Bástya elvtárs a medencében

A forradalom ribillió, még ha szokott is békésen kezdődni. Békésen emlékezni rá furcsa nemzetközi szokás, amit időnként zajosabb események színesítenek. Demokráciában a forradalom nem az utcán zajlik, az emberek a szavazatukkal változtathatnak a nem tetsző dolgokon. Ha pedig becsapottnak érzik magukat, demokratikus játékszabályok ide vagy oda, kimennek az utcára. Kimentek 1956. október 23-án és 2006. október 23-án is. És attól kezdve nem hagytak békét egyetlen alkalommal sem a hatalomnak, elrontották minden ünnepét. Így lett vezető hír Magyarországon, hogy kordonok nélkül zajlott az idei október 23-i ünnep. Abszurd ez is, miként abszurd volt, hogy az állami ünnepekről kitiltották az ünneplő népet. Bástya elvtárs egyedül úszkált a medencében.
Október 23-án tehát, ezúttal végre békés ünnepségen, a legutóbbi történészi kutatás szerint húszezer áldozatot követelő forradalomra emlékeztünk. Kényes ünnepelni azokat a forradalmakat, amelyeknek mindkét oldalon még élő tanúi vannak, ugyanakkor szomorúan kell tapasztalnunk, hogy gyermekeink iskolai történelmi tanulmányai még mindig megrekednek a második világháborúnál. Továbbra is nagy feladat hárul médiára, filmre, mert legerősebb információhordozóként kell helyt állniuk ebben a helyzetben.
A Magyar Rádió évtizedek óta tudja, hogyan kell nemzeti ünnepet megülnie, megvannak hozzá a protokolljai, köztársasági elnöki interjú, irodalmi feldolgozás, magazinosított híranyag az eseményekről stb. De mindig kell valami még, amitől a hallgatónak azt kell éreznie, hogy a közszolgálati rádióra szívesen költi az adópénzét. Sajnálatos, hogy ezek a műsorok javarészt archívumból elővett anyagok, ugyanakkor dicsérendő, hogy elkészültek, és hogy szakmailag is kiválók. A lengyel és a magyar közrádió „Minden magyar együtt halad, követjük a lengyel utat” című, a lengyelek ’56-os magyar forradalommal kapcsolatos cselekedeteiről szóló háromrészes közös produkciója a klasszikus rádiós hagyományokra épült dokumentum-összeállítás még 1993-ból. Rendezője és szerkesztője Jerzy Tuzsevszi, dramaturgja Borenits Péter. Mind szándékában, mint megvalósításában szép munka, nagy érdeme, hogy szemtanúkat szólaltat meg. A történelmi, és nem a mesterségesen kreált barátság hiteles története, fontos ismeretterjesztés egy széles körben ma már nem ismert eseménysorról. Ráadásul erős üzenete is van. A lengyelek 1956-ban nyújtott lelki és fizikai támogatása ma már történelem, ám nem olyan régmúlt, hogy ne érhetne el a máig. Lengyel–magyar még mindig két jó barát, és erre a tudásra szükségük lesz a következő generációknak is.
(„Minden magyar együtt halad, követjük a lengyel utat”, MR1-Kossuth rádió.)