Hétköznap délelőtt csendes a falu. Némelyik porta előtt idősebb asszonyok trécselnek. A helybéliek jelentős része nyugdíjas, a fiatalabbak a környékbeli Szobra, Vácra járnak dolgozni, bár a lehetőségek szűkülnek.
– Jelentős munkaadó a börtön, az ottani alkalmazottak családjában több is a gyerek, mert biztosabb a kenyér – meséli Emmer István őslakos. – Van könyvtárunk, teleházunk, óvodánk, iskolánk – sorolja a magas, negyven év körüli férfi. Szavaiból, egész lényéből tisztaság és derű sugárzik. Ő a templom kántora, mindenese. Elsősorban erre büszke, meg a gyönyörű tájra, s hogy mindezt Nagy Lajos királyunk nevéhez köthetik. Kissé fájlalja, hogy a hitélet nem erős a fiatalokban, pedig híres és áldott helyen élnek.
A rendházba, Borsos József perjelhez megyünk. Mi másról eshetne szó az első percekben, mint az egyetlen magyar alapítású rend különösen hányatott sorsáról? II. József 1781-ben Magyarországon az összes rend működését megtiltotta, ám amikor 1790-ben mégis folytathatták tevékenységüket, ez a pálosokra nem vonatkozott. Az üresen maradt 126 szobás rendházat a Monarchia idején állami célokra vették igénybe. Így lett női fegyintézet 1854-ben. A foglyok felügyeletével a Szent Vince-rendhez tartozó apácákat bízták meg. Az épület egyik felében hatvan nővér lakott, a másikban több mint háromszáz elítélt leányt, asszonyt helyeztek el. Az apácák tevékenysége nemcsak a „konok nők” életét szabályozta, de a település életét is meghatározta. Voltak közöttük, akik a faluban laktak, az iskolában egészségügyi ismereteket, főzést, kézimunkát tanítottak. Szigorúak voltak ott is, itt is. Ez az állapot 1949–50-ig tartott.
Borsos atya az idősebb korosztálytól tudja, miként adtak civil ruházatot az 1950-ben innen elűzött nővéreknek. Ebben az időszakban a főnökséget adó ÁVH-sok kegyetlenkedései miatt még a foglárok is féltek bemenni a munkahelyükre. Ami ott történt, otthon tabu volt. De azért voltak jó cselekedetek is. Amikor lovas kocsival vitték a kőbányába a rabokat, ők papírfecnikre írt üzeneteket dobtak le útközben. Az egyik ilyen politikai elítélt évtizedek múltán visszajött, és megköszönte: a hírt, hogy él, eljuttatták családjához. A forradalom leverése utáni évek is rettenetesek voltak a falakon belül, de ezt is titokként kezelték, később meg szégyellték.
– Ma már mások a körülmények s a börtön szellemisége is – jegyzi meg Borsos atya.
– Lehet egy börtönnel kapcsolatban szellemiségről beszélni? – kérdezem értetlenül.
– Lehet. Függ a korszaktól, a személyzettől, és meghatározó a parancsnok személyisége – magyarázza. – A kilencvenes évektől jó a kapcsolat közöttünk. A benti lelki gondozás legfőbb nehézsége, hogy a fogvatartottak többsége itt találkozik először olyan fogalmakkal, hogy mi a hit, a templom, a jó és a rossz közötti különbség. Negyvenen lehetnek, akikben pislákol valami. Másoknál úgy látom, nem is érzik büntetésnek, hogy elzárták őket. De mindenkihez bizalommal és reménnyel kell közelíteni.
– Nem érte csalódás, bántás?
– Volt egy gondozottam, akinek ajánlólevelet adtam, hogy szabadulása után könnyebb legyen az élete. Meg sem száradt a papíron a tinta, s ismét kattant a kezén a bilincs.
– Hogyan illeszthető össze a csendes, elmélkedő szerzetesi léttel ez a szomszédság? A templom egyik fala és ablaka például a börtönudvarra nyílik. A Pálosok tere is közös, akárcsak a barokk díszkapu.
– Az említett ablak sokáig be volt falazva. Az építészeti adottságokon nem tudunk változtatni, ahogyan a történelmünkön sem. De miért ne lehetne mindezt „termőre” fordítani? A közös pályázat által megszépül a tér, s két múzeum is lesz. Az egyik a börtönnel kapcsolatos, a másik a rendünkkel.
– Mi lesz, ha a turisták „felkapják” a területet?
– Eddig is érkeztek zarándokok busszal, évente háromszor. Hivatásunkhoz tartozik, hogy megnyissuk a kaput azok előtt, akik múltunk, hitéletünk iránt érdeklődnek.
Átlavírozunk a pallókon, amelyek a tér frissen lefektetett bazaltkockáit óvják. Az intézet kapuján belül leadjuk igazolványunkat, a fémtárgyak, a fotófelszerelés átvilágítva rend szerint. Hátunk mögött lakodalmas rock szól, malteros vödrök között dolgoznak a fogvatartottak.
Biczó László dandártábornok, börtönparancsnok fekete garbót, bőrdzsekit visel, az egyenruhát csak a szükséges alkalmakkor ölti magára. Erős kézfogású, erélyes férfi, mégis érzékelhető a viselkedésében némi könynyedség. Ötletelő embernek tartja magát, tudja, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben esélyük sincs a felújításokhoz állami támogatást szerezni. Pályázati lehetőség viszont rengeteg van, csak meg kell találni azokat a „specialitásokat”, amelyekre felfigyelnek – mondja némi elégedettséggel. Ez a titka annak, hogy az önrész befizetése után 36 millió forint jut a tér és a barokk kapu megszépítésére, 150 millió pedig parkoló, a turistapihenőhöz tartozó kiszolgálóegységek és játszótér létesítésére. Utóbbival kapcsolatban megjegyzi: szerencsére a településen sok a gyerek. Ebből a keretből teszik rendbe az Európában egyedülálló rabtemetőt, alakítják ki a két múzeumot. Az intézet fűtésének energiatakarékossá tételére 277 millió jut. Fontos elem a fogvatartottak munkája. Az idegenforgalom lendíthet a falu helyzetén is – vázolja elképzeléseik kölcsönös előnyeit.
Biczó előzőleg a büntetés-végrehajtási intézetek országos parancsnokának általános helyettese volt. A státusváltozásról annyit jegyez meg: szókimondó ember, és bizonyos ügyekben nem értett egyet feletteseivel. Egy évet rendelkezési állományban töltött, ezután helyezték ide 2007-ben. Természetes kíváncsiság, amelyre ritkán érkezik őszinte válasz: miért választja valaki ezt a nem éppen vonzónak tűnő foglalkozást? Kertelés nélkül válaszol. Édesanyja kérésére kitanulta a szobafestőszakmát, de nem szerette. A sorkatonai szolgálat letöltése után az ottani életformához hasonló foglalkozást keresett. Így kötött ki a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetben. Ez 1984-ben történt, húszéves volt. Sokkal jobban keresett az átlagosnál. Végigjárt minden szakmai lépcsőfokot, míg idáig eljutott. Utal arra is, hogy azért ezt az életformát – gyakori e körökben – megsínylette a magánélete. Most párkapcsolatban él, ideköltözött a faluba.
Érdekel, hogyan viszonyul a börtön személyzete olyan emberhez, akiről tudja, hogy meggyilkolt valakit.
– Egy felügyelőnek vagy vezetőnek sosem szabad megkérdeznie a fogvatartottól, hogy mit tett, mert ha ezen filozofál, nem lesz alkalmas a feladatára. Az ítélkezés nem ránk tartozik, a privát érzéseinket pedig kapun kívül hagyjuk.
Szóba kerül a fegyelmezés lehetősége. Állítja, hogy az összetűzések és az erőszak különböző formái sokkal ritkábbak, mint amikor a pályáját kezdte. Mint mindenütt, itt is létezik fogolyhierarchia, de nem egészen úgy, ahogyan a filmekben ábrázolják. Az atrocitások megfékezésére megvannak a fegyelmezési eszközeik. Elsősorban a kedvezmények megvonása vagy például börtönből fegyház kategóriába való áthelyezés.
A márianosztrai intézmény a hazai börtönök hálózatában mindig is az átlagosnál szigorúbb hely volt, a fegyelmet illetően ma is ez a helyzet:
– Tudják rólam, hogy nagy rendet tartok. Először félnek, amikor idekerülnek, aztán megszokják, később a rendszerességnek az előnyeit is érzékelik – mondja a parancsnok. Mivel többször használom a „zárt világ” kifejezést, kiigazít. Az elítéltek mai mozgástere nem hasonlítható az évtizedekkel ezelőttihez. Több a lehetőség, hogy a fogvatartottak ne csak a falat nézzék.
– A papírforma szerinti befogadóképességünk 444 emberre szól, de valójában 540 és 600 közötti létszámmal kell számolnunk. Amikor idehelyeztek, az elítéltek 34 százaléka dolgozott, ma ez 57 százalék. A munkaképtelenek kivételével, aki hajlandó rá, igyekszünk kimozdítani a passzivitásból. Most 120-an végzik az általános iskolát, sőt kísérleti jelleggel középiskolás osztályt is elindítottunk. Hányan teszik le az érettségit, még nem tudni, de szeretnénk, hogy ha valaki éveket tölt itt, legalább valamiben gyarapodjon.
Boltíves folyosóra lépünk. Itt korszerűsítették a fűtéscsöveket, leszedik majd az épület eredeti stílusához nem illő lambériát is, egyszínűek lesznek a falak, amelyeken most aranyozott keretben romantikus stílusban készült festmények láthatóak. Egy hajdani elítélt eredeti alkotásokról készített másolatai. Ha már a kultúránál tartunk, megkérdem, nyaranta tartanak-e még az udvaron rockkoncerteket. A parancsnok mosolyogva legyint.
– Egy idő óta szüneteltetem. Sok együttes jelentkezett, hogy ingyen játszana, de kiderült, valami ellenszolgáltatást egyesek mégis kérnének. Például az itt őrzött rokonnak, ismerősnek előnyöket, kedvezményeket. Ilyen árukapcsolásba nem megyek bele. Van viszont egy 13 ezer kötetes könyvtárunk, sportolási lehetőségek, televíziót lehet behozni saját használatra.
Elektronikus ajtók során át haladunk a fegyház felé. Elöljáró! – hullámzik végig a hang. Sürögnek az őrök, a rabok kihúzzák magukat, amint az egyik tizenhat személyes zárkába belépünk. Meghökkentő a szorosan egymás mellett lévő fekhelyek látványa. Az is, hogy a felsorakozó férfiak milyen fiatalok. A zsúfoltság láttán óhatatlanul a börtönfilmek naturális jelenetei jutnak eszembe. A parancsnok mintha olvasna gondolataimban, megjegyzi: a kívülálló számára riasztó lehet a kép, de a hazai börtönpopuláció jelentős része csapatban érzi jól magát. Az ő ittléte alatt már előfordult, hogy Magyarország egyik új, kétszemélyes elhelyezést nyújtó börtönéből visszakérték magukat ide. Újabb folyosó, egy szürke ruhás csoport elszállításra vár. Másutt falat festenek, szerelnek.
Áthaladunk az átjárón, újabb zárka. Míg nézelődünk, lakóját kivezetik, ruházatát ellenőrzik, nincs-e nála veszélyes tárgy. Ő is fiatal, húsz és harminc közötti lehet. Az igen kicsi helyiségben három ágy van, mosdó, vécé, fából készült fogas egészíti ki a berendezést. A bejárattal szemben rácsos szellőzőablak. A konditerem után betérünk a több évszázados kápolnába. Falait nemrégiben készült freskók díszítik – szintén pályázati pénzből. Az e mesterség iránt fogékony elítéltek számára nyitott a szakmaszerzés lehetősége.
Újabb folyosó, falának díszítése ezúttal az 1960-as évek stílusát és szellemét idézi. Az összevissza tört tarka csempedarabokból néhol kisejlik egy virág, másutt egy kereszt. Az egyszer felrakott négyszögletes csempét az akkori parancsnok leszedette, összetörette, majd ismét felrakatta a rabokkal, hogy „értelmesen” töltsék az időt. A történelmi korszakokat nemcsak az jellemezte, hogy kiket tartottak fogva itt, hanem a tőlük megkövetelt munka értelme vagy épp értelmetlensége is.
A női fogvatartottaknál az 1800-as évektől 1949–50-ig a Szent Vince-rend irgalmas nővérei által irányított kertészkedés és kézművesség volt a jellemző. Majd a férfi politikai elítélteknél a kőbányászat és a kötélfonás.
Politikaiak 1961-ig voltak itt. A köztörvényesek foglalkoztatásának jellege, szempontjai és céljai is „humanizálódtak”. Hogy miért létfontosságú ez, elmagyarázza Biczó László:
– Négy olyan személyt őrzünk, akit életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. Az itt lévők hetven százaléka tíz évet meghaladó büntetését tölti: emberölésért, rablásért, súlyos testi sértésért, erőszakos nemi közösülésért. Mintegy negyven százalékuk visszaeső. Van olyan, aki egyáltalán nem akar dolgozni, nem érdekli a sportudvar, a sétát is visszautasítja. Vannak, akik itt érzik biztonságban magukat, hiszen ételük, ágyuk, orvosi ellátásuk van. Ez is egyfajta hospitalizáció. Ami azzal járhat, hogy ha évek múltán kikerülnek innen, életképtelenné válnak, vagy rögtön elkövetnek valamit, és minden kezdődik elölről. De van egy réteg, amelynek a benti mozgásterét érdemes úgy alakítani, hogy legyen némi esélye a normális életvitelre. Az egyik próba az eltávozási lehetőség, amellyel a társadalom jelentős része nem ért egyet. Itt, Márianosztrán sem létezett 2007 előtt. Azóta több mint százan kaptak egynapos kimenőt.
– Ki vállalja értük a felelősséget?
– A felelősség az enyém. Tény, hogy az első eltávozás után nehéz visszatérniük, nagy a kísértés, hogy eltűnjenek. A második, harmadik alkalom után hozzászoknak az „átálláshoz”, és visszatérve már a következő szabadságukat tervezik. Az említett száz esetben még késés sem történt… A külső, mezőgazdasági területeken dolgozók közül sem tűnt el senki. Igaz, nem is juthatnának messzire. Hátunk mögött az Ipoly folyó meg a szlovák határ, a Börzsöny sűrű erdőiben meg eltévednének. Negyven elítélt dolgozik külső munkahelyeken.
A büntetés-végrehajtási intézet nemcsak a falu, hanem a környék egyetlen, komoly munkaadója is. Van olyan alkalmazottjuk, aki nyolcvan kilométerről érkezik dolgozni. A bűnözői utánpótlás „gondoskodik” a stabil munkahelyről. Jelenleg 267 embert foglalkoztatnak. Sorban állnak állásért, a jelentkezők között akadnak felsőfokú végzettségűek is.
Adódik a kérdés: mibe kerül nekünk, adófizető polgároknak a fogvatartottak ellátása? Itt egy főre lebontva napi hatezer forint körül mozog, de ebben a működtetés összes költsége benne van. A különleges őrizeteseknél lehet akár napi nyolcezer forint is. Ez a börtönkomplexum ebben az évben egymilliárd-háromszázezer forintnyi állami költségvetésből gazdálkodhat, ebből nyolcszázmillió forint a személyzet bére, a fennmaradó ötszázmillióból kell fedezni az élelmezést, a fűtést, az épületfelújítást, a ruházkodást. Tavaly hetvenmillió forinttal tudtak hozzájárulni fenntartásukhoz, jórészt a fogvatartottak tevékenysége által, úgy, hogy ők is kaptak bért.
A kőbányákat rég bezárták, s voltaképp a rendszerváltozás után kezdődött az épületen belüli szakképzés. Az állami tulajdonú Nostra Kft. épületeiben a fogvatartottak bérmunkákat végeznek. Söprűt, fából és papírból álló termékeket, sőt kitűnő minőségű medicin- és futball-labdákat is készítenek itt. A gazdasági válság előtt két műszakban 80–85 embernek jutott ilyen munka, mára ez húszra esett.
A börtönhöz jelentős nagyságú földek tartoznak: egy részük legelő, s van kertészetre alkalmas területük. A földművelésnek már a vincés nővérek idejében is nagy kultúrája volt. A női fogvatartottak mellett az őrök is végeztek mezőgazdasági munkát. A terményeket felhasználták, kereskedtek, ellátták a falut. Ez
origo.hu
Megint hazudtak Magyar Péterék
