Mécsesek fénye

Micsoda kultusza volt nálunk a halottaknak, még pár nemzedékkel ezelőtt is! Ez derül ki Bálint Sándor néhai néprajzkutató Ünnepi kalendáriumából. Elődeink, túl a veszteségérzeten, tartottak tőle, hogy az elhunytak lelke látogatóba visszajár. Főleg a halottak napja vigíliáján: november elsején, mindenszentekkor, este.
Ilyen pogány hiedelmek és riadalmak sosem vettek rajtam erőt. Elszigetelt tőlük előbb a vallástalan korszellem, utóbb a megtalált keresztény hit. Sosem próbáltam beszélni kedves halottaimhoz, a spiritizmus lápjába nem gázolok bele vélt találkozásért. Pedig sokat álmodom apámról. Mindig ugyanazt: rálelek, és ő beteg, szomorú. Amilyennek a valóságban csak egyszer láttam: halála előtt egy nappal. Ez az egyszeri, feldolgozhatatlannak bizonyult látogatási óra vált kényszeres álomsorozattá tudatalattimban.
Akit szerettünk, az rendszerint nem úgy távozik, mintha egy szimfónia hoszszan kitartott záróakkordját hallanánk. Lehet, hogy elmarad az a sokszor elképzelt beszélgetés, amelyre vártunk, s mert nem történt meg, e dimenziók közt már nem történhet meg soha. Különösen így van ez akkor, ha az eltávozóval túl tiszteletteljes, szemérmes volt a viszonyunk. Nem beszéltük meg vele, amivel csak fölzaklattuk volna, és örökre bennünk maradnak a szeretetből visszaparancsolt mondatok.
Miközben bízom az örömteli viszontlátásokban, megszégyenítő tehetetlenséggel küzdök. Mit kezdhetek mindazok iránti szeretetemmel, akiket – Szabó Lőrinccel szólva – összerágtak a föld puha, fekete fogai? Mert nekem nem jutna eszembe, hogy halottak napja vigíliáján, vacsora után leszedetlenül hagyjam az asztalt, vagy akár új terítékeket tegyek fel. Az sem az én műfajom, hogy – amint a mohácsi sokácok ősi hagyománya diktálta – a sírokra vigyek ki ennivalót. De hová tegyem a szeretetemet?
És mégis jó ez a szüntelen, egyetemes „botrány”, ez a kivétel nélkül mindannyiunkat megalázó helyzet. Eljuttathat a gyanúig: ha a szeretet nem fogy csak úgy el, akkor több a lét, mint gondoltuk volna.
Egy éve családommal kint jártunk a temetőben. Az örökmécsek és színes üvegkelyheik sokasága megszépítette az esti sötétséget. Az első pillanatban tetszett. Majd azt kezdtem érezni: túl kicsik vagyunk mi, mécseségetők ahhoz, hogy ki tudjunk fejezni, meg tudjunk nevezni elemi dolgokat. Nem értünk az élethez, sem a halálhoz. Sem a máséhoz, sem a miénkhez. Nem látunk túl a végérvényesnek gondolt veszteségen. Nem értjük magunkban a kettősséget, hogy szerettük ugyan a másikat, és mégis gyötrelmet okoztunk. Kényelemszeretetből ráterheltünk mindent, amit csak lehetett. Nem vettünk róla méltóképpen tudomást, elhanyagoltuk a neki tett ígéreteket. S most nem tudjuk, mit lehet tenni a gyötrő bűntudattal – vagy éppen neheztelésünkkel –, amellyel a hozzánk tartozót még halálában is övezzük. Saját sorsunk értelmetlenségének, semmibe torkollásának réme kísért, ha a sírra, urnára vagy a gyászkeretes fényképre tekintünk. Hát világítunk a néhaiaknak, egymásnak, magunknak.
Ki ad feloldozást a halottakkal szembeni tartozásunk alól? Talán Ő, aki áldozatunk is volt. Hiszen mértékadó magyarázatok szerint mindannyian közreműködtünk keresztre feszítésében. Igazából az ő látogatásával érdemes számolni, az egyelőre egyetlen néhai halottéval, aki olyan különöseket tudott mondani. Egy helyütt azt, hogy „Isten számára mindenki él.” Meg azt, hogy „Én vagyok a feltámadás és az élet.” Vagy ott van legfelrázóbb provokációja: „Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Ébredj fel, és erősítsd a többieket, akik halófélben vannak.”
Ezek a fénylő mondatok is örökmécsesek. Segítenek meglátni, hogy nem az a halál, hogy szerettünket elvesztettük. Nem is az, hogy mi meghalunk. Se az, ha minket itt, a földön, kevéssé vagy egyáltalán nem szeretnek. Az a halál, ha mi nem fordulunk az élők felé, halottainkat és magunkat az Örökkévalóra bízva.