Sűrű panaszommal

Izgat, mi lesz az erdők, mezők vadjaival, ha beáll a tél. És izgat, hova bújik, hol mozog, mit eszik a riadt, félénk, otthonát, munkáját vesztett ember. Az ember, akinek a holnap is lenni a tét. Hol húzza meg magát, akinek tudata tündöklő fény az élők között. Rilke verséből, az Őszi napból jut eszembe: „kinek nincs lakása, sose lesz tán”. Megborzongok. Bár hazudnának a sorok.
A hajléktalanság vidéken nagyobb gond, mint a fővárosban. Embert próbáló végigjárni Miskolc Búza terét, a Lyukó-völgyet, a Szeleta-tetőt, beleszagolni Pécs Debreceni utcájának vizeletszagú áporodottságába. Ezekhez képest Győr, Esztergom, Szeged, Debrecen hajléktalanjai közt járni szinte felüdülés. Persze az utcákon, tereken, barlangokban, sátrakban élők mind közülünk valók, emberek. Nem számít a kor, a nem, sem az, hogy ki honnan jött, a cél közös: túlélni, kibírni a telet.
Huzatos a miskolci Búza tér. A szürke aszfalthoz, akár a dércsípte büdöskék, úgy tartoznak hozzá a három-négy fős csoportokba verődött csövesek. A járda szélére kuporodom, látni akarom, mit látnak ők. Lábak, szaporán lépkedő, csoszogó, kopogó lábak. Táskák, szép bőrből készült darabok és gagyi piros, sárga színben virító kínaiak húznak el előttem. Föntebb kabátok, tömött szatyrok, magasan pedig elkapott tekintetek: megvetők, szánakozók, dühösek, gúnyosak. No és az elforduló fejek. Az elforduló fej sért. Tekintetemet a szürke aszfaltra, a húgyfoltra, az eldobott zacskóra szögezem, az elforduló fejnél ez is emberibb. Megfigyelem, hogy nem marad sokáig a téren a még szívható, nagyobbacska csikk, a félig kiivott üdítő, a suliból hazatartó gyerek táskájából kirepülő szendvics, lecsapnak rá, mint a cinege a fa kérgéből fejét kidugó falatra.
A nagy élelmiszerbolt előtt többen ücsörögnek. Várnak. Valakire. Aki ad. Bármit. Odabent, az üzletben tömeg. Fizetés utáni nap, a nagybevásárlás ideje. Egy fekete körmű, fésületlen, törékeny asszony pirospaprikát keres, olcsót és édeset. Nem segítenek neki, ő meg szemüveg híján nem lát olvasni. Egy dáma könyörül meg rajta, aki fél perce azon háborgott, miért nincs libamáj. Groteszk. A kosaramba dobok egy liter olcsó bort, két vekni kenyeret, kolbászt, négy paprikát, egy tábla csokit.
„Ha nem sértem meg, idetelepednék, ez jó szélvédett zug” – mondom már odakint, az ott ücsörgők öszszébb húzódnak, üdvözölnek, és a szemük élni kezd; a fény az alkonyat ellenére ott van mindben, a barnában, a zöldben és a két sárga íriszű kék szempárban is. Az öreg fogja a cuccot, szabadkozik, hogy akkor nekiesnének, mert éhesek. Bólintok, ő meg szétosztja. Falnak mind a négyen. A bor az öreg lába közt pihen. A szag, a borosta, a hosszúra nőtt körmök nem zavarnak, ha csak a szemüket figyelem, ha a hangjukra koncentrálok. Egykori élsportoló, hegesztő, mezőgazdaságigép-szerelő és egy hallgatag öreg a társam. Nézem őket. Esznek. Lassan rágnak. Nehezen nyelnek. Meggyötörtek, kortalan öregek. Mikor elfogy a kolbász, a kenyér, a kisiklott életek történetét kapom cserébe, és köszönetet kérdésért, hallgatásért. Mert rájuk, az ő miértjükre senki sem kíváncsi, csak a szociális munkás. Aztán végre a hallgatag öreg is megnyílik.
„Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
Maradék szemérmem némasága ez,
Úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
Sűrű panaszommal jobb, ha hallgatok.”
Mosolyog. Mereven néz a szemembe. Állom a tekintetét, magamban újra idézem a szavakat, ő hosszan várja a hatást. Végül halkan megkérdezi, ismerem-e Pilinszky sorait, de nincs idő bólintani, mert beszél. Mesél középiskoláról, diákokról, akiket néha lát, akik nem ismerik föl, a magyar nyelvről, irodalomról, történelemről, arról, hogyan lett hét éve a hegy lakója. A hegyé, amelyet közösen birtokolnak, ahol sokan élnek sátrakban, vermekben, nejlonnal védve esőtől, hótól, s ahol ő a tanár úr!
Mire a tanár úr befejezi, hozzánk csapódik a törékeny, az imént pirospaprikát kereső aszszony. A borosüveg körbejár, az asszony mesél egykori irodai munkájáról, a gépíróversenyen nyert díjáról, özvegységéről, fiáról, menyéről, három unokájáról, akik a fővárosban élnek. Büszkén mondja: jól, jól élnek, ez ad neki erőt. Aztán magát győzködve, de nekem címezve leszögezi: hívják, várják, de ott ő nem férne el a két szobában.
Aztán elbúcsúznak, még hosszú gyaloglás vár rájuk, messze a hely, ahol az éjszaka, az álom, az „édes álom” várja őket.
Magamra maradok, gondolatokkal, képekkel, sorsokkal. Szürkének, rondának látom a várost. Fölhörpintek egy kávét. Kint elered az eső, mintha a sérült lelkeket, a félresiklott életeket siratná. A Vologda lakótelep felé veszem az irányt. Azt mondják, ott, azon a környéken is élnek barlangokban, bár tiltják. Elhaladok néhány ruhakupac mellett, leheveredhetnék egy magányosan pihenő, rugóval integető matracra, játszom a gondolattal, amikor egy asszony azt kérdezi, segíthet-e. Visszatérek a jelenbe, s mert megengedi, elkísérem a „lakhelyéig”. Az esti szürkületben füst száll felénk és ételillat. Az asszony nehéz életről, meddőségről, egykori családi házról, munkahelyről mesél, ahol huszonkét évig dolgozott. Az utca nyolc éve az otthona, az urával és hat másik hajléktalannal osztanak meg egy üreget. Nem félnek, hogy beomlik, mert ha beomlik, hát beomlik. Itt nincs vesztenivaló, ez a leghatározottabb mondata, és bekiabál az odúba, hogy majdnem leégett a kaja. Kavargatja a paprikás krumplit a levert zománcú nagy lábasban, az pedig rotyog a kövekből összerakott alkalmi tűzhelyen. Benézek. Ketten ágyaznak, így nevezik a nedves pokrócok fölrázását, a vacok előkészítését. Odébb, a legsötétebb zugban alakok sejlenek, nyögések hallatszanak. A nő zavart, kiráncigál, bocsánatomat kéri, és megértést, elvégre azok ott fiatalok… Magyarázza, minden itt zajlik. Itt az élet, a halál.
Hazafelé a vonaton hetven fölötti asszony ül velem szemközt. Fél liter ásványvizet tesz a polcocskára és szépen csomagolt szendvicset. Megigazítja kerekes, húzható kis bőröndjét, gátlástalanul, fürkészve bámul, majd falatozni kezd. Elfordulok. Tanultam a téren a jól öltözöttektől. Az ablakon át bámulom a sötétet. Képek kavarognak bennem. Szemetelés. Koldulás. Hugyozás a bokorba, a falra. A hegy sátrai. Fára akasztott borotválkozótükör. Kiálló rugó. Nedves, büdös vattapaplan. Dohszag, didergés, sötét. Közben szavak koppannak ritmikusan a fejemben, akár a kerekek a sínen. „Sűrű panaszommal jobb, ha hallgatok.” Megloptak. Kisemmiztek. Becsaptak. Kirúgtak. Elhagytak. Árvereztek. Arról álmodozom, milyen jó lenne, ha az idén meggondolná magát a tél, és kegyes lenne, amikor a szemközt ülő sóhajt egyet, lesöpri öléből a morzsát, és annyit mond, csak úgy magának, „ma sem éltem hiába”, és lehunyja a szemét.
A kalauz jó órával később érkezik. Az idős nő fölébred, bár jegy nélkül utazik, ismerősként üdvözlik egymást a jegyvizsgálóval. „No, megvolt ma is. Vittem nekik mindent – motyogja a férfi felé –, karácsony előtt még kétszer leugrom. Ad az éttermes, és adnak a piaci árusok is. Kell nekik egy kis vitamin. Tudja, míg bírom, csinálom, nekem néhány óra vonatozás, nekik az élet.” Intenek egymásnak, cinkosokként mosolyognak.
Mégsem vagyok egyedül, gondolom megkönnyebbülten, majd elfog a szégyen.