Fénykép 1938-ból. A férfi a fényképezőgép lencséje fölé néz, ránk, de a tükörből, valójában, önmagára. A Rolleiflex fekete folt a mellkas fehérén. A férfi, Lucien Hervé, ekkor még Elkán László egy párizsi hotelszobában fényképezte le önmagát. Ez volt az első fényképe.
A háború előtt a fényképezést nem tartották művészetnek. Az újságok a húszas évek végén kezdtek fényképeket közölni, hogy érdekesebbé tegyék a cikkeket. Hívják bár Brassainak vagy Man Raynek, fotográfus nem hivatástudatból, hanem véletlenül vagy anyagi megfontolásokból lett akkoriban az ember. Nem kellett jól tudni a nyelvet, elég volt hozzá egy fényképezőgép. Sok magyar nevet – Müller, Kertész, Capa – találunk az akkori fényképek alatt.
Müller is Budapestről érkezett Párizsba. Ő javasolta Hervének, hogy dolgozzanak együtt. „Te írnál, én fényképeznék.” Munkáikat a Marianne magazin közölte. Hervé évekig nézte, hogyan csattogtatja Müller a Rolleiflexet. Gondolta, ő is kipróbálja. Kölcsönkért egy gépet.
Első fotói riportok voltak, például egy Savoie megyei hegyi faluban élő tízgyermekes családról, egy asszony munkába állásáról. Megörökítette az utolsó fiákert Párizsban. Egyik képén nehéz függönyt maga elé húzva, gyöngysorokkal díszített mellét eltakarva Alice Cocea színésznő néz ki a próbafülkéből – ez a sorozat a ruhakészítés folyamatát örökíti meg addig a pillanatig, amíg a vevő megveszi és elviszi. 1939-től a Paris Match, a Picture Post és a Vu közölte Hervé fényképeit. A család, Magyarországon, megnyugodhatott: a fiú jövője biztosítva.
Elkán László Hódmezővásárhelyen született 1910-ben jómódú, asszimilálódott zsidó családban. Nagyapja részt vett az 1848–49-es szabadságharcban. Bőrnagykereskedő, városi tanácsos édesapja puritán ember volt. Amikor Lucien Hervével a nyolcvanas években Párizsban megismerkedtünk, s jó barátok lettünk, elmesélte, hogy két pofonra emlékszik gyermekkorából: az elsőt azért kapta, mert hazudott, a másikat meg azért, mert vasárnap befogatott a kocsissal, hogy vigye ki a tanyára. „Ha mi megtartjuk az ünnepeinket – mondta az édesapja –, akkor nekünk is tiszteletben kell tartanunk mások ünnepeit.”
Hervé mindig rajzolt, tízévesen Rembrandt képeit másolta. Napi öt órát gyakorolt a zongorán. Hogy mindig ritmusokat és kontrasztokat keresett a fényképészetben, a zene hatása. Amikor Fatehpur Szikrit, a XV. században épült indiai várost fényképezte, az volt az érzése, hogy az épületek beszélgetnek egymással, rezonálnak egymásra. Erről így beszélt a Chaillot-palota szomszédságában, Passyban lévő lakásán, ahol a feleségével, Jutkával lakott, s ahol meghitten köszönt a látogatóra a szuszék, a kanapéra odavetett hímzett irhamellény, a falon Míro, Bálint Endre, Lucien Hervé, Picasso képe:
– Az építészeti tér olyan, mint a reverbáció tere, amelyben a melódia tovább folyik, de az előző hangok visszhangja is működik még – mondta. – A tér képe nemcsak minden lépéssel, hanem minden egyes emlékképpel is tovább változik, az összes emlékkép együtt él, mint a szólamok a szimfonikus zenében. Régóta izgatott a kérdés, mi Fatehpur Szikri titka. Hogyan lehetséges, hogy ez az alig húsz év alatt felépült város ugyanolyan gazdag, mint az évszázadok alatt épültek? Akbar, a mogul császár 1569-ben úgy telepítette a birodalom egyik fővárosának szánt Fatehpur Szikrit három dombra, hogy minden épület másképpen illeszkedik a tájba. Nincs két egyforma épület a városban, mégis egységes a kép. A térformák líraisága – ahogy a kupolák az égbe rajzolják csipkés kontúrjaikat – egyesíti a kompozíciót. Az alacsony mellvédek, a lesüllyesztett udvarokat elválasztó, vízszintesen futó falak szövevénye egybefonja a várost.
Hervé a Budapesti Atlétikai Klubban birkózott tizenhárom éves korától, tizennégy évesen középsúlyban Magyarország ifjúsági bajnoka lett. Édesapja korán meghalt. A család asszimilációs törekvése megnyilvánult édesanyja második házasságában is. Második férje az elektromos művek főellenőre, aki az első világháborúban katonatiszt volt. Hervé Bécsbe ment, hogy közgazdaságtant tanuljon, de inkább a festészettel foglalkozott. Amikor édesanyja megtudta az igazat, botrány tört ki, de nevelőapjának barátja, Laky Elemér rendőrkapitány révén Hervé 1929-ben Párizsba utazhatott. Mindennap bejárt a Louvre-ba. A sportolást sem hagyta abba: tagja volt a francia röplabda-válogatottnak, amely 1934-ben megverte a németeket.
Divattervező lett Párizs egyik leghíresebb divatszalonjában, Patou-nál. A magyar polgárfiú a harmincas évek közepén eljárt egy munkás-szabadegyetemre, Patou-nál szakszervezeti vezető lett, a tagoknak a Louvre-ban magyarázta a festészetet. A párt azonban nem kért belőle; mint József Attilát, Koestlert vagy Albert Camus-t, Hervét is kizárták.
A háborúban Hervé német hadifogságba került. A táborban négy „intellektuális” barakk volt, ezekbe papok, művészek, értelmiségiek kerültek. Hervé itt ismerkedett meg Christian Legrain katolikus pappal, aki a legjobb barátja lett a haláláig. A barakkba bejártak a németek is zenét hallgatni, a zenészek zenekart alakítottak, a festők festettek. A németektől kaptak festéket, vásznat, hangszereket. (Fogságból való szökése után, 1942-ben a Salon d’Automne kiállította Hervé első festményeit.) Szabadegyetem szerveződött, a teológiaprofesszor hébert tanított, a történész a keresztes hadjáratokról tartott előadást, Hervé meg az Eiffel-toronyról. 1939-ben a Paris Match közölte először Hervé képeit a toronyról, amelyet később ötven éven át fényképezett. Ezek voltak az első építészeti fotói. Utoljára 1989-ben, elkészültének 100. évfordulóján fényképezte le a tornyot, ezeket a képeket a Lausanne-ban rendezett kiállításon fiával, a szintén fotográfus, tragikusan fiatalon elhunyt Rodolf Hervé fotóival mutatták be.
Hervé 1949-ben ismerkedett meg egy domonkos pappal, Couturier atyával, az Art Sacré című egyházi művészeti folyóirat főszerkesztőjével. Nagy barátság alakult ki közöttük. Couturier atya hozta össze Hervét Matisse-szal, akiről több portrét készített, az ő tanácsára utazott Marseille-be megnézni Le Corbusier épületét. Az embereket valósággal sokkolta Le Corbusier háza, az azóta világhírűvé vált Unité d’habitation, amely az emberi arányokon és az aranymetszésen alapuló „modulor” arányrendszer szerint van kialakítva, s a napjárás követelményeinek rendelődik alá. Az épületről Hervé hatszázötven fotót csinált, ebből néhány megjelent. Pár nap múlva levelet kapott Le Corbusier-től: „Magának építészlelke van” – írta, és kérte, hogy látogassa meg. Ettől fogva Le Corbusier ragaszkodott hozzá, hogy Hervé fényképezze az épületeit. Dennis Lasdun, London hajdani főépítésze megállapította, hogy Hervé építészeti fotói óta nem lehet úgy fényképezni, mint azelőtt. Világhírű építészek – Breuer, Candela, Gropius, Nervi, Neutra, Niermeyer, Prouvé, Kendzó Tange – versengtek, hogy együtt dolgozzanak vele.
Hervé képei az épület szellemi atmoszféráját közvetítik. A turista is műemlékeket, híres vagy tetszetős épületeket fényképez. Emlékbe. A fényképezés – szinte észrevétlenül – korunk népművészete lett. Szigorú kompozíció nélkül azonban a fénykép csak anekdota. Mert a fényképész nemcsak lemásolja a látványt: meg kell ragadnia az architektúra lényegét, s képpé átalakítva hűen visszaadni az építészeti alkotás szellemét és a belőle sugárzó érzelmi hatásokat. De ahhoz, hogy az épület, tárgyi valóságán túl, a látvánnyal ébresztett érzelmeket is közvetítse, a képnek, önálló alkotásként, a saját nyelvén is szépen kell szólnia. „Én nemcsak a témáimban, hanem a formáimban is a kontrasztokat kerestem – mondta Hervé –, ellentétekké növeltem a tónuskülönbségeket. A fénykép plasztikus struktúrája elengedhetetlen a belső feszültség megjelenítéséhez.”
Le Corbusier felkérésére Hervé 1955-ben Indiába utazott, ahol Csandígarh város (Pandzsáb és Harijána államok fővárosa) összes kormányzósági épülete az építész munkája. Ezt azt utat számos más követte. Hervé lefényképezte a brazíliai Sabarában az úgynevezett „aranyházat”, amelynek homlokzata Mondrian-képet idéz: az osztóvonalakat aszimmetrikusan elhelyezett gerendák és póznák helyettesítik, az eltérő arányú falfelületek kék és piros színűek. De járt Szíriában, Spanyolországban, Görögországban, Iránban is. Amikor lábizmai elsorvadtak, körútjain fotóművész fia tolta a tolókocsit. Lábának bénulása tíz éven át tartott, ekkor csoda következett be, Hervé állapota javulni kezdett. A lakásába szorulva kapott rá a színes fotókra, mivel a négy fal között kevesebb a fény, gyengébb az árnyékhatás. A Vineuse utcai lakásban felvett képek a mikrokozmosszá szűkült világ megindító momentumai. Mint amikor évekkel korábban az utcákat járta, s falakról, tengerhordalékokról, gyártelepekről, plakátnyomokról készítette A szépség az utcán hever… című album fotóit, eljárása most is ugyanaz volt: a környezet személytelen, gyakran ellenséges tárgyait emelte különös jelekké. Egy szőnyeg sarka, a mosógép szöglete, a lepedő redői, a jelentéktelen részlet váratlan jelentéssel telítődik, érzelmek hordozója lesz, műalkotássá nemesül. Az absztraktnak látszó képek a legnyersebb valóságot ábrázolják.
„Egy versben minden szó dolgozik” – tudjuk Eluard-tól. Hervé is azt akarta, hogy képein minden egyes vonalnak, formának, tónusnak elengedhetetlen szerepe legyen. „A mindenképpen jelen lévő építészeti tárgy megengedi, hogy a konkrét részletek jó részétől megszabadulva a lényeget mondjam el. De ugyanolyan fontos az is, hogy az absztrakt forma alkalmasnak bizonyult érzelmek kifejezésére, mert szemérmes közvetítők voltak. Az átélt is megjelenhetett képeimen.”
Számba venni is nehéz, hány kiállítása volt Hervének világszerte. Ezek között is figyelemre méltó volt az arles-i; a Musée Réattu-ben négy különböző századból származó épület fotóit állította ki: a thoronet-i apátság a XII. század, az Escorial a XVI. század, a dzsaipuri csillagvizsgáló a XVIII. század, Le Corbusier ahmedábádi Mill Owners Buildingje a XX. század alkotása. A választás nem véletlenül esett ezekre az épületekre, mert Hervé meg akarta mutatni, hogy egymástól távol eső helyeken, különböző korokban keletkezett művek, minden eltérésük ellenére is, mennyire hasonló módon – ebben az esetben szigorral, erőteljes és bátor formákkal – fejeznek ki olyan egyetemes gondolatokat, mint Isten, halál, kozmosz és jövő.
A nyolcvan éven felüli Matisse-t fotózva az idős mester fáradt, leeresztett kezére koncentrált, az alkotó kéz fáradtságát érzékeltette, egy mozdulat – az élet – végét, a kéz súlyát. A képen az arc és a kéz párbeszédet folytat. A fénykép akkor készült, amikor Matisse azt mondta Couturier atyának: „Becsomagoltam, útra kész vagyok.”
Hervé csodálatos tehetséggel tudta megörökíteni a szépséget megszületése pillanatában; meglátta és a nézővel is észrevetette, hogy az elhanyagolhatónak hitt, jelentéktelennek tartott, letisztult részlet az egész lelke. Kedvelte a fekete színt, tömeget fejezett ki vele, megmutatta az abszolút feketék közötti üres teret, vagy feketével vitt ritmust a képeibe. A megvilágított felületek kifehérítésével új dimenziót kapnak képei, az árnyékfelületek elsötétítése elevenné teszi a fehéret, a lehatárolt fény kiemeli az épület anyagát, megmutatja az anyag líraiságát, nemcsak a kő lényegét (nem felejtve el Valéry mondását: „A kő kifejezi, amit körbezár”), hanem a cementét, a vasbetonét is. Jutka, a felesége egyszer azt mondta, Hervé megrendülten fényképez. Ezt a megrendültséget adja át nekünk, a képein újrateremtett tér szemlélőinek.
A Lucien Hervé fotóművész alkotásaiból válogatott kiállítás január 23-ig látható a Szépművészeti Múzeumban.
origo.hu
Menczer Tamás: Megvédjük Magyarországot a baloldal és a diszkóliberálisok támadásaitól is
