Másodrendűség

Egy éve hunyt el Práger László, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára, a Budapesti Corvinus Egyetem professzora, aki gazdag államigazgatási, vállalati és oktatói pályafutást zárhatott volna le nagy összegző művekben, ha sorsa másként alakul. Így is jelentős könyv- és cikklista fémjelzi kutatói, tanári és publicisztikai munkásságát; egyebek mellett a Magyar Nemzet hasábjain jelent meg egy sor fontos írása a nemzetek közötti globális verseny természetéről. Amikor váratlanul itt hagyott bennünket, szép méltatások jelentek meg tragikus hirtelenséggel megszakadt életútjáról. Könyvei, cikkei azonban nem szűnnek meg hatni, különösen, mivel témájuk annyira aktuális.
Csendes szavú, a világot érdeklődve figyelő és elemző szakembernek ismertem meg még az 1980-as években, amikor kereskedelmi ügyekkel foglalkozott. Majd közelebbről kollégaként is megismerhettem: dolgozott az első Orbán-kormány alatt a Miniszterelnöki Hivatalban (európai integrációs ügyek), később együtt oktattunk az egyetemen. Integráció, európai újraintegrálódás – mindez száraz technikai ügyintézésnek hangzik, holott sorskérdésnek, történelemformálásnak, életesélynek is nevezhetnénk. Ő sem kizárólag gazdasági és politikai folyamatként tekintett rá. A kultúra és a munka tartja fenn a hazát – utalt vissza 2000 nyarán Európából a bővülő Európába című könyvében egy korábbi korszak gazdasági munkájára, és ez mottója is lehetne Práger László elemzéseinek.
A vékony könyvben sorra vette a magyar társadalom és gazdaság legújabb kori történelmét, a közgondolkodás és a kulturális értékek alakulását sem feledve, valamint azon is végigtekintett, hogy míg mi a tervgazdasági zsákutcában vesztegettünk el évtizedeket, mi történt abban az Európában, ahova értékeink és érdekeink alapján minél sikeresebben kívántunk integrálódni.
Különös dolog ez az európaiság. Sokak számára ma már nem távlatot, ígéretet és kihívást jelent a szó: Európa. Hanem inkább valami homályos nyűgöt, korlátot. Nem az elnyert egyenlőséget, hanem a másodrendűség véglegességét. Ez azonban nem sokat mond Európáról, sokkal többet a magyar társadalom állapotáról. Meg nyilván a máig elvezető történelmi útról is, amelynek főbb állomásaival – saját személyes élményeit is felvillantva – Práger László a visszakapcsolódásunk keserveit és költségeit magyarázza. Ez az út ugyanis sokkal kanyargósabb és kátyúsabb lett, mint gondoltuk, vagy ahogy külföldről látszott. A kollektív emlékezet ráadásul gyorsan romlik, és hamar feledésbe merül az, hogy a szocialista tervgazdaság alatt miként sorvadtak el a polgári értékek és intézmények, és miként jött létre az a különös (és leginkább csak a magyar posztkommunizmusra jellemző) kulimász, amelybe beleragadtak rendszerváltoztató szándékaink és tényleges társadalmi erőfeszítéseink 1989–1990 fordulóját követően.
Holott az új helyzetben nagy lendületet vett a magyar politika, gazdaság és társadalom átalakulása és mindennek részeként a világ nagy struktúráiba való visszatalálásunk. Fontos, hogy vér nélkül, bár nagy anyagi áldozatokkal kiszakadtunk a fejlődésképtelen keleti termelésszakosodásból, és elnyertük a bebocsátás ígéretét a fejlett világ gazdasági és biztonsági klubjaiba. De az ő elemzése is korán rámutatott, hogy amint az 1994–98 között aggasztó mértékű nemzeti piacnyitás mutatja, az integrálódás lehet túl gyors és előnytelen szerkezetű. Ezt ma már mind többen látják és érzik, de itt gyakran fellép az önfelmentés és felelősségelhárítás reflexe. Holott az idézett munkából világosan kiderül, hogy a globális versenyben való részvétel sikere vagy sikertelensége nagymértékben civilizációs teendők elvégzésétől függ, mert sosem csak gazdasági tényezőkön nyugszik a gazdasági siker.
A globális gazdaságon innen és túl című későbbi munkájában így szólítja meg olvasóját Práger László: „A könyv a világról szól. A világ pedig a versenyről.” Azt, hogy versenyben állunk, sokan mondják közhelyes igazságként, de következményeit kevesen gondolják át. Amióta a határok átjárhatók az emberek, áruk, pénzek, gondolatok, szimbólumok számára, azóta nyilvánvaló a verseny léte, ha tudomást vesz róla az ember, ha nem. Még néhány főbb versenytényezőt is elismer a politikai vezető réteg és a tágabb közvélemény: tőkére, technológiára, képzett munkaerőre van szükség. De már ott bonyodalmak lépnek fel, hogy miként is adhatjuk meg a versengő országok valós állapotjelzőit, mint amilyen a technológiai szint, a katonai hatalom, a környezet állapota, a gazdaság nagysága és fejlettsége. A széles körben használt mutatók, mint az egy főre jutó GDP vagy a tőzsdei érték, csak kompromisszummal tudják jellemezni egy nemzetgazdaság fejlettségét.
Esetünkben sem elsősorban a közvetlen gazdasági mutatókkal jellemezhető tartományban van a gond. Közügyekről szóló vitáinkban gyakran felmerül az uniós fejlettségi szint utolérése. Holott erre egyéni szinten roppant egyszerű megoldás adható: fel kell ülni a vonatra, majd egy buszra, és le kell szállni Budapest XII. vagy II. kerületében: ott ugyanis a vásárlóerővel mérve az uniós statisztikai átlagon élnek a lakosok. A szinte megoldhatatlan gond akkor jön elő, ha egy egész nemzet felzárkózására kell stratégiai megoldást ajánlanunk. Práger László könyvében kimutatja, hogy bár szeretjük magunkat a valósnál jobb helyzetben látni, a magyar lakosság demográfiai és egészségi állapota, műveltsége, kultúrája, iskolai végzettsége, nyelvtudása, munkaerő-piaci aktivitása, mindenekfelett pedig értékrendje és nemzeti kohéziója súlyos deficitet mutat. A költségvetési deficit már csupán következménye, noha súlyos és jól mérhető következménye a társadalom nagy rétegeit sújtó civilizációs, kulturális és persze anyagi elmaradottságnak.
Ami tehát a gazdasági vitákban hazánk nemzetközi versenyképességi hátrányaként jelenik meg, az egy sor olyan ügy, amely megoldásra vár. Nem a külső megfelelés okán, hanem mert nekünk fontos, és nem kizárólag materiális okok miatt. Nem azért kell javítanunk demográfiai viszonyainkon a lehetőségek határain belül, mert máskülönben a munkaerőpiacon nem lesz elég munkavállaló, a nyugdíjrendszerben egy generáció múlva nem lesz elég járulékfizető – ezért is. Hanem mert nekünk, ma élő és a jövőért felelősséget érző generációknak fontos nemzeti ügyről van szó. A tőkeimportra alapozott még olyan gyors növekedés, ha egyszer ilyen bekövetkezne, belső bajainkat nem teszi meg nem történtté. Sőt a külső tőkétől való túlzott függés – mint minden túlzás és minden függés – visszaveti az ország, az egyén, a helyi közösség fejlődését. Ezt jól megmutatta a legutóbbi nemzetközi válság (amelyről szintén Práger Lászlónak volt fontos mondanivalója A világválság és a magyar gazdasági fejlődés lehetséges pályái címmel a Pénzügyi Szemlében tavaly megjelent cikkében).
A mai gyorsan változó viszonyok között ezekre a nehéz, súlyos társadalmi, kulturális és gazdasági feladatokra könnyű egyszerű válaszokat adni – amelyek bizonyosan tévesek lesznek. Lehet másokat okolni: hibás a külvilág, túl szigorúak az uniós szabályok, elakadt Európa fejlődése – ezekkel sokra nem megyünk. Ha hazánk az egyetlen új tagország, amely 2004 óta semennyit sem volt képes közeledni az uniós átlaghoz, akkor elsősorban belül kell körbenézni. A felelősséget nem lehet a befogadó közegre hárítani: a szocialista–szabad demokrata kormányokkal kell kezdeni a számbavételt, de jócskán marad felelőssége annak a szellemi életnek, üzleti világnak és közvélemény-formáló körnek, amely hatással van egy nemzet értékrendjére, civilizációs szintjére, mentális állapotára. Csak őszinte elemzés alapozhatja meg a cselekvést; és akkor is hosszú évek, akár évtized kellenek a sikerhez. Lehet ezt szigorú és elkedvetlenítő tanulságnak tekinteni, de feladatot adó és erőt megkövetelő kihívásnak is. Válasszuk ez utóbbit!