagy jellemzője.
A hosszú felsorolással és idézettel világossá akartam tenni, hogy az egyenlő bánásmód törvény nem „cigányokat védő” törvény. Pokol Béla szövegében a kisebbségekre vonatkozó „nemzeti” jelző csak az illem kedvéért szerepel, ugyanis a javaslat utolsó mondatában teljesen egyértelműen különbséget tesz a nemzeti kisebbségek és Magyarország egyetlen etnikai kisebbsége – a cigányság – között. A cigányság esetében ugyanis Pokol Béla szerint az Egyenlő Bánásmód Hatóságnak a panaszok elbírálásánál mindig az érintett település tapasztalataiból kellene kiindulnia.
Ha tehát a településen élők által cigányoknak tartott személyek szintén a településen élők – vagyis a „közvélemény” – szerint bűncselekményt követnek el, akkor velük szemben az egyenlő bánásmód törvény nem alkalmazható, hanem mindig a „közvélemény előzetes tapasztalatai” mérvadók.
A nemzeti kisebbségek esetében Pokol tesz egy engedményt, miszerint a „közvélemény” döntése, hogy mikor hagy fel ezzel a joggyakorlattal, vagyis mikor véli úgy, hogy már kevésbé fokozott és bevett a nemzeti kisebbség körében a bűnelkövetés. Az etnikai csoporttal, vagyis a cigánysággal kapcsolatban nem ennyire nagylelkű.
Véleményem szerint ez a törvénymódosító javaslat a cigánybűnözés – fogalom jogi legitimációja mellett nyíltan teret enged az önbíráskodásnak.
Pokol Béla azonban ezt másként látja. A magánszemélyek kiszolgáltatottságával érvel: „Az államapparátussal ellentétben a magánszemélyek nem rendelkeznek elegendő eszközzel ahhoz, hogy mindenkit egyénileg bíráljanak el, és zárójelbe tegyék az egyes kollektívákhoz tartozásból eredő előzetes tapasztalataikat.”
Pokol ezzel a mondattal több dologra is rávilágít. Először is, hogy mennyire egyszerű gondolkodásmódúaknak tartja az átlagembereket. Olyanoknak, akik nem képesek elvonatkoztatni. Valamint, szerinte pusztán egy kollektívához „tartozásból” erednek az előzetes tapasztalatok. A kollektívához tartozásról – mint azt fentebb már bemutattam – Pokol szerint a „közvélemény” dönt.
Meglep Pokol Béla következetlensége: egyfelől bizalmat szavazna az átlagembereknek, a „közvéleménynek”, hiszen a joggyakorlatot az ő „előzetes tapasztalataikra”, nemzeti kisebbségekre vonatkozóan alkalmazásának időtartamát az ő döntésükre bízná. Másfelől nem feltételez róluk egyebet, mint hogy „kollektívákban” gondolkodnak, és nem egyes embereket tartanak felelőseknek a bűncselekményekért. Pokol logikája szerint a magánszemélyek tehát megvédhetnék magukat úgy, hogy egy egész kollektívára – nemzeti és etnikai csoportokra – kiterjeszthetnék joggyakorlatukat előzetes tapasztalataik alapján.
Mi volna akkor, ha a helyi „közvéleményt” formálók egy csoportja alapvető emberi értékrendjének parancsára úgy döntene, nem hajlandó ezt a gyakorlatot követni?
És még inkább mi volna akkor, ha a Dob utcában, egy kávézóban, vagy Mecseknádasdon az „előzetes tapasztalatokra” hivatkozva nem szolgálnák ki a nem zsidó vendégeket, vagy a nem sváboknak nem mutatnák meg a faluházat? A módszeres kiirtás vagy az áttelepítés minden bizonnyal megfelelő „előzetes tapasztalatok” lehetnének mindezek megtagadására.
Azon sem lepődhetnénk meg, ha Nyugat-Európa országaiban – ahol még manapság is élősködő tolvajnépként van elkönyvelve a legtöbb egykori keleti blokkba tartozó nép (így a magyar is) – számos előzetes rossz tapasztalat (feledhetetlen átverésekkel tarkított Balaton-parti nyaralások, meglepően drága fuvarok, páratlan nyelvtudás stb.) okán megtagadnák a magyar állampolgároktól a határátlépést.
Magyarország újra azt a hibát követi el, amit mindig. Úgy próbálja meghatározni önmagát, hogy „mi nem”. Ez persze sokkal könnyebb és kényelmesebb megoldás. Igenis a politikai rendszerek termelték ki a nyomort és taszították a cigányságot ebbe a marginális helyzetbe. Magyarország azonban jó posztkommunista országként 20 éve ahelyett, hogy ezt belátná, és emberhez méltó, pártok feletti megoldásokon dolgozna, teljes erőbedobással munkálkodik az állapotok rögzítésén, hogy így nyerhessen önbizalmat: hogy különbnek tarthassa önmagát, és hogy mindig tudhassa, milyen nem szeretne lenni.
Mielőtt valaki elkezdené a jól ismert mantrát, miszerint aki akar, ki tud törni a nyomorból, lám nekem is sikerült stb., azzal közlöm, hogy én is – több századmagammal – a támogató rendszer „terméke” vagyok. Ha nincsenek a támogató programok, a nyitott pedagógusok, az integrált oktatás és a nem kollektívákban gondolkodó emberek, esélyünk sem lett volna továbbtanulni.
Azt, hogy a fentebb vázolt szélsőséges, leegyszerűsítő álláspontok megszilárdulásához és legitimációjához a tudomány (az alkotmányjogász Pokol Béla), valamint mások – néhány erre kapható cigányt is beleértve – asszisztálnak, elkeserítőnek és kétségbeejtőnek tartom. Írom mindezt annak ellenére, hogy Pokol „kollektíva”, „közvélemény” és „előzetes tapasztalat” fogalmai az én tudományos mércém szerint túlságosan képlékenyek. Annak viszont örülök, hogy megtudtam, miért adta könyvének a Morálelméleti vizsgálódások címet. Minden bizonnyal azért, mert a gyakorlatban nem sok fogalma van könyve tárgyáról.
Nem akarok Pokol Béla és társai helyett elszámolni. Ezt a feladatot meghagyom nekik. Saját lelkiismeretem védelmében viszont írnom kellett. Követelem választott politikusainktól (noha egy részüktől ez nem elvárható) és a médiától, hogy végre lépjenek fel ez ellen a szélsőséges, leegyszerűsítő és végtelenül primitív beszédmód ellen.

A szerző tanár