Zöld botocska

Konsztantyin Pausztovszkij, az orosz prózaírás klasszikusa írja Messzi bolyongás című riportkönyvében: „Nem emlékszem, melyik költő mondta: »A poézis mindenütt jelen van, még a fűben is. Csak le kell hajolni érte, hogy fölemeljük.«” A száz éve, 1910. november 7-én, új időszámítás szerint 20-án elhunyt Lev Tolsztoj sírjára ráillenek a sorok. Se fejfa, se név nem árulkodik, számok nem jelzik a kort, amelyben Tolsztoj élt, született és meghalt. Jeltelen sírban nyugszik a világirodalom óriása. Jeltelen, de mégis ismerős helyen, hatalmas park erdős részén, fák és bokrok árnyékában. Stefan Zweiget elbűvölte a látvány. „Névtelenül nyugszik itt a nagy ember – írta –, mint egy útfélen holtan lelt csavargó, mint egy ismeretlen katona. […] Másutt kíváncsiság tobzódik a sír pompája körül, itt a lenyűgöző egyszerűség kioltja a látni vágyást… Nem Napóleon kriptája az Invalidusok márványíve alatt, nem Goethe koporsója a fejedelmek temetkezési helyén, nem a Westminster sírkövei érintik meg igazán az emberi szívet, hanem ez a fenségesen hallgatag hely.”
Parasztok ásták a sírt tölgyfákkal ékes dombon, ahol gondtalan gyermekkorában játszott Tolsztoj, s amelynek rögei közé élete alkonyán visszavágyott. Halála előtt egy évvel írta: „Ez alkalommal megismétlem azt a kérésemet is, hogy úgynevezett istentisztelet nélkül temessenek el, s testemet egyszerűen hantolják el a földbe, hogy ne árasszon bűzt…” A szertartás elmaradt, nem áldotta meg pap, nem érintette szenteltvíz, tömjénfüst sem szállt a koporsója körül. A virágok erdejét azonban nem tudta megakadályozni.
A szvjatogorszki kolostor falai alatt temették el Puskint, Mihajlovszkoje falutól néhány kilométerre. Amikor Pausztovszkij ott járt, „a puskini védett terület szállójának álmos szobalánya közölte, hogy »a sír tatarozás miatt zárva«. Fölháborodtunk – így az író –, hogy Puskin sírjáról beszéltek ilyen alpári hangnemben: »tatarozás miatt zárva«.”
Tolsztoj sírja nem szorul tatarozásra. Befogadó a nap bármely órájában. Része a természetnek.
Victor Hugo már fiatalon díszsírhelyet biztosított magának műveivel. A párizsi Panthéonban temették el, ahol többek között Zola, Voltaire és Rousseau is nyugszik. Hugo lélegzetelállító, pompázatos, királyoknak kijáró házban lakott 1855 és 1870 között Guernsey szigetén, míg Tolsztoj Jasznaja Poljana-i otthonára a puritán környezet volt a jellemző tonettbútorokkal, s inkább a fűtésre figyeltek, mint a stílusra. Látogatóit az egyszerűség ejtette rabul, szegénységet láttak gazdagság helyett. De ha az író Moszkvában tartózkodott, akkor is sietett vissza a „bűbájos” Jasznaja Poljanába, ahol körülbelül hatvanöt évet töltött. (Még hatvanas éveiben járva is háromszor megtette gyalogosan az utat, amely öt napjába telt.) Németh László írja: „Nem tudom, van-e a világirodalomban még egy példa, hogy egy annyiféle művet gyújtó-tápláló géniusz élete ennyire egy kaptárhoz lett volna kötve.” Victor Hugo koporsóját három napra kitették a diadalív alá, és egymillió tisztelője búcsúzhatott el tőle. Tolsztoj sírja körül hatezer ember térdelve mondta el az imát és énekelt.
Bertha Bulcsu 1980-ban megjelent A fejedelem sírja felett című könyvében olvashatjuk: „Két dolog megdöbbentett Jasznaja Poljanában. Tolsztoj utolsó dolgozószobájában (vándorolt a házban) az asztal mellett egy gyerekszék áll. A tulai kislány [az idegenvezető] szerint öregkorára összetöpörödött, s mert a látása is romlott, alacsony széket választott, így közelről látta az asztalra helyezett írásokat. A másik a sírja. Azt mondják, Lev Nyikolajevics ezt a temetkezési helyet maga választotta… Alig érthető, de bizonyára így van. Ez a sírhely Jasznaja Poljana tölgy-, juhar- és nyírfáktól sűrű erdejében egy horhas felett áll, szűk húsz négyzetméternyi hely a fák alatt. Az ember úgy érzi, hogy az első nagyobb vihar elviszi az egész földet, sírral, fákkal, mindennel együtt… S az a különös, hogy nem viszi…”

Marosz Diána magyar születésű fiatalasszony. Az ELTE szlovák–lengyel szakának elvégzése után szlovák fiúhoz ment feleségül. Hét éve élnek Zsolnán, két kisgyermekük van. Diána jelenleg a zsolnai egyetem zeneművészet és magánének szakának elsőéves hallgatója. Még másodikos budapesti gimnazistaként abban a szerencsében volt része, hogy felkereshette Tolsztoj sírját 1994-ben.
– Édesapám nyolc évig dolgozott Moszkvában – meséli –, nyaranta többször jártam kint nála, és addig könyörögtem neki, amíg elvitt egyszer Jasznaja Poljanába. Elég kalandos volt az autózás a rossz utakon odáig, de kárpótolt mindenért. Amit láttam, életre szóló nyomot hagyott bennem. Isten háta mögötti hely, kétszáz kilométerre Moszkvától, de sokkal távolibbnak tűnik. Ennek ellenére zarándokok ezrei keresik fel, hogy fejet hajtsanak az író emléke előtt. Tolsztoj-rajongó lettem én is, és sok mindent elolvastam róla, mielőtt a házába beléptem. S amikor elhagytam a falut, kiteljesedve állt előttem a Tolsztojról alkotott kép. Ahogy mondani szokták: megérintett a hely szelleme. A hatalmas parkban gyönyörű nyírfasor vezet a házhoz, amelyben élt és dolgozott. Jobbról erdőcske látszik, balról hajdani hínáros tó nyomai, közben pedig a gazdasági épületek. A múzeummá rendezett egyemeletes, fehér épületben minden eredetinek tetszik: az előcsarnok, a hálószoba, az ebédlő, a dolgozószoba s bennük a bútorok: szekrények, lámpák, székek, egy kerek asztal, egy öreg zongora, a falakon az ősök, családi ikonok, a gyermekek képei, tengernyi könyvei, sokféle tárgyak, az íróasztala, az ágya. Végre láthattam a festményeken a gyerekeit! A látogatók közül többen leírták még Tolsztoj életében, mi fogadta őket Jasznaja Poljanában. A háztól gyalogosan öt-tíz percre van a nyughelye. Hatalmas tölgyek tövében alig vettem észre az egyszerű, cicoma nélküli, fűvel borított sírt. Végakarata szerint azon a helyen temették el, ahol a gyermekkorában hallott legenda szerint a „zöld botocskát” elásták, amelyre a legnagyobb titok volt felírva: hogyan kell minden embert boldoggá tenni. Lábához temették öreg, hűséges kutyáját, fejénél fekszik kedvenc lova, Delir… Még maradtam volna, de apám sürgetett, hogy menjünk. A gondolatok és érzések sokáig nem hagytak nyugodni.
Marosz Diána Zenit fényképezőgéppel örökítette meg, amit annak idején látott. Megkereste, majd postára adta a tizenhat évvel ezelőtt készített felvételeket. Elmondása szerint abban az időben ismerkedett meg a fotózással. Az író sírja annyira öszszeolvad a színes fényképen a természettel, hogy alig kivehető a halom, amely alatt Tolsztoj nyugszik. Viszont az interneten található legújabb felvételek már arról árulkodnak, hogy az azóta eltelt évek során megtisztították a sír környékét.

A háború nem kímélte Jasznaja Poljanát sem. 1941. október 29-től december 14-ig német katonák laktak Tolsztoj házában. A Moszkva ellen irányuló hadműveletek egyik szárnya, a 2. páncéloshadsereg (2. Panzerarmee) délről tört a fővárosra. Guderian csapatai november 15-én új offenzívába kezdtek: 51 hadosztállyal és mintegy 1500 harckocsival több ponton áttörték a szovjet frontot, és bekerítették a Jasznaja Poljanától 15 kilométerre lévő Tulát. A város Oroszország egyik legősibb iparvidéke, már 1712-ben a fegyvergyártás székhelye volt. A Vörös Hadsereg 1941. december 6-án ellentámadásba ment át, és a hónap közepén visszafoglalta Tulát.
Az okkupáció alatt a németek vaságyakat vittek be a Tolsztoj család szobáiba, szalmát raktak le, s amikor a bekerítéstől félve távozniuk kellett, felgyújtották a házat. A faburkolat és az ablakkeretek kiégtek. Szerencsére azonban a ház értékes tárgyait még a német támadás előtt sikerült a szibériai Tomszkba menekíteni, s csak 1945 májusában szállították vissza. A háború után Tolsztoj sírja mellől ötven német halottat kellett exhumálni. Az épületek és a környezet jelentősebb helyreállítása 1951-ben kezdődött, de eltartott hosszú ideig.
A fentiek ismeretében felmerül a kérdés, hogy a Jasznaja Poljanában harcoló német katonák tudták-e, kinek a házában szállásolták el magukat. Tisztában voltak-e azzal, hogy ki fekszik a sírban? Egyáltalán felfedezték-e a sírt, vagy nem tulajdonítottak nagyobb jelentőséget egy halomnak? Hallottak már valamit Lev Nyikolajevics Tolsztojról? Arra hajlok inkább, hogy fogalmuk sem volt Tolsztojról, aki itt írta a Háború és békét. És mégis: él bennem az is, hogy lehetett köztük egy rangidős ezredes, egy SS-Oberführer, néhány éve még történelemtanár, aki tudta, ki volt Tolsztoj, és olvasta a Háború és békét. És ez az SS-Oberführer azt kezdte magyarázni őrnagyának, hogy Tolsztoj Napóleon-ábrázolása erősen vitatható. Hiába, a világ legolvasottabb regényének lángeszű írója gyűlölte Napóleont! A bálványdöngetéshez egyébként is mindig nagy kedve volt. Úgy igyekezett nagyot ütni Napóleonon, hogy „bebizonyította”: ez a korzikai szerencsefi nem is volt jó hadvezér. Csak arra nem gondolt, hogy ütése elsősorban Oroszországot sújtja. Önkéntelenül is sárba tiporta vele az oroszok történelmének legnagyobb haditettét. Az ellenfél lebecsülése ugyanis mindig öreg hiba, mert gyenge ellenféltől vereséget szenvedni szégyen, legyőzni pedig nem dicsőség.

Makszim Gorkij írta Lev Tolsztojról: „Én pedig, aki nem hiszek Istenben, miért, miért nem, nagyon óvatosan, kissé félénken nézek rá, csak nézek, és azt gondolom magamban: »Ez az ember Istenhez hasonló!«” Erre rímel Pilinszky János verse: „Igen, a lomb ragyog, / a lomb tovább ragyog, / és te úgy függsz e televény / előterében, akár egy gyümölcs. // Holott ember vagy, holott ember voltál, / útszéli Isten.”