Az írás megmaradt

A szó elszáll, az írás eltűnik… Ennek az alkalmi szólásnak a megértéséhez el kell mesélnem egy történetet. Az 1970-es évek elején a Magyar Néphadsereg első honi légvédelmi rakétás hadosztályának törzsében szolgáltam. Egy ideig írnok lévén, a századnapló vezetése volt a feladatom, ami a legfontosabb harci teendőnek számított békeidőben. Idegtépő csatákat kellett megnyernem az elöljárók ellenében, az arra érdemes sorstársaim javára, közben vigyázva arra, hogy egyik fél részéről se rendülhessen meg a bizalom irántam. Nap mint nap be kellett vezetnem a vaskos naplókönyvbe az állomány létszámára, a szolgálatra és távollétre vonatkozó adatokat, minden változást, a bent tartózkodó és máshová vezényelt, gyengélkedő, kórházban, kimaradáson, eltávozáson, szabadságon és fenyítés alatt lévő katonák nevét stb. A naplóban szereplő számoknak és neveknek egyezniük kellett az előre soha nem tudható létszámellenőrzésekkor megszámlált lábak felével. Természetesen mindig voltak, akiknek fontos, halasztást nem tűrő teendőjük akadt házon kívül – mint például randevúzni a csajukkal vagy jól berúgni –, az esélyük azonban, hogy legálisan kimehessenek a városba, ugyannyi volt, mint annak, hogy a közeli Osztapenkó-szobor lépést vált. Az egyetlen út (a kerítésen kívül) a századnapló révén vezetett a szabadságba, konkrétan az előző írnoktól örökölt töltőtoll segítségével. Ezzel írtam be a neveket és a létszámot a – délutáni foglalkozás végeztével a századparancsnok által ellenőrzött – naplóba. A tintát később, az előre sosem tudható létszámellenőrzés esetén, hamar el lehetett tüntetni az ezred fotósától kapott fixírsóoldattal, majd másnap reggel golyóstollal vissza lehetett írni. Látod – mutatta nekem Bürger tizedes, az öreg írnok a világos ablak felé tartott századnaplót –, a szó elszáll, az írás eltűnik.
Valahogy így történt ez a dolog az 1989-ig hazánkban működött politikai rendőrség, a Belügyminisztérium (BM) titkos ügyosztályainak írásos adataival, dokumentumaival is. A szó elszáll, az írás megmarad, gondolták eredetileg a titkosrendőrök és besúgók, hiszen a szóbeli megállapodásokat utóbb bárki a saját érdekeinek megfelelően csűrheti-csavarhatja. Amit azonban kőbe, rovásbotba véstek, papiruszra, pergamenre, írógéppapírra írtak, az feketén fehéren megmarad. Megmaradtak az 1945-től 1998-ig működött kommunista állambiztonsági szolgálatok iratai, a III/1-es, 2-es, 3-as stb. ügyosztályok titkos anyagai, a tartótisztek és a hálózatba beszervezett ügynökök, besúgók munkásságát, jelentéseit tartalmazó dossziék is. Több mint húsz év telt el a régi rendszer bukása óta, de még mindig legfeljebb pár százra tehető azoknak a honfitársainknak a száma, akikről az ország népe is megtudhatta, mivel töltötte a szabad idejét az előző rendszerben. Volt egy-két nagyobb durranás, irodalmi értékű coming out és kínos leleplezés, csöndes viszszavonulás a közéletből, de a hivatalosan ötvenezer körülire taksált, mások magánéletéből anyagi és politikai hasznot húzó köpőlégy munkásságának dokumentumait eddig csak az arra felhatalmazottak ismerhették meg. A teljes iratanyagot 60, azaz hatvan évre titkosították, ha ez tovább így maradna, képzeljünk el egy időutazást 2040-be, amikor az irattár előtt 110 éves öregurak izgatottan várják a nyitást, hogy végre megtudhassák, kinek köszönhették a becsukásukat 1960-ban. Ám a legutóbbi hírek szerint a jövő év elején a kormány elé kerül az a törvénytervezet, amely lehetővé teszi az egykori megfigyelteknek az aktáik, besúgóik megismerését.
Jobb későn, mint soha. Kérdés csupán, megmaradt-e minden írás, avagy továbbra is csak a jelentésírók válogatott munkái lesznek olvashatók?