A szoprán hivatása

Ma ünnepli operaházi tagságának 25. évfordulóját Kertesi Ingrid szoprán énekművész, aki – operarepertoárja mellett – koncerténekesként is gyakran fellép. A lírai szoprán szerepek, oratóriumok, misék és dalok kiváló tolmácsolója az Operaház ma este hét órakor kezdődő Rigolettójában Gilda szerepével emlékezik vissza negyedszázados pályájára.

Csellózott, mielőtt énekelni kezdett. Mi lett a hangszerrel?
– Sajnálom a csellózást, nagyon szerettem, de most már nincs is meg a hangszerem. A középiskola befejezése után megszületett a kislányom, aztán elkezdtem a Zeneakadémiát. Nem jártam konziba, nem is zongoráztam előtte, így aztán be kellett hoznom zongorából a lemaradásomat, és tulajdonképpen ennek esett áldozatul a cselló. Egy énekesnek viszont fontos a hangszeres múlt, és talán ennek köszönhetem, hogy olyan közel áll hozzám a hangszeres kamarazene, az ének és a hangszer párosítása. Több lemezt is készítettem fuvolával, hárfával, trombitával, és a tanítványaimat is erre ösztönzöm. Nekem a hangszerszerű éneklés az etalon. Sziklay Erika, akinél a Zeneakadémián végeztem, szintén efelé irányított. A dalok is fontosak számomra. Nekem még megadatott, hogy dalesteket adjak, vannak is felvételeim a rádióban. Sajnos ma már nagyon kevés lehetőség adódik ilyen alkalmakra, és sokan hiányoljuk.
– Azért is kérdeztem rá a csellóra, mert – számomra legalábbis – a legéneklőbb hangú vonós hangszer, és ezt a hangszerszerű éneklést vélem felfedezni a hangképzésében. Ezek szerint pályája nagyarányú oratórium-, illetve koncertvonulata ebből az élményből fakad?
– Igen. Iskoláskoromban megkaptam Kalmár Magda lemezét, amin Vivaldit énekel a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, és ez zenei életem egyik alapvető élménye volt: Kalmár Magda úgy énekelt, mint a hegedű, beleolvadt a zenekarba. Egy hegedűs vagy egy csellista másképp vibrál egy romantikus művet és másképp egy Bachot, az énekeseknél ez nem különül el. Általában mindent hatalmas vibrátóval énekelnek, szerintem pedig a dallam halála, ha a vibrátótól szinte nem is lehet pontosan követni. Ugyanakkor azt veszem észre, hogy sokaknál nem igény az énekesi szakmában, hogy mennyire kell másképp énekelni egy Bachot, egy népdalt, vagy éppen egy Verdit.
– A vibrátó ízléses visszafogása még azokon az előítéleteken is változtathatna, amelyek miatt sok fiatal egyszerűen nem mer bemenni az Operaházba.
– Az operaénekesi „attitűdöktől” sok fiatal megretten. Segítségemre volt az önkritikám: soha nem tudtam úgy énekelni, hogy utólag ne azt figyeltem volna, hogy hol lehetne jobban, hol lehetne másképp. És ez biztosította a folyamatos fejlődési lehetőséget. Attól, hogy valaki lediplomázik a Zeneakadémián mint énekes, még nincs kész. Én sem fejeztem be ezzel a tanulmányokat, utána még elmentem Stuttgartba Geszty Szilviához. Az is meghatározó időszak volt, amikor egy ilyen nagy formátumú énekessel dolgozhattam. Aki egyébként éppen olyan simán énekel, mint amiről beszélgettünk.
– Egy ideje tanít a Pécsi Egyetemen. Mit adott hozzá az énekléshez a tanítás?
– Nagyon élvezem a tanítást, és sokat segített abban, hogy kénytelen voltam megfogalmazni mindazt, amit korábban ösztönösen csináltam. Erős a színvonal, jók a kollégák – Meláth Andrea, Szüle Tamás és Váradi Marianna –, akik ugyanazt a stílust, a sima és hangszerszerű éneklést képviselik az oktatásban, mint én.
– Mely rendezéseket szereti jobban? Most nem feltétlenül arra gondolok, hogy a modernebbet vagy a klasszikust, hanem arra, hogy azokat, amelyek az énekhangot helyezik előtérbe és minimalizálják a játékot, vagy amelyek a játékot is erőteljesebbé és látványosabbá teszik?
– Nem tudok egyértelműen válaszolni, ugyanis attól függ, van-e igazi koncepció a rendezés mögött, vagy csak úgy „l’art pour l’art” arról szól az egész, hogy a rendező mást akar, mint az elődei. Ezt a társulat érzi. Az ilyen öncélú rendezések általában egy idő után maguktól eltűnnek a süllyesztőben, bár érdekes, Magyarországon még ezek sem tudnak igazán megbukni, ha jók az énekesek. Számomra az igazi operaszakot Harry Kupfer jelentette Berlinben. Ő a színpadi játékra ment rá, de ha egy énekes magáévá tudja tenni azt a szellemiséget, amit a rendező okkal képvisel a darabról, akkor nyugodtan lehet olyan testhelyzetben is énekeli, amiről a közönség szinte el sem hiszi, hogy lehetséges.
– Van olyan szerep, ami kimaradt?
– Persze, biztos vannak Bellini- vagy Richard Strauss-operák, amelyekben találhatnánk olyat, ami után még vágyakoznék, de a hangfajom igazán nagy szerepeit mind énekelhettem: az Ariadne Naxosban Zerbinettáját, a Xerxész Romildéját, a Don Pasquale Norináját, a Szerelmi bájital Adináját, a Rigoletto Gildáját, a Lammermoori Luciát, a Hunyadi László Gara Máriáját vagy a Bánk bán Melindáját, illetve tavasszal mutatjuk be Fekete Gyula új operáját, az Excelsiort.