Limuzin

S Z Ó L Ó

Amikor az osztályfőnök bejelentette, hogy a gyerekek a szalagavatóról limuzinnal kívánnak az after party helyszínére távozni, a szülők zavartan, de megbocsátóan kacarásztak: micsoda kópék. Csak néhányan kérdezték meg aggodalmaskodva: mibe kerül ez? A szalagavató limuzin nélkül sem olcsó mulatság: a lányok a keringőre esküvői ruhát bérelnek – ha palotást is járnak, arra másik ruha kell –, körömcipőt vásárolnak, továbbá fodrászhoz és kozmetikushoz mennek. Ez alaphangon legalább egy ötvenezres. A fiúk olcsóbban megússzák, mert igaz, hogy kell egy öltöny, de az az érettségire ősidők óta jár nekik, és kell végre egy rendes gálacipő is. Szóba jöhet még a szmokingbérelés, de az nyomába sem léphet az esküvői ruha árának. Végül ki kell fizetni a rokonságnak is a belépőt.
Bizonyára megvan a magyarázata, miért alakult ez így az évek során, mi az oka annak, hogy a középiskola utolsó éve már nem a tanulásról, hanem a tánc- és ruhapróbákról szól. Nyilván szerepe van benne a lebutított és tömegessé tett felsőoktatásnak, mert valamikor régen érettségi előtt nem volt ennyi szabad idejük azoknak, akik komolyan gondolták a továbbtanulást. Meg persze ott voltak az iskolai egyenruhák, amelyekben remekül lehetett ballagni, utána eldobva őket, de legalább nem kellett megvarratni a később használhatatlannak bizonyuló egyenkosztümöt. Érdekes, hogy a rongyrázás nem csitul, nem csillapítja még a gazdasági világválság és a munkanélküliség sem. Nyilván óriási a különbség egy belvárosi vagy budai gimnázium és egy vidéki vagy külvárosi középiskolai búcsúzó egyenlege között, de nem is az összegszerűség számít, hanem a teher mértéke. Hogy ki mit engedhet meg magának anélkül, hogy felborítaná háztartása költségvetését.
De ez a limuzindolog mégiscsak elgondolkodtató. Miféle jelkép lehet? Milyen mintát követhetnek a gyermekeink, amikor ilyenek jutnak eszükbe? Biztosan nem a miénket. Mi nem ültünk limuzinban, nem keringőztünk báli ruhában, viszont nem néztünk ennyi amerikai álmot sem. Most meg, balga szülőkként, kifizetjük ezeket az álmokat. Bűnbánatból, nosztalgiából.
A szülői értekezlet mindig felér egy szociográfiai mélyfúrással. Vannak, pontosabban nincsenek ott azok a szülők, akiknek a gyermekeiről a legtöbb mondanivalója lenne az osztályfőnöknek. Ezeket azok kénytelenek meghallgatni helyettük, akiket nem illeti a szemrehányás. Van azután a jámbor többség, amelyik nem kérdez, csak jegyzetel. Ennek a hányadnak mindent le lehet nyomni a torkán. Külön csoportot képeznek a huncut anyukák, akiknek a gyermeke csupa olyan dolgot művel, amit az iskolában nem illik. Például a toalettben dohányzik. Huncut anyuka azonban ebben tettestárs, zokszó nélkül írja alá az igazgatói intőket, hisz már régóta tudja, hogy tehetetlen gyermeke káros szenvedélyeivel szemben. Valóban egyszerűbb feladni, mint nevelni, és vállalni a folyamatos konfliktust.
Az ember felnőttként és szülőként sem fordul ki önmagából. Szívesebben jó fej, mint nem. Nem jó fej, ha valaki bántani meri a magzatát, de érdekes módon az szeretne maradni, amikor érvényesítenie kellene annak valós (és nem vélt) érdekeit az iskolában vagy bármelyik közösségben. A szülők többsége szülőként éppolyan gyáva, mint munkavállalóként. Itt a helyét félti, ott a gyermek szeretetének elvesztését. Ezért inkább behunyja a szemét.
Utóirat. A gyerek kiszáll a kocsiból, vállára kanyarítja a táskáját, és még visszaszól: „Na, ott a füves vietnami osztálytársam.” Kérdezi tőle a szülő: „Honnan tudod, hogy füves?” „Mindenki tudja – feleli. – A szagáról.” „És árulja is?” „Hát persze” – mondja a gyerek, és becsapja a kocsiajtót.
Ha mindezt egymás mellé tesszük, tényleg kijön a végén a limuzin.