Megtalált lovas

Kodolányi újraolvasva: döbbenet. 1974 nyarán, a harmadik egyetemi év után találkoztam először A vas fiaival. Emlékezetes hónapok voltak, három és fél évtizedes hangulata máig a zsigereimben. Egyöd bátya, amint a nyári hajnalon felkel, tesz-vesz, nekilát napi foglalatosságainak. Az „ormánközi” – ormánsági – falu. Lányrablás. Kunok között. Elfogott mongol – „tartár”, „mohal” – követ. Megmagyarázhatatlannak tűnő, édes borzongás óráról órára, amint alámerülök. Ott élek az Úr 1241. esztendejében a Dél-Dunántúlon. Emberek, vidékek, ételek, ruhák. Hangok, szagok, szokások. A varázslat nem szűnik. És bár a második kötet közepe táján nagyképű bölcsészokoskodással megállapítom, hogy a szerkesztésben vannak hiányosságok, kissé egyenetlen a regény, a közvetlenül historizáló részek jóval elnagyoltabbak a többinél, satöbbi satöbbi – most, három és fél évtized után ismét Egyöd bátyával és többiekkel: a Kodolányi nevű táltos hatása, ha lehet, még nagyobb.
Amint emlegetjük a modern magyar próza legnagyobbjait, Móriczot, Déryt, Ottlikot, Kodolányi rendre kimarad. Pedig alighanem Féja Gézának volt igaza, aki azt írta: „nagy író jelentkezik a mindennapi élet jeleneteinek ábrázolásában”, és a magyar próza legkülönb teljesítményei közé sorolta nem egy alkotását, írásrészletét, epikus megoldását. Kodolányi alighanem olyan páratlan, még a felsőbb hatalmakkal titokzatos cinkosságban élő írástudók között is igen ritka ösztönökkel (megérzésekkel? sugallatokkal?) rendelkezett, hogy az ember hajlamos azt hinni: hat ujjal született, mint a táltosujjú Ady, a magyarság kollektív tudatalattijának legnagyobb megszólaltatója vagy a második honalapító IV. Béla király királyunk. Kinek korát, a tatárjárást és az azt közvetlenül megelőző időket korhű szuperfilmek látványélményét megszégyenítő módon varázsolja lelki szemeink elé Kodolányi János. Fölényes biztonsággal játszik teremtő képzeletünkkel. Az Árpád-kor falujának, az országba éppen csak megérkezett kunok világának, a régi magyar népéletnek rajza, a hétköznapok jeleneteinek, figuráinak, helyzeteinek látomása akár szenzációsnak is nevezhető teljesítmény, a legnagyobb írói bravúr. Mintha a táltos társ Ady eltévedt lovasára talált volna rá legkedvesebb magyar vidékén, valahol a régi Ormánságban. Amit többen a két világháború között csak éppen megsejdíteni véltek a XIII. századi vagy a még régibb magyar univerzumokból, azt ő – Féja Géza kifejezésével élve – újfajta, magyarabb történelemszemlélet irodalmi megelevenítésével tette nyilvánvalóvá: „azt teremti vissza, aminek visszateremtésére a tudomány képtelen volt: a hajdankor mindennapjainak képét. […] Kodolányi e téren a tudomány előtt járt, s művei a legalkalmasabbak arra, hogy széles tömegeket a hungarológiai gondolkodásba bevezessenek.”
Ez a „hungarológiai gondolkodás” az, amit mai terminussal magyarabb, magyarpártibb – a nemzet értékeit, hagyományait, egész népi valóját átéltebben, mélyebben szerető – attitűdnek nevezhetünk. Amire oly nagy szükségünk van, mint ama falat kenyérre. A népi kultúra, a magyar tradíciók világa – táncainktól szokásainkon, viseleteinken keresztül lelkünk titkaiig – újkori táltosok kezelésére vár. Az eltévedt lovast meg kell találni.
Aligha van a magyar irodalom levelezésekben is imponálóan gazdag választékában sok hasonló páros, mint Kodolányi Jánosé és Várkonyi Nándoré. Kettejük megrendítően szép barátságát dokumentálja levelezésüknek a Mundus Kiadónál 2000-ben megjelent válogatása. Ebben olvasható Várkonyi 1951. augusztus 28-án kelt írása, amelyben Kodolányi másik remeklésére, a Júdás életét, korát és személyiségét elképesztő lélektani és „táltosi” érzékkel megragadó Én vagyok című regényére reflektál. „Öregem, én ilyen könyvet még nem olvastam. Öreg legény vagyok már, eléggé dörgölt fiú az irodalmak terén, továbbá Neked régi haverod, stb. stb. […], azonban és mindazáltal meg vagyok döbbenve, álmélkodom, és főleg örvendezek. Zűrös és érzelmek közt hintázó életem egyik legnagyobb és legtisztább örömét érzem. Te vén boszorkány, te örökifjú angyal, te időtlen varázsló és fürge kezű kincsorzó, te mennyország tolvaja és pokol kapuőrzője, te bűnösök cimborája és szentek komája, ó, testvérem, barátom, apám és mesterem, az Isten áldjon meg mind a két kezével, és a fene egyen meg, ha itt volnál, macesszá dögönyöznélek.”
A legújabb kori magyar kultúra talán legutolsó nagy polihisztorától a lelkesedés ily magas foka alighanem önmagáért beszél. Várkonyi, akinél jobban kevesen ismerhették Kodolányit, önéletírásában azt írja róla, „messze terjedt a híre, hogy összeférhetetlen, senkihez sem kötődik […], valójában szenvedélyes természete, modora tette viselkedését nehezen tűrhetővé. Ha valaki vagy valami ellenkezett tetszésével, hitével, meggyőződésével, robbant, vagy becsapta maga mögött az ajtót. Ellenesetben, akinek hite, meggyőződése stb. egyezett az övével, azt pártolta, támogatta a végletekig […], és volt egy kényes pontja önérzetének, amit tekintetbe kellett venni, ha valaki jó emberéül, barátjául megtartani akarta. Noha nem végezhetett egyetemet, éberen ügyelt arra, hogy egyetemes műveltségű embernek mutatkozzék […], rendkívül széles ismeretköre és beretvaéles ítélőképessége volt.” Tamási Áron is megjegyzi, hogy „elmenvén tehát a Centrálba, ott találtam Kodolányi Jánost, kinek a tehetsége szikrázott, és az esze mindenkit megborotvált”. A kérlelhetetlen ítéletű Várkonyi Nándor hozzáteszi: „közírói munkásságánál jóval többre becsültem szépprózáját, azaz történeti regényeit”.
A talán legismertebb Kodolányi-regény, a Julianus barát című munka legvégén Julianus, rálelvén az Etil, azaz a Volga menti magyarokra, futva indul le feléjük a dombról, miután meghallja, hogy ugyanazt a dalt éneklik, amelyet ő gyerekkorában hallott. Kodolányi egész életművének ragyogásában jelképesnek érzem ezt a jelenetet. Ő is futva, lelkes örömmel indul őseink felé, megtalálván azt a réges-régi, eltévedt lovast. Ha élne, és ha volna hozzá bátorságom, meghatott örömömben, úgylehet, macesszá dögönyözném.