Felsírás

Magyarországon minden évben legalább kétszer annyi baba fogan, mint amennyi megéri az első évét. A veszteség a spontán vetélésekből, művi abortuszokból, rendellenességekből és a születés körüli halálozásból tevődik össze. A modern társadalmakban egyre kevesebb helye van a gyásznak, a gyermek elvesztését meg olyan borzalomnak tekintik, amellyel nem lehet mit kezdeni. De vajon el lehet-e felejteni valakit, akit a szíve alatt hordott az ember?

Az Angyalok szülei vagyunk című internetes oldal elődje a Nők Lapja Cafe Elvesztettem a kisbabámat topikja volt. Azok az anyák, akik a gyászukban összebarátkoztak, elhatározták, hogy könyvet írnak, amellyel sorstársaiknak segíteni tudnak majd. A könyv ugyan nem született meg, de Flaisz Krisztina – aki három magzatát veszítette el – weblapszerkesztéshez értő sorstársával 2005 februárjában indította el az Angyalokszülei.hu honlapot, mely azóta is üzemel, és betölti azt az űrt, amelyet a perinatális gyász körül kialakult társadalmi tehetetlenség teremtett. Kriszta számára is terápiát jelentett, mikor azt látta, mennyi nőnek tud segítséget nyújtani. Az oldalon működik több fórum, tanácsadás, az anyák leírhatják elveszett gyermekeik történetét, virtuális gyertyácskákat gyújthatnak nekik. Jó néhány orvos és pszichológus önként ajánlotta fel segítségét, például a szentesi dr. Kispál Mihály vagy dr. Lázár Erika, illetve Szőcs Erika pszichológus. Mára olyan hatalmas mennyiségű adat került föl a honlapra, amelynek szerkesztési ideje meghaladja Flaisz Krisztina munka és kisgyerek mellett megmaradó szabad idejét. Csak olyan társ segítségét fogadná el, aki az eddig bevált elvek mentén üzemeltetné az oldalt.

---

Mér’ jötté’ te ide?
Honne jöttem vóna,
Harmadnaptú’ Szent Fiamot
keresem.
Térgyig vérbe állva,
Könyökig könnyűbe
Archaikus népi imádság,
Erdélyi Zsuzsanna
gyűjtése

Augusztusban 24 hét 3 napra megszületett a kisfiam, 17 napot élt. Nem kaptam magyarázatot arra, hogy miért történt mindez, és nem is tudom túltenni magam a történteken. Szeretném, ha a hasonló cipőben járók, de bárki más is hozzászólna a témához. Talán könnyebb lenne együtt.
Topik- (internetes téma) indító bejegyzés a Nők Lapja Cafén 2003 januárjában

Démétér kilenc napon és kilenc éjjelen keresztül kereste leányát, se nem evett, se nem ivott, csak a nevét kiáltozta… haragjában és bánatában átkot mondott az egész földre, elvonult az istenektől, s öregasszony alakjában Eleusisban rejtőzött el.
Csiky Gergely:
Görög–római
mythologia

Évezredeken keresztül minden anya tudta, hogyan gyászolja meg elveszett gyermekét. A magas csecsemőhalandóság miatt alig volt asszony, aki ezt a fájdalmat át ne élte volna – fajra, vallásra, társadalmi állásra való tekintet nélkül, függetlenül attól, emberi vagy isteni anya volt-e az illető. A gyászt millió vigasztaló rituálé vette körül, ami történt, nem volt titok. „De a fátyol nehéz gúnya, virágom, virágom. / Mert azt a bú földig húzza, virágom, virágom” – énekelték a férjhez készülő lányok. A hagyományos női közösségek, az ismétlődő történetek a gyógyulás erejét hordozták: Démétér fájdalma elmúltával kizöldült a határ, Mária fia feltámadt. Az elvetélt magzatok a közösséggel együtt maradtak, őket a ház bejárata elé, a csecsemőket a családi sírba temették, kijártak hozzájuk, ha nagyobbacskán haltak meg, meséltek, beszéltek róluk. Az élet ment tovább.
A XX. század második felére megszűnt a gyakori csecsemőhalandóság, gyermeket elveszíteni ritka, rettenetes dologgá vált. Többnyire nem az egészséges, hanem a betegen vagy túl korán született babákra sújt le a halál, így az anyák gyászát nehezíti a bűntudat, a „nem vagyok elég jó anya” érzése. A vetélés megítélése pedig azért lett vitatott, mert a várandósság első harmadában az egészséges embriókat is bárki szabadon elvetetheti, ha pedig beigazolódik, hogy a magzat nem egészséges, a 24. hétig, jócskán az életképesség határáig meg lehet szakíttatni a terhességet, igaz, ilyenkor már meg kell szülni a halálra ítélt babát.
Ezek után bárki bolondnak nézi azt a nőt, aki keservesen sirat egy olyan elveszett magzatot, akitől más önszántából szabadul. Abba kevesen gondolnak bele, hogy annak az anyának, aki elvetél, nemcsak a szeretettel várt kis lényt kell meggyászolnia, hanem azt az ábrándot is, hogy anya lehet, és ezzel előrébb lép a női lét hierarchiájában. Bár azt szinte mindenki tudja, hogy mit kellene tenni az egészségügyi személyzetnek az anyák perinatális (születés körüli) gyászának megkönynyítése érdekében, Magyarországon a napi gyakorlat – csakúgy, mint az otthon szülés esetében – rejtélyes oknál fogva évtizedek óta semmit nem változott: a halottan született babát az esetek túlnyomó többségében az anya kérése ellenére sem mutatják meg a szülőknek, ha nem sírt fel, nem kap nevet, önálló személyiséget – az anya nevére anyakönyvezik –, a holttestet vagy a hamvakat a kórház nem adja ki, a babát eltemetni csak nagy küzdelem és pereskedések árán lehet, a 24. hét előtt még így sem nagyon. A magyar kórházak többsége nem alkalmaz vagy elbocsátotta a pszichológust, a védőnők inkább kerülik a gyászoló anyát, mintsem segítenének. A perinatális gyász témakörében eddig két magyar nyelvű könyv jelent meg Singer Magdolna tollából: az Aszszonyok álmában síró babák és az Áldatlan állapot – Mi lesz velünk? Ezek a könyvek gyermekük elvesztését átélt anyák vallomásait tartalmazzák. Singer Magdolna, Frigyes Júlia és Geréb Ágnes – aki jelenleg börtönben van – vezet időnként gyászfeldolgozó csoportokat, de ide csak az érintettek töredéke jut el. Marad tehát az internet, ahol a fájdalomban magukra maradt anyák társakra lelhetnek. Eredetileg azt terveztem, szakértőket kérek majd fel arra, magyarázzák el, mit is ad az anyáknak a Angyalokszülei.hu internetes oldal, amelyet Flaisz Krisztina és Hornyákné Krenák Erzsébet hozott létre hat évvel ezelőtt. Aztán ahogy megtelt a postaládám azoknak az anyáknak a leveleivel, akik ezen a vasárnapon nem a születésnapi tortán, hanem a temetőben vagy lélekben gyújtanak gyertyát, rájöttem, hogy nincs szükség semmiféle magyarázatra:
„Anno egy olyan barátnőm ajánlotta az Angyalok szülei internetes oldalt. Most, hogy írok róla, eszembe is jut, hogy sosem köszöntem meg neki ezt […], pedig az oldal nélkül nem tartanék itt, ahol – írja Both Adrienn, akinek Álmos nevű kisfia Angliában súlyos orvosi műhiba következtében halt bele születésébe. – Örültem, hogy minden bennem zajló, mások számára érthetetlen érzésekről beszélhetek olyanokkal, akik pontosan tudják, min megyek keresztül. És megértenek. Persze a férjem, a családunk, a barátok – már akik megmaradtak – mellettem álltak, de én mégis a lányok között, a fórumon éreztem egyedül azt, hogy őszinte lehetek, és semmit az égvilágon nem kell szégyellnem vagy magamba tartanom. Sokszor éreztem, mikor mások sorait olvastam, hogy szinte ugyanazt érezzük és éljük át, szinte szóról szóra láttam leírva, amiket én is gondolok, érzek. Azt éreztem, szinte minden barátom elfordul tőlem. Semmire nem vágytam jobban, mint hogy végre én is küldhessem Krisztának a képet Álmosom kis tesójáról, és megírhassam a történetünk végét. Az oldal és a lányok éltették bennem azt, hogy igenis lehetek még boldog. Regisztráltam pár hasonló fórumra itt, Londonban is, voltak, akik nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, de bármennyire is jól megy az angol, ezeket az érzéseket az anyanyelvünkön, magyar szívvel éljük át. Az űr a szívemben, míg élek, ott lesz […], de tudni azt, hogy engem odaát vár valaki, az szeretettel tölt el.”
„Első kisfiunk, Dávid 2006. április 1-jén született, órákkal születése után derült ki, hogy nagyon súlyos és nagyon ritka szívfejlődési rendellenessége van, és műtétek sora áll előtte. 2,5 hónap múlva meghalt, ekkor én már 4 hetes terhes voltam. Nagyon nehéz volt talpra állni, de a bennem növekedő kicsi élet miatt muszáj volt. Nagyon kevés barát maradt mellettem, és rengeteg kétséggel, idegességgel telt el a 9 hónap. Zolta 2007. február 26-án született egészségesen. Három éve, október utolsó napján egy internetes fórumon olvastam az Angyalok szülei oldalról, és kíváncsiságból odakattintottam. Megdöbbentem, mennyi sorstársunk van. Néhány nappal később írtam először a fórumra, és azóta is aktív tagja vagyok a közösségnek. Jó érzés volt, hogy megértő fülekre (szemekre) találtam. Hogy nemcsak a vállamat simogatták, hogy sírd ki magad, te szegény, hanem valamennyien dolgoztunk-dolgozunk azon, hogy egymást és önmagunkat is segítsük a nehezebb időszakokban. Jó dolog, hogy nemcsak a fájdalmunkat osztjuk meg, hanem az örömünket is, hiszen nincs jobb gyógyszer annál, mint amikor látja az ember, hogy van, aki túljutott a holtponton, hogy van remény! Harmadik gyermekemmel, Zete fiammal a terhességem nem volt zökkenőmentes, és sokszor a lányok öntöttek erőt belém. A kisfiamat abban a tudatban szültem meg, hogy egy emberként drukkolnak nekem a lányok a fórumról. Dávid halála óta nem telt el nap, hogy ne gondolnék a kisfiamra. Büszke vagyok rá, hogy az anyja lehettem” (Kovácsné Magyar Ágnes).
„Ákos agyi fejlődési rendellenességgel született (Dandy-Walker-szindróma). Egy hónapig élt. Az oldalra akkor találtam rá, mikor a betegsége után kutattam a neten. Már akkor elolvastam az összes történetet. Nagyon sokat »tanultam« belőle, sok erőt adott, hogy tudtam, ha meghal a kisfiam, számíthatok a lányokra. És ami a legfontosabb, megerősített, hogy meg kell Őt néznem, és el kell búcsúznom Tőle. A temetés napján írtam először a fórumra. Akkor a túlélésem jelentette, hogy láttam, másoknak sikerült talpra állni. Tudtam, nekem is sikerülni fog! Azóta megszületett a kislányom, Janka 15 hónapos” (Czinege Mariann).
„A 25. hétre született a kisfiam. 8 napig küzdött. 2009. március 6-án halt meg, és azt hiszem, vele haltam kicsit én is. Először és utoljára akkor foghattam a karjaimba, amikor már nem élt, én pedig csak ringattam, puszilgattam. Az oldalra a párom hívta fel a figyelmemet egyik este. Késő éjszakáig fogtuk egymás kezét sírva, és úgy olvastuk a történeteket” (Gy. A.).
„Sajnálom, hogy nem ismerhettem meg soha Éduát [Édua élettel összeegyeztethetetlen szívfejlődési rendellenességgel született a terhesség 20. hetében, az édesanyjának a kórházban nem engedték, hogy megnézze és elbúcsúzzon tőle]. Elvesztése után hamar kiderült, hogy a környezetem máshogy vélekedik a történtekről, mint én. Nekik egy kerülendő kellemetlenség volt, nekem minden. Görcsösen ragaszkodtam hozzá, hogy legalább az emlékét fenntartsam. Ne felejtse el senki, mindenki tartsa jól az eszében, hogy volt egy kislány, a miénk, aki hamar angyalka lett. Lehet, annyi is elég lett volna, ha valaki legalább csak meghallgat. A gyász mellett a környezet elutasítása elég rossz állapotba kergetett. Nem is tudom, honnét értesültem az Angyalokszülei.hu weboldalról, de miután megtaláltam, elindultam a gyógyulás útján. Ez az oldal lett a terapeutám. Azzal keltem, azzal feküdtem. Megnyugtató volt, hogy a sorstársak az én gondolataimat fogalmazzák meg, hol szebben, hol kevésbé szépen, de egyre gondolunk. Azóta mindenkinek született egészséges babája, a közösségi portálokon tartjuk a kapcsolatot, gyönyörködünk egymás gyerekeiben. Szeretek a mai napig beszélgetni az ott megismert lányokkal. Megnyugtat a tudat, hogy ők tudják, hogy létezett Édua, nem felejtették el, hogy igazából nem 3, hanem 4 gyerekem van” (Temesi Patrícia).
„Most, hogy Marciról kérdeztél [Marci hét hónaposan halt meg, vélhetően a születése során elkövetett műhiba következtében], újra előjönnek a rég eldugott érzelmek valahonnan mélyről. A temetőben mindig kisírom magam, és olykor-olykor egy-egy esti mese közben is elérzékenyülök, és néhány könnycseppet elmorzsolok a szememben. De ilyenkor a lányaim azonnal kérdezősködnek, és nem akarok nekik fájdalmat okozni ezzel. Bár nagyon éretten kezelik, és kicsi koruk óta jönnek velünk a temetőbe, tündériek, ha Marciról van szó. Most szeptemberben kezdte volna az iskolát Marci, és ugye már 7 éves nagyfiú lenne, ez a szeptember talán nehezebb volt az eddigieknél, mert úton-útfélen hasonló korú kisfiúkkal találkoztam, akik most kezdték az első osztályt. Néha csak annyit szeretnék, hogy újra átölelhessem, és elmondhassam, hogy mennyire, de mennyire szeretem. A Gyertyagyujtas.hu oldalon szoktam rendszeresen gyertyát gyújtani, és ezek viszont még napi szinten kellenek. Ha nyaralunk vagy telken vagyunk, és nem vagyok gépközelben, akkor nagyon hiányzik ez a kis szertartás. Én már együtt élek Marcus elvesztésével, és ez már örökre az életem része marad. Nem nyomja rá a bélyegét a mindennapjaimra, de itt a szívemben örökre megmarad.”