Eltérő szemléletmódok az oktatás-nevelésben

Üdvözlendő, hogy az új felsőoktatási törvény előzetes koncepciójának nyilvánosságra kerülésével egyidejűleg megindult az oktatásirányítás által megfogalmazott elképzelésekről zajló vita és párbeszéd is. Egyetértve Náray-Szabó Gábor vitaindító cikkének optimizmusával, de nem osztva Bencze Ágnes aggodalmait az ellenvéleményekkel kapcsolatosan, annak is örülhetünk, hogy a polgári oldal különböző csoportjai az eddigieknél nyíltabban, vállalva a konfrontációt folytathatnak le bizonyos vitákat.
A nézetek különbözősége abból ered, hogy az oktatás-nevelés kérdéseivel kapcsolatosan a rendszerváltozás óta eltelt időben a mérsékelt jobboldalon két domináns, egymástól jól megkülönböztethető szemléletmód van jelen. Az egyik a tradicionális konzervatív megközelítés, amely a hagyomány elsődlegességét vallja a szabadság primátusával szemben. Figyelme középpontjába a rendet és a fegyelmet állítja, az iránymutatás kizárólagos jogát pedig a közszolgálat jegyében az államnak tartja fenn. Reformértékű és szimbolikus lépéseinek segítségével egyaránt a régi rend vissza- és az értékalapú oktatás helyreállítására törekszik.
A másik szemléletmód a konzervatív liberális, amelyben az utóbbi jelző nem a pedofíliához hasonlítható károkat okozó Magyar Bálint-féle ámokfutásra jellemző, a haladást és a minden- áron való egyenlősítést középpontjába állító progressziót, vagy a materiális és szellemi korlátok szabadosságot eredményező hiányát jelenti, hanem azt a természetes szabadságot, amelynek legfőbb ismertetője és feltétele a „jó rend”. Az ezt hirdető konzervatív oktatáspolitikai szemlélet a tradíciók mellett nyitott a változásra és a versenyre, a hagyományostól eltérő új módszerekre, az ösztönzésre, az alárendeltek partnerségére.
A Hoffmann Rózsa és Pokorni Zoltán éles ellentéteként hamisan beállított vita ugyan elsimult, mielőtt kiéleződhetett volna, a közös alapok megfogalmazásához és a vitához egyaránt kiváló alapanyagot nyújtó új felsőoktatási koncepció kapcsán azonban nagyon is van értelme a nemzeti megújhodás mikéntjéről szóló diskurzus folytatásának.
1. Az első tézis, hogy a valóság kíméletlen feltárása az elmúlt években a felsőoktatást illetően megtörtént. Kijelenthetjük, hogy a felsőoktatás minősége, az intézmények működésének hatékonysága, valamint a hallgatók és a végzettek tudása drámaian csökkent. Ennek elsődleges oka a felsőoktatásban lezajlott változások, főként a tömegesedés gyorsasága, a kellő megfontoltság és tervezés, ha úgy tetszik, a szerves fejlődés hiánya. Egyetértés van abban is, hogy a felsőoktatás finanszírozásának fejkvótaalapú rendszere nem fenntartható.
2. A hallgatói létszám problémájával kapcsolatos tévhit, amely sajnos a felsőoktatási koncepció készítőit is megtévesztette, hogy a minőség egyedül a hallgatói létszám – állami beavatkozás hatására történő – csökkentésével indulhat újra javulásnak. Ez az európai és világtendenciák félreértését, a tudásalapú társadalom elutasítását jelentené. Ezt a vitapontot a Nemzeti Erőforrás Minisztérium és a Fidesz oktatáspolitikai műhelye közötti megállapodás a versenyképesség fontosságának hangsúlyozásával megnyugtatóan rendezte.
3. További viták várhatók azonban a finanszírozás átalakításával kapcsolatosan. A felsőoktatási koncepcióból és Bencze Ágnes válaszcikkéből is világosan kiolvasható tradicionális konzervatív szemlélet a stabilitást garantáló, az intézmények előre meghatározott szűkebb körének fenntartását támogató finanszírozó rendszert javasolna. A konzervatív liberálisok (magamat ezek közé sorolnám) ezzel szemben a 100 egységnyi támogatás nagyobb részét feladatfinanszírozásra (de nem alap-, hanem többletfeladatra) fordítaná. Belátható, hogy így – megfelelő célkitűzések mellett – a minőséget hatványozottan, a létszám növelését viszont csak kismértékben támogató finanszírozási modellt alakíthatnánk ki.
4. A teljesítmény helyett a teljesítményminimumon maximalizálható felvételi pontszám megszerzésére ösztönző kétszintű érettségi bevezetését ugyancsak sok jogos kritika érte bevezetésétől kezdve. Nem a kétszintű érettségi gondolatával, hanem annak megvalósítási módjával kapcsolatban érdemes azonban kritikusnak lennünk. Az új felsőoktatási koncepció most, nagyon helyesen, szakítani kíván például azzal a gyakorlattal, amely szerint a felsőoktatási intézmények maguk dönthetik el, mely tárgyakból követelnek emelt szintű érettségit a jelentkezőktől. Átgondolandó azonban, hogy a – kissé etatista megoldásnak tűnő – kötelezően előírt emelt szintű érettségik meghatározása helyett nem lenne-e célravezetőbb pozitív ösztönzőkkel irányt mutatni az intézmények és a hallgatók számára. (Például – a garantált minőség elvén – többlettámogatáshoz juthatna az a felsőoktatási intézmény, amely bizonyos tárgyakból a magasabb teljesítményt írja elő a hozzá jelentkezők számára.)
5. Végül a koncepció révén a főiskolák és az egyetemek feladatainak, a gyakorlati és elméleti képzésnek az elhatárolása kapcsán közvetve felmerült piac versus közszolgálat vitára érdemes felhívni a figyelmet. Azt kell látni, hogy bár – különösen a jobboldalon – egyre népszerűbb a piaci szemlélet elutasítása, a kapitalizmusra épülő világban éppen a nemzeti érdekeket szem előtt tartó, de piachoz alkalmazkodó magatartásmód jelenti a legnagyobb közszolgálatot. S mivel egyedül az elméleten alapuló gyakorlat és a gyakorlatias kérdésekkel foglalkozó kutatás elégítheti ki a piac (és a társadalom) igényeit, káros volna e kettőt – melyek integrációjáról Bencze Ágnessel ellentétben jó véleménnyel vagyok – újra elválasztani. De nem csak a piac, a hallgató szemszögéből is előnyösebb, ha a középiskola végén általában még egyformán megmutatkozó gyakorlati és elméleti jellegű érdeklődése között nem mindjárt a felsőfokú képzésbe történő belépéskor kell döntenie.
Akárhogyan is alakul a vita, abban legalább biztosak lehetünk, hogy most végre értékes, megnyugvást és reményt hozó évek juthatnak hazánknak az oktatás, így a felsőoktatás területén is. Az oktatást végre valóban közügynek, sőt, nemzeti ügynek tekintő tanárok, szülők, értelmiségiek és oktatáspolitikusok készek arra, hogy az elmúlt nyolc év során okozott károk orvoslásával egyidejűleg oktatási rendszerünk hosszabb távú kihívásaira is válaszokat találjanak.

A szerző egyetemi hallgató

Eddigi hozzászólások: Náray-Szabó Gábor (Milyen legyen az új felsőoktatási törvény?, november 12); Sajgó Mihály (Az egyetemek mai vezetési szerkezete elavult, november 16.); Bencze Ágnes (Mégis, kinek a vágyálma?, november 17.), Gulyás László (Tennivalók a minőségi felsőoktatásért, november 18.).