Kertes Pécs

Az a város, amelyikben szenzáció, hogy egyik kertjében beérett hét darab szép alma, nem elveszett város. A Pécs című hetilap 1882-es évfolyamának második számában, a Különfélék rovatban találom: „A Makár utca 19. számú ház kertjében hét darab párizsalma termett novemberben. Csodálni kell őket, olyan szép példányok.” A helyzet nem változott, mert amikor közel százharminc évvel később Pécs világhálós oldalait böngészem, rendre botlok olyasféle hírekbe, mint az, amelyikben arról tudósít örvendezve a „szenvedelmes kertész”, hogy kertjében végre beérett a gránátalma.
Egy 1937-es ismertetőben azt olvasom, különleges hangulatát erősíti a városnak, hogy minden pontjáról látszanak a hegyek. Ez fontos. Hogy a városból rálátni a tájra, mely viszont nem torpan meg a városfalaknál, beszüremkedik a házak közé. Táj és város nem határolódik el élesen: már-már észrevétlenül olvad egymásba. Ez a szellős, lazán települtség a középkori városra is jellemző volt. A fák, ligetek, erdős völgyecskék, cserjés-sziklás hegyoldalak, a szőlők, sáfránykertek, gyümölcsösök beszivárogtak a belvárosba is. Ez is mediterrán hatás.
A sokáig Budapesten dolgozó, 1874-ben Bécsben született Raoul Heinrich Francé azt mondja, ahol a szelídgesztenye termőhatára húzódik, ott kezdődik a Dél. A francia–cseh–magyar – magát egyszerűen közép-európai polgárnak valló – tudós ezzel Pécset is a Délhez sorolja, hiszen tudjuk, hogy a várostól valamivel északnyugatabbra, Zengővárkony határában terül el az a védett ősgesztenyés, melyben háromszáz-négyszáz éves fák is terebélyesednek, s amely Magyarország legnagyobb szelídgesztenye-erdője. Hogy is mondja Hamvas? Hogy Pécs és környéke a Dél géniuszának befolyása alatt áll. Legközelebbi rokona Dalmácia, Isztria, Provence. Pécs és környéke északnak háttal áll, nem Budapest vagy Bécs, hanem Róma és Athén felé tekint. Hunfalvy is a szőlővel, kertekkel, gyümölcsökkel kezdi: „Pécs város szelíd éghajlatú, gazdag és változatos növényzettel ékesített, gyönyörű vidéken épült. Szép szőlőkkel és gyümölcsökkel, mandola-, birsalma-, fige-, gesztenye-, olaj-, baraczk- és másféle nemes gyümölcsfákkal beültetett előhegyek alján körszínileg épülvén, hosszan terül el keletről nyugatra.” De menjünk messzebb az időben! A híres török krónikás, Dzselálzáde Musztafa a XVI. század derekán azt írja, hogy a város „egész környéke kert és rózsaliget”. Száz esztendővel később egy másik török, Evlia Cselebi úgy lelkendezik, mintha a kertjeiről nevezetes, híres andalúz városról, a mór Granadáról írna: „Minden házban szőlők, kertek, vízmedencék és szökőkutak találhatók.” Pécs kertjeit dicsérve beszámol arról is, hogy amikor a Szigeti kapu közelében az alajbég (béghelyettes) házában vendégeskedett, a házigazda egyetlen nap negyvenhétféle körtét szolgáltatott fel neki, és legnagyobb csodálatára „mindegyik más zamatú s édes-csípős levű és kellemes illatú körte volt”. Csak egy évvel a körtekedvelő török után, 1664-ben, a költő Zrínyi téli hadjáratával járt Pécsen herceg Esterházy Pál. „Igen kellemes vidéken fekszik – írja –, sok tiszt és katona állítja, hogy ilyet Magyarországon még nem látott. Földje mindenütt gabonában, takarmánynövényekben bővelkedik, kedves patakokkal ékesíti a réteket, s a gyönyörű szőlőskertek nemcsak szőlővel vannak tele, hanem különféle gyümölcsfákkal is, láthatók itt almás-, veteményes- és dinnyéskertek, sőt bővelkedik a vidék fürdőkben felhasználható meleg vízben is.”
Nincs a városnak olyan krónikása, aki a szőlőket, kerteket, gyümölcsösöket megemlíteni elfelejtené. Sokan elmondták már Pécsről, hogy déliesen befelé fordul, udvarai a Balkán zártságát idézik. A belváros ódon utcáin csavarogva én is rendre azon kapom magam, mintha Granadában, az Albaicín városrész zárt kertjeinek, a carmeneknek világában lennék, úgy próbálok meg belesni a rácsos kerítések, repkénnyel és vadszőlővel befutott, magas kőfalak védte udvarokba. És amit látok, az nagyon is élhetőnek látszik, mert a zártság itt nem jelent zsúfoltságot. A belvárosra a lazán települtség jellemző: a polgár visszavonul, kizárja az idegent az életteréből, nem engedi, hogy a szájába lássunk, de mégsem szorítja magát szűk terek közé. Már a középkori város is ilyen volt, napfényes és szellős udvarok, kertecskék szövete. A szőlők, gyümölcsös- és sáfránykertek beszivárogtak a házak közé. A belvárosban máig jellemző, hogy a zárt homlokzatok mögött viszonylag nagy kiterjedésű belső kertek rejtőznek. Kertek, ahol a polgár olt, bujtat, metsz és keresztez, ágyaz és betakargat, árgus szemmel óvja, lesi, ápolgatja kedves növényeit. Kertek, ahol novemberben gyönyörű párizsalma terem, ahol egy évben kétszer szolgál gyümölcsével a füge, ahol beérik a gránátalma. A XIX. század derekán Fényes Elek is említésre méltónak tartja, hogy a belvárosi házak „csaknem mindnyájának van udvara, kertje”.
Bizony van!
Azok a nevezetes pécsi zárt, rejtőzködő udvarok.
Ez a város déliesen tartózkodó, már-már keleties, ahogy rejteni igyekszik a magánélet tereit. Itt határozottan elkülönül a magánélet és a közélet. Nem, nem úgy, mint a Balkán falvaiban és városaiban. Azt nem! Erre Pécs nagyon kényes. Csak semmi balkánozás! Különben is Pécs délről nem horvát, bosnyák, szerb vagy bolgár területekkel, hanem egyből Athénnal, Rómával, Nápollyal tart rokonságot. A város bezárkózó, virágos udvarai nem Szarajevó, Podgorica, Nis udvarait, a belső tereket az avatatlan tekintettől óvó, örökzölddel futtatott kőkerítései nem Szkopje, Szliven és Koszovó kerítéseit, hanem Toscana ódon lugasait, Granada csobogós carmenjeit, Sevilla zárt patióit, végső soron tehát Róma hajdani átriumait álmodják őseiknek. Pécsről elszármazott barátom ezt így foglalja össze: „Pécsen a magánélet és a közélet tere valóban déliesen elkülönül. De ez nem az Ezeregyéjről álmodó Balkán papucsos magántere, ahol rozsdás limlomok, egy hajdani, széthullott világ korhadékai közt botorkál a gazda, a falakon túl kiéhezett kóbor kutyák sompolyognak, a férfiak pedig fegyverrel a kézben járnak. Nem. Pécs a rendezett Balkán, ahol mindkét szféra élhető.”