Felemás igazságtétel

A rendszerváltás után sok esetben még a lehetősége sem nyílt meg annak, hogy a kommunista rendszer bűnöseit bíróság elé lehessen állítani. Amikor ez mégis sikerült, nagy volt az igyekezet, hogy ezek a perek a végtelenségig elhúzódjanak, és az eljárásokat a sajtó komolytalan színben tüntesse fel. Többek között erről kérdeztük Strausz János nyugalmazott büntetőbírót, volt alkotmánybírót, akinek büntetőtanácsa döntött az egyik legnevezetesebb ilyen perben, a salgótarjáni sortűzügyben.

Strausz János hetvenöt éves. 1963-ban szerzett diplomát, ezután 1967-ig bírósági fogalmazó, majd tanácsvezető bíró volt. 1977-től a Fővárosi Bíróságon a fellebbezési tanács tagja, 1980-tól elsőfokú tanácsi elnök. Túlnyomórészt súlyos, élet elleni bűncselekményeket tárgyalt. 1998-tól 2004-ig az Alkotmánybíróság tagjaként ítélkezett. Szakterülete a büntetőjog, a büntető eljárásjog, a magyar közjog és a jogtörténet.

Ezekben a napokban emlékezünk az 1956-os forradalomra. Szót ejtünk ilyenkor a sortűzperekről és az elmulasztott számonkérésről is. Ön hajdani büntetőbíróként és alkotmánybíróként hogyan látja, miért nem tisztázódott a tettesek, a régi politikai rendszer felelőssége?
– Nem tisztázódott, mert nem akarták tisztázni. Az eredeti elképzelés az lett volna, hogy a tetteseket az akkor és jelenleg is hatályos büntetőtörvények alapján vonják felelősségre például hazaárulás vagy minősített emberölés vádjával. Az ügyészség azonban eleinte minden eljárást megszüntetett. Szerinte a sortűzügyek köztörvényes bűncselekmények voltak, és 15–20 év alatt elévültek. A Zétényi–Takács-féle törvény az Antall-kormány idején éppen az elévülést próbálta áthidalni. Azzal érvelt, hogy az elévülés nem következhetett be, amíg az a rendszer volt hatalmon, amelynek nevében ezeket a cselekményeket elkövették. A Sólyom László vezette Alkotmánybíróság (AB) Göncz Árpád köztársasági elnök kezdeményezésére útját állta ennek a megoldásnak.
– Solt Pál főbíró és Györgyi Kálmán legfőbb ügyész javaslatára 1995-ben az újabb igazságtételi törvény is az alkotmánybírák elé került. Ebben technikai hibát talált az AB. Mi a véleménye erről?
– Az Országgyűlés valóban megszavazott egy olyan újabb törvényt, amelynek rossz volt a szövegezése – általában rossz szövegezésű törvényeket szoktak ilyenkor hozni, hogy aztán az Alkotmánybíróság ezeket pusztán jogtechnikai okokból hatályon kívül helyezhesse. Végül sikerült összeeszkábálni olyan jogszabályt, amely a sortűzügyeket büntethetővé tette. Kimondta, hogy nincs elévülés, hiszen a nemzetközi büntetőjog alapján a náci háborús bűnök sem évültek el. A jogalkotók úgy látták, a háborús és az emberiség elleni bűncselekmények szabályai nálunk is alkalmazhatók, de csak az 1956–57-es időszakra.
– Ezt ön nem találta megfelelőnek?
– Nem, mert a Rákosi-korszak bűneit is meg lehetett volna torolni, de ezt a kezdeményezést elvágták. Emberek megkínzása, törvénytelen kivégzése, kitelepítése büntetlenül maradt azzal az indokkal, hogy ezek békeidőben történtek, nem háborúban. A hajdani ÁVH-sok szépen, nyugodtan, ágyban, párnák közt haltak meg.
– Pócspetri község jegyzőjét, Királyfalvi (Kremper) Miklóst 1948 nyarán egy rendőr haláláért ártatlanul kivégezték, a település plébánosát, Asztalos Jánost mint felbujtót pedig előbb halálra, majd hosszú börtönbüntetésre ítélték. A helység lakói az egyházi iskola államosítása ellen tiltakoztak. Ezután vette kezdetét az egyházak üldöztetése. A perújítás 1990-ben az ön büntetőtanácsa előtt zajlott le. A hajdani két elítéltet felmentették. Hogy emlékszik vissza a konstruált per felülvizsgálatára?
– Fel kellett idéznünk a kor történéseit, meg kellett ismernünk a lélektanát. Ez a bizonyítékok alapján sikerült is. Még élt a plébános. Ő az eredeti perben is azt vallotta: nem igaz, hogy a jegyzőt bármire is felbujtotta volna. A perújítás során megállapítottuk, hogy a rendőr a puskatussal próbálta féken tartani a tüntetőket, eközben sült el a fegyvere, így kapta a halálos lövést. Megvolt a véres zubbony is. A koncepciós per bírája a fogalmazóval beíratta a jegyzőkönyvbe a sorok közé, hogy a jegyző elismerte: több méterről előre megfontolt szándékkal agyonlőtte a rendőrt. Kihallgattam a konstruált eljárás bíráját, Olti Vilmost is. Megkérdeztem, miért hamisította meg a tárgyalási jegyzőkönyvet. Azt válaszolta: „Maga azt hiszi, hogy van bírói függetlenség?” Közölte, elment Rajk elvtárshoz, ő mondta, hogy ezt kell tennie. Kérdeztem: „Rákosi elvtárshoz is el tetszett menni?” „Igen – felelte –, de Rákosi azt mondta, hogy menjek Rajkhoz, mert az tanárember, jobban ért a stílushoz.” Mondtam, itt nem stílusról van szó, hanem jegyzőkönyv-hamisításról. S a hamisított szöveget utasításra írta be a fogalmazó. Még élt a fogalmazó is. Megkérdeztem tőle, miért hajtotta végre a bíró parancsát. Azt válaszolta: ez 1948-ban volt, megmondták, ha nem hamisít, lent a kapuban már várják az ávósok, és elviszik.
– Hogyan folytatódott a tárgyalás?
– Egyes tanúk azt vallották, hogy Péter Gábor és Kádár János szénaboglya mögül leselkedett, amikor a pócspetri parasztokat elvitték és megverték az ávósok. A korabeli híradóban – amelyet megtekintettünk – valóban látható egy szénaboglya, és az is, hogy van mögötte valaki. Ezután kimentünk Péter Gábor lakására. Már idős, beteg ember volt. Védő és ügyész jelenlétében hallgattuk ki. Nagy örömmel fogadott minket, azt hitte, nyugdíjügyben jövünk. Mondom, nem azért, hanem a pócspetri eset miatt. „Az mi?” – kérdezett vissza. Tájékoztattam: az ügy szereplőit bevitték az Andrássy út 60.-ba, és betegre verték. „Ön volt akkor az ÁVH parancsnoka, mit tud erről?” – kérdeztem. „Kínvallatás és verés? Most hallok erről először, hát ilyen nem volt – közölte. – Kivéve – tette hozzá –, amikor Rákosi elvtárs engem is letartóztatott, és az Andrássy út 60.-ban hülyére veretett.” Mi, a perújítás bírái tanúként kihallgattuk a tábornokokat, rendőrségi vezetőket, senki nem tudott semmit, nem látott semmit, és persze mindent az oroszok csináltak. Akárhány ilyen ügyet tárgyaltam, valahol mindig előjött ugyanaz az elem. Mindenki egyhangúan egy titokzatos KGB-őrnagyról beszélt, aki szivarozott, aranykeretes szemüveget, kék sapkát viselt, és vagy zene- vagy tornatanár, vagy franciairodalom-történész volt. Mindez persze csak legenda volt abban az időben. Rájöttem, hogy ezt a figurát, aki később köztörvényes ügyekben is több esetben felbukkant, valószínűleg a Ninocska című régi filmből vették. A tanúk, a vádlottak, sőt neves ügyvédek is feltételezik, hogy a bíró mindent elhisz. Én voltam az a bíró, aki nem mindent hitt el. Abból indultam ki, hogy büntetőügyekben a vádlottak és a tanúk döntő többsége hazudik. Ez eminens érdek, védekezési reflex ott, ahol az emberi élet, a szabadság forog kockán. Úgy kell a bizonyítékokat beszerezni, hogy tévedésektől és hazugságoktól függetlenül is meg tudjuk állapítani, mi történt.
– Lépjünk át egy másik történelmi korszakba! A rendszerváltozás után elkezdődtek a sortűzperek. Az egyik legnevezetesebb ilyen perben, a salgótarjáni ügyben az ön tanácsa döntött. Salgótarjánban 1956. december 8-án a hatalom a tömegbe lövetett: csaknem ötven ember meghalt, több mint száz megsebesült.
– Amikor ezt az ügyet megkaptam, már mindenféle jogszabályról, nemzetközi egyezményről szó volt, csak éppen a New York-i egyezményről nem. Kikutattam, hogy a magyar állam ezt ratifikálta, s eszerint a hasonló bűncselekmények sosem évülnek el. A tettesek, a részesek, a közreműködők, a felbujtók, a bűnpártolók felelősségre vonhatók, vagyis minden létező bűnkapcsolat büntetés alá esik. Vádat is emeltek annak idején a salgótarjáni és más sortüzek miatt is. A legtöbb per valahogy elaludt, nem tudom, miért – a mások ügyeit nem ismerem –, de emlékszem, hogy elnapolások sora következett. Aztán – ahogy mondani szokták – járványok törtek ki, mert ilyenkor minden vádlott meg szokott betegedni, majd felvetették, hogy a vádlottak elmebetegek, így elmeszakértői vizsgálatokat rendeltek el. Sokan az időhúzás miatt, mert már korosak voltak, meg is haltak.
– A tizenkét vádlott közül csak hármat ítélt el háborús bűntett miatt. Megbízható bizonyítékok voltak az ügyben?
– A sortűzügyek hasonlóan zajlottak, mint a nürnbergi per. Az elöljárók arra hivatkoztak, hogy semmiről sem tudtak, a rémtetteket a beosztottak követték el. Ők viszont azzal védekeztek, hogy parancsra cselekedtek. A salgótarjáni perben az volt a különös, hogy többen azt állították: ott sem voltak a helyszínen. Hogy lehetett ezt negyven év után kideríteni? Dokumentumokat szereztünk be: abban az időben mindenről jelentés készült. Végül igazolódott, hogy hat megvádolt személyt 1956. december 8-án egy másik településre vezényeltek ki, mert ott sztrájkok voltak, tehát a sortűz idején tényleg nem lehettek a helyszínen. Vita alakult ki a halottak és a sebesültek számáról is. Bekértem Salgótarján és a környező települések halotti anyakönyvi kivonatait. Tisztázni kellett emellett: hadiállapot volt-e Salgótarjánban, ott voltak-e az oroszok? A Nógrád megyei múzeumból beszereztem olyan plakátokat, melyeket a szovjet városparancsnokság ragasztott ki kijárási tilalomról, fegyverbeszolgáltatásról. Egyértelművé vált, hogy 1956. december 8-án a város és környéke jogilag is külföldi megszállás alatt állt, hadiállapot volt. Ennélfogva háborús bűncselekményeket kellett megállapítanunk. Háborúban is tilos a polgári személyek, a tüntetők meggyilkolása.
– Tudjuk: két karhatalmista a perben azzal védekezett, hogy a sortűz idején csütörtököt mondott a fegyverük, egy pedig azt állította, félelmében bebújt egy csőbe. Ön felmentette őket, holott korábban azt mondta, hogy a vádlottak vallomásait fenntartásokkal kell fogadni.
– Voltak egyéb bizonyítékok is. Korábban, 1957-ben már kezdődtek perek a sortűz miatt, csak nem a karhatalmisták, hanem a munkástanácsok tagjai ellen. A karhatalmistákat, vagyis a későbbi vádlottakat akkor tanúként hallgatták ki. Abban az időben nagy érdem volt részt venni a tömegtüntetések elfojtásában, és lám, mit vallott az egyik: úgy megijedt a lövöldözéstől, hogy bebújt a csőbe. Mi is elfogadtuk, hogy az igazat mondta. A Legfelsőbb Bíróság a fellebbezés után bűnsegédként elítélte azokat, akik azt állították, hogy a sortűz idején nem működött a fegyverük. Ez volt az első nagyobb ügy, amelyet az új igazságtételi jogszabályok szerint bíráltunk el. Úgy kellett kezelni az egész ügyet, mint soha el nem évülő háborús vagy emberiség elleni bűncselekményt.
– Önt a sortűzperek kapcsán közvetett módon figyelmeztette az akkori köztársasági elnök. Hogyan történt ez?
– A salgótarjáni per tárgyalását 1994-ben kezdtem el. Két nappal az első tárgyalás előtt Göncz Árpád azt nyilatkozta a sajtónak: nem helyes dolog szegény öreg embereket vádlottként ennyi idő után bíróság elé állítani. „Nem irigylem azt a bírót – mondta –, aki a szegény öreg emberek ügyében ítélkezik.” A szegény áldozatokról nem beszélt.
– Összegzésként: idehaza miért nem sikerülhetett az igazságtétel?
– Az igazságtétel ügye nálunk úgy alakult, mint a náci bűnösök felelősségre vonása az ötvenes években Nyugat-Németországban. Akkor ott is az elévülésre hivatkoztak, nem akarták felelősségre vonni a tetteseket. De később túlléptek ezen. A magyar Alkotmánybíróság viszont a kilencvenes évek elején Sólyom László vezetésével kidolgozott egy olyan elméletet, hogy az elévülés objektív kategória: idők múltán a büntethetőség mindenképpen megszűnik. Én akkor még nem voltam alkotmánybíró. Sólyom úgy nyilatkozott: a jogállami forradalom talaján állnak, nincs olyan körülmény, amely a szigorú felelősségre vonást indokolná. Ez elfogult álláspont volt, mentegették az elkövetőket. A háborús és az emberiség elleni bűncselekmények megállapítására csak később, szűk körben került sor.

*

– Ha megtorlásokról beszélünk, ma már óhatatlanul szóba kerül a 2006. szeptember–októberi hatósági visszaélések ügye. A parlament tényfeltáró albizottsága nemrégiben meghallgatta a Fővárosi Bíróság büntetőkollégiumának vezetőjét. Frech Ágnes egyebek közt kijelentette: a nyomozási bírók úgy gondolták, nekik is részt kell venniük a társadalmi rend helyreállításában. Ezért tartóztatták le sorozatosan az eléjük állított embereket.
– Nem az az érdekes, hogy a bíró mit gondol, csak az, hogy mit csinál. Hogy mit gondolok, közömbös. Az ilyen hivatkozást a vádlottól sem szoktuk elfogadni. A vádlott szokta mondani: ő nem akarta megfojtani a feleségét. Mindegy, hogy mit mond, az a lényeg, hogy mit követett el. Mindennemű felelősségre vonásnál a tények számítanak. A társadalmi rend egyébként is szociológiai fogalom, a bírónak nem a társadalmi rendet kell védenie. Még csak nem is a közrendet. Azt a rendőrség védi. Ha elítélek egy zsebtolvajt, akkor is mondhatom, hogy a társadalmi rendet védem, de nem azt akarom megvédeni, hanem a zsebtolvajt megbüntetni. Ha egy bíró a társadalmi rendet óhajtja megvédeni, akkor a kormánypolitika szolgájává válik, és ez nem cél. A bíróságnak a jogrendet kell védenie akkor is, ha az nem felel meg az adott politikai kurzus ízlésének.
– A kollégiumvezető azt mondta, az első fokon eljáró bíráknak nagyon kevés idejük volt, amikor az előzetes letartóztatásról döntöttek. Visszaemlékezések szerint egy szőke, véres hajú fiatal lánytól meg sem kérdezték, hogyan sebesült meg.
– Olyan nincs, hogy pár perc jut egy ügyre. Magam is voltam nyomozási bíró. Egy-egy ügy vizsgálatához legalább fél óra szükséges. A behozott iratokat el kell olvasnom. Meg kell hallgatnom az előállított személyt, erről jegyzőkönyv készül. Az írásba foglalt végzést kézbesíteni kell a védőnek, az ügyésznek, a rendőrségnek, a bűnügyi nyilvántartónak és magának a gyanúsítottnak. Utána a döntésnek megfelelően különböző színű és méretű űrlapokat kell kiállítani. Aztán a gyanúsítottat át kell kísértetni a börtönbe, ha letartóztatom, vagy ki kell engedni, ha nem. Ha a jegyzőkönyvvezető segítségével mindezzel fél óra alatt végzek, gyorsan dolgoztam. Amennyiben ezalatt nem tudom eldönteni, hogy egy véres hajú lány csinált-e valamit vagy sem, nem tartóztathatom le. Vigyék tárgyalásra az ügyet, és ott majd gondosabban kivizsgálják! Gyors letartóztatás csak egészen nyilvánvaló és egyértelműen világos esetben rendelhető el.
– Négy évvel ezelőtt több mint száz előzetes letartóztatásról döntöttek a kerületi bíróságok nyomozási bírái. Végzéseik túlnyomó részét a másodfokú tanácsok megváltoztatták. Eszerint mégiscsak kevés idő jutott a vizsgálatra.
– Ha úgy fogok neki, hogy csak néhány percem van egy-egy ügyre, megszűntem pártatlannak lenni, mert elfogadtam az előállító szerv döntését, hogy ő szabja meg az én munkaidőmet. Másfél óra alatt például nem dönthetek húsz ember sorsáról, amikor csak háromra jutna idő. Ha azt mondják, hogy akkor tessék éjjel-nappal dolgozni, azt válaszolom, hogy állítsanak be délutáni műszakra még egy bírót, ha olyan sürgős a döntés. Ez viszont már a bírósági elnök feladata.
– Gatter László, a Fővárosi Bíróság elnöke a vizsgálóbizottság előtt azt mondta: sem fegyelmi, sem alkalmassági eljárásra nincs szükség amiatt, mert sok embert tartóztattak le 2006 őszén. Ön szerint hogyan függ össze az alkalmasság, a pártatlanság és a függetlenség?
– Ennek a kifejtése tanulmányt igényelne. A bíróság függetlensége magának a szervezetnek a sajátossága. Szerintem ehhez hozzátartozna, hogy a Legfelsőbb Bíróság – az Alkotmánybírósághoz hasonlóan – maga válassza meg az elnökét. Alapelvnek kellene lennie annak is, hogy a bíróság nem folytathat nyomozati tevékenységet. Panaszfórumként funkcionálhat, de hogy ő maga tartóztasson le valakit?! Hát honnan tudja egy bíró, hogyan történt a cselekmény, amikor a felderítésben nem vett részt? A pártatlanság arra utal: a bírósági eljárásban általában és elvileg két fél áll szemben egymással. Én vagyok a bíró, akihez eljönnek a panaszaikkal. Nekem úgy kell az ügyet megvizsgálnom, hogy nem szerethetem vagy utálhatom sem az egyiket, sem a másikat. Hogy magamban mit gondolok, közömbös. Ha véres hajú fiatal lányt állítanak elém, az első, hogy megkérdezem, mitől sebesült meg. Egy előzetes letartóztatáshoz két dolgot kell tisztázni: megállapítható-e a bűncselekmény alapos gyanúja, s fennállnak-e a letartóztatási okok? Ha a 2006-os sok téves döntés csak néhány bíró nevéhez fűződik, ki kell vizsgálni, miért hoztak ilyen egyöntetű határozatokat. Fel kell vetni a pártatlanság kérdését. Azt épeszű ember nem hiheti, hogy az előállított személyeket ilyen nagy számban kellett letartóztatni. Ha arra hivatkozom, hogy nem tudtam átnézni az iratokat, akkor miért vagyok ott? Akkor alkalmatlan vagyok. Végül felvethető, kinek használt ez az egész. A kormánynak használt, ő akarta leverni a tüntetéseket. Letartóztatni csak a valóban gyanús és veszélyesnek látszó személyeket kell. Mindenkit semmiképpen. Ha nagy számban fordul elő ilyen bírói tévedés, akkor tömeges politikai megtorlásról lehet szó. Bíróságot sosem szabad erre felhasználni, gyászos tapasztalatok szólnak erről Magyarországon. Azon ugyanakkor érdemes elgondolkozni, hogy tizenhat évvel a rendszerváltás után honnan került elő az a sok rendőr vagy bíró, akik ilyen túlkapásokat követtek el. Tizenhat év alatt nem tudtak kinevelni új apparátust? Vagy nem tudták leszoktatni őket, hogy óvakodjanak a politikailag elfogult döntésektől? Van még mit tenni a jogállami igazságszolgáltatásért.