Öregkori verseket öregkort megelőzően olvasni fényűző időtöltés. Ráadásul bölcs dolog: ezzel jelenünkön túl saját öregkorunkat is – előre – formálhatjuk. Persze, ha nem lényegi egy öregkori vers, ha nem kalauzol el a még bezárt, innen kivezető ajtóig, akkor szerzője nem költő. Rába György azonban az.
Szárnyalást, képözönt ne várjunk tőle, gyönyörködtetni soha nem akar. Egyszerre araszolgató és kihagyásos beszédmód jellemzi, képiség helyett megelégszik toposzokkal. Eleinte kissé szürkének tűnik. De amikor az ember huzamosan olvassa, hatalmas rángásokat, kísérteties hahotákat talál műveiben. Bágyadt iróniával vázolt létabszurditások szörnypofává alakulnak ezekben az egy oldalnál tovább sosem terjeszkedő kései versekben, melyek „fizikai” felületüket tekintve központozás nélküli, versszakokba nem rendeződő pár szavas sorok.
A kötet témavilága tulajdonképpen szűkös. Idősödés általi megalázódás. Néhány megfigyelt lélektani változás (ambícióapály, élvezetátértékelődés, édenlefokozódás). Életsummázat pár nézetből. Néhány korjelenség, például a közszellem felszínessé válása. Rábának van verse Hőtároló emlékek címmel, szenvedi „az emlékezés vírusát”, ám konkrét emlékeiről e lapokon semmit nem tudunk meg. Élete mai történéseiről sem. Ős-pesti, egyedülálló, könyvekkel hál, nyugtatóval alszik – ennyit vetet észre legfeljebb. Akkor mi izgatja? Rába György alapvető gyanakvása, hogy az embernek „nincsen históriája / csupán kifejlete”. Kétli, van-e érvényessége az életnek, ha a hajdani meghatározó életérzések illúziónak bizonyultak. Adósságérzettel rendelkező, lelkiismeretével magára maradt posztkeresztény. Nem hisz már ördögben, ezért félgyónásaiban, félöntanúsításaiban így beszél: „énem szörnye” és: „sértett önérzetem ami / varangy szóban áradt ki tüstént”. Fölveti, hogy minden, ami hajtóereje, az egyben gyarlósága volt: „ártó lényeim gúzsba kötve / halódnak gyökértelenek / de bánkódom mert azt hiszem / létemben ezek óriások / voltak s már bennem nem lakik / hegyeket mozdítani más ott”. Van-e hát magasabb rendű szervezőelve, van-e rendeltetése az életnek? Lehet, hogy önmagunkhoz van a legkevesebb közünk – érjünk meg akár nyolcvanhat évet? Hiszen Rába György arra eszmél: „csak a kinti az enyém / bár a benti igaz / ami csak különbözik / sosem lehet ugyanaz”.
A halál szót egyszer sem írja le a költő, „osztályos” embertársát viszont cellaszomszédnak nevezi, akinek nem érti „rejtjeleit”. A kötet kulcsszava a rejtjel: „mióta az eszemet bírom / tudom rejtjelírás ez itt”. A szerző mintha a meg nem talált Isten nyugtalanító közelében leltározná megválaszolatlan kérdéseit. Egy ízben följegyzi: „szűk agyunk / áthágni földönkívüli héját / vitatkozni sem adatott / mód vele zsörtölődni is alig”. És mégis mire vár?: „lessen az ablakon / egy kozmoszi s szavát kövessem”.
(Rába György: Disputa önmagammal. Nagyvilág Könyvkiadó, Budapest, 2010. Ára: 2000 forint)
origo.hu
Menczer Tamás: Megvédjük Magyarországot a baloldal és a diszkóliberálisok támadásaitól is
