A késemért jöttem

„Akkor hát tudja meg, hogy én is az igazi Trebitsch vagyok. De kérem, hogy ez maradjon köztünk.”
(Buzgó Mócsing)

Az igazi Trebitsch Pakson született egy zsidó családban, rabbinak készült, de beleszeretett egy Ella nevű színésznőbe, majd később hirtelen fordulattal református lett, valamint buddhista szerzetes, angol képviselő, amerikai, japán, esetleg kínai kém és a Kuomintang ügynöke. És ez komoly. Ja, kérem, így könnyű, ha ilyen alakok szaladgálnak a világban, és az ember Karinthyval és Kabos Gyulával kocsmázik, kávén és altatókon él egyszerre, ne csodálkozzunk, ha remekműveket alkot, és eszelős figurákat teremt egy jóval eszelősebb világban. Mint például Galamb, St. Fülig di James, Piszkos Fred (akiről nem tudni, hogy kavarja vagy nem kavarja), Troppauer Hümér, Kvasztics Fedor, Vanek úr vagy éppen Gorcsev Iván, a Nobel-díjas. Vagy amilyen ő maga, Rejtő Jenő, színmű- és kalandregényíró, bokszoló, színiiskolás, hajómunkás, heringhalász, mosogató, lapszerkesztő, légionárius és csavargó. Színészi karrierjének akkor fellegzett be, amikor egy előadáson mint sebesült szállító a nyílt színen elejtette a kor ünnepelt művészét, Törzs Jenőt, mindannyiunk szerencséjére. A baleset után pályát módosított, és hamarosan megszülettek a huszadik századi magyar irodalom remekbe szabott regényei ponyvának álcázva. Nem tudom, napjainkban hol tanyázik az olvasottsági listákon, de volt idő, amikor Jókait is verte, apák adták át fiúknak a ronggyá lapozott köteteket, és jobb társaságokba lehetetlen volt bekerülni, ha az ember nem fújta fejből, hogy például:
– Uram! A késemért jöttem!
– Hol hagyta?
– Valami matrózban.
– Milyen kés volt?
– Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?
– Várjunk… Csak lassan, kérem… Milyen volt a nyele?
– Kagyló.
– Hány részből?
– Egy darabból készült.
– Akkor nincs baj. Megvan a kés!
– Hol?
– A hátamban.
Ezt a kezdést tanítani kellene. Vagy Az előretolt helyőrségét, ahol Galamb nekirepült a falnak. Könnyedség, a szavak tökéletes birtoklása és egy olyan technika alkalmazása, a filmszerű vágásoké, amellyel messze megelőzte korát. „Bementünk a bakterházba, azután elhelyeztük a baktert az ágy alatt.” Így aztán még érdekesebb, hogy Rejtőt szinte lehetetlen filmre vinni, az összes eddigi próbálkozás kudarcba fulladt. Képregényben viszont nagyon él, Korcsmáros Pál elkapta a rajzokat, és hangoskönyvekben is nagyon ütős, csak egy kicsit macerás, mert állandóan vissza kell tekerni a folyamatos röhögés miatt. Nálam már két napja egyfolytában Rejtő megy, ami felér egy – ki tudja, hányadik – újraolvasással. A Kossuth és a Mojzer Kiadó frenetikus sorozatában meghallgatható az életmű legjava, és ez hosszan tartó kellemes elfoglaltságot biztosít, tekintve, hogy a mester irgalmatlan tempóban írt, hála istennek, a legviccesebbeket ráadásul akkor, amikor már igencsak szorult a hurok. Nézem a 13 cédéből álló tornyot az asztalon, hallgatom a hipertehetséges Rudolf Pétert és persze Reviczky Gábort és Bodrogi Gyulát és mind a többieket, ahogy lubickolnak a szerepükben, Nevetés doktorra gondolok, a Nagy Gyógyítóra, aki generációkat emelt fel a nem mindig vidám hétköznapokból zseniális mondataival. Rejtő Jenőre és arra, hogy fázhatott 1943. január 1-jén, amikor 38 évesen meghalt Ukrajnában munkaszolgálatosként. És valami furcsa melegség önti el a szívemet.