Jó szellemű és hangvételű eszmecsere

Az egész társadalmat érintő nyilvános vitáknak akkor lehet haszna, ha menet közben higgadttá, tárgyszerűvé válnak, ha légkörüket, hangnemüket és módszereiket nem határozzák meg kiindulópontjuk érzelmi-pszichikai koordinátái. Náray-Szabó Gábor vitaindítójának köszönhetően (Milyen legyen az új felsőoktatási törvény?; Magyar Nemzet, november 12.) ilyen jó szellemű és hangvételű eszmecsere tanúi lehettünk.
Mindannyiunkat nyugtalanít, amikor a kormányzati kommunikáció átgondolatlanságának, következetlenségeinek a jeleit tapasztaljuk. Jobban, mint az első és a második polgári kabinet működésének idején, jóllehet a szakszerű és bizalmat tápláló PR-munka akkor sem tartozott a konzervatív pártok erényei közé. Korábban csak azért kellett drukkolnunk, hogy minél előbb megszabaduljunk a pártállami rendszer szellemi örökségétől, s hogy a múlttal való szakítás lehetőleg fájdalommentes legyen. Most mélyebb szakadékban vagyunk, mint voltunk akár tizenkét, akár húsz évvel ezelőtt. Az irány, amelyben elindultunk – a „létező kapitalizmus” iránya – tarthatatlannak bizonyult. Új irányban elindulni nem lenne esélyünk, ha a lelkekben, a közgondolkodásban nem következett volna be a döntő, történelmi fordulat: ha a tavaszi választások eredménye nem írta volna felül a két évtized alatt kialakult megosztottságot. Miután a mai Magyarország külső – gazdasági és politikai – környezete kedvezőtlenebb, mint elődjeié, a harmadik polgári kormány sikeres működése ma elsősorban azon múlik: képes-e megőrizni azt a közbizalmat, amely az új többség döntésében kifejeződött. Nem a kormánypártok közötti szakmai viták, nem a tárcák közötti érdekellentétek felszínre kerülése, nem a törvényalkotás ütemének kényszerű túlfeszítettsége fogyasztják ezt a többséget, hanem ennek az immár a felelős vezetők köré szerveződött bizalmi hálónak a meggyengülése. S hogy ennek a veszélye nem pusztán elméletileg modellezhető, arra éppen a felsőoktatási törvénytervezet körüli „szóváltás” tovagyűrűző hatása figyelmeztetett.
Ennek a hozzászólásnak mindazonáltal nem az a célja, hogy felidézze a szakpolitikusok közötti nézeteltérés szerencsétlen kommunikációjának részletes eseménytörténetét, s ezzel igazságot osszon a vitatkozó felek között. Éppen ellenkezőleg: annak a meggyőződésemnek kívánok hangot adni, hogy sem a szakma, sem a szélesebb körű közvélemény nem abban érdekelt, hogy az egyik politikus pozícióját megerősítse a másikkal szemben, hanem abban, hogy igazolva lássa: jól döntött, amikor a kormányzó pártkoalícióra bízta a magyar oktatásügy sorsát.
Mert bárhogyan dőljenek is el a ma még vitatott kérdések, a végeredmény csak akkor lesz megnyugtató, ha abban nemcsak a kiegyezés politikai szándéka, hanem a meggyőző érvek erejével formált egységes értékrend is tükröződik. A nyilvános vita mai állása szerint ennek jó esélye van. A hozzászólások döntő többségükben értik és támogatják az előterjesztők szándékát. Magam is úgy látom, hogy a törvénytervezet éppúgy szem előtt tartja az utóbbi két évtized tapasztalatait, illetőleg az azok alapján tervezhető feladatokat, mint ahogyan számol a prognosztizálhatatlan folyamatokkal is. Az előbbiekre az olyan nagy horderejű változtatások utalnak, mint az intézmények finanszírozásának – a fejkvótarendszer helyére lépő – új koncepciója, a pedagógusképzés kiemelése a többlépcsős bolognai rendszerből, a hallgatói képviselet arányának rugalmas szabályozása, a főiskola és az egyetem sajátos funkcióinak megerősítése, vagy éppen az állam és az autonóm intézmények hatásköreinek a korábbinál egyértelműbb elválasztása. Mindezek nem azt jelentik, hogy ezek után már nem érvényesül a gazdasági racionalitás, visszaállna a tanárképzés régi szerkezete, megszűnne az a lehetőség, hogy egy főiskolai hallgató eljusson az egyetemi diplomáig, vagy hogy a politikai és a szakmai érdekek elkerülhetetlen ellentétei kiélezettebbé válnának. Az új szabályozás megőrzi az ágazatban lezajlott rendszerváltozás életképes elemeit, de radikálisan szakít azokkal az újításokkal, amelyeknek nem volt más küldetésük, mint hogy a neoliberális doktrínák jegyében felszámolják a magyar felsőoktatás évszázados hagyományait.
A törvényjavaslat szellemét nemcsak elszántság és politikai bátorság, hanem kellő óvatosság is jellemzi. Az előterjesztés készítői láthatólag tisztában voltak azzal, hogy a kétharmados kormánypárti többség sem képes egy csapásra megoldani egy soktényezős rendszer minden problémáját, s ezért inkább egy kerettörvény megalkotására, s nem a minden részletkérdésre kiterjedő szigorú szabályozásra törekedtek. Kétségtelen, hogy ez a megoldás szabad kezet ad a kormánynak a következő évek során keletkező feszültségek rendeleti úton történő kezelésére, s ez – amiként a Magyar Rektori Konferencia minapi állásfoglalása (Magyar Nemzet, 2010. december 11.) jelzi – politikai ellenállást is gerjeszthet. Nem vonom kétségbe, hogy a magas testület képviselőinek számos megfontolandó javaslata lehet, amely a törvény végleges változatát a jelenleginél jobbá, használhatóbbá teheti. Elvi általánosságban azonban bármennyire indokolt lehet is a rendeleti szabályozás miatti aggodalmuk, a magyar felsőoktatás jelenlegi állapotában mégis az ő álláspontjuk érvényesülése jelentené a súlyosabb kockázatot. Mert amíg a rektorok érthetően – és morálisan is indokoltan – saját intézményeik védelmét remélik az új törvénytől, az államnak olyan jogosítványokra van szüksége, amelyek felhatalmazzák a magyar felsőoktatás egész szerkezetének a folyamatos korrekciójára. A törvény alkotói nem tehetnek úgy, mintha nem lenne látható, hogy a katasztrofális demográfiai folyamatok a közeli évtizedekben éppen a felsőoktatást érintik a legsúlyosabban, azaz, hogy a hallgatói létszám drámai csökkenése miatt egyetemeink és főiskoláink mai létszámkapacitása rövid időn belül túlméretezetté válik.
A törvénynek következésképpen azokat a garanciákat kell megteremtenie, amelyek kizárják a lehetőségét, hogy a felsőoktatás ügye gazdasági érdekek és pártpolitikai törekvések ütközőpontjává váljék, de nem kell védelmet biztosítania az olyan intézmények számára, amelyekre sem a tudománynak, sem a társadalomnak nem lesz már igénye. S hogy melyik egyetem, főiskola, kar vagy szak nyilváníttassék fölöslegesnek, azt ne a pillanatnyi – több esetben hatalmi eszközökkel kreált – erőviszonyok, hanem az esélyek tényleges egyenlőségét élvező szereplők több évig tartó versenye döntse majd el. Ezért üdvözlendő a tervezetnek minden olyan eleme, amely a felsőoktatás színvonalának emelésére ösztönöz. Nincs itt helyünk, hogy a minőség jobbítását célzó valamennyi javaslatot felsoroljuk, de különös hangsúlyt érdemel a „bemeneti” követelmények szigorítása. Az emelt szintű érettségi kötelezővé tétele és a szóbeli felvételi vizsga lehetőségének újbóli megteremtése nélkül ugyanis a felsőoktatás egész rendszere összeomlana.
Talán elhanyagolható részletkérdésnek tűnik, valójában éppen a verseny tisztaságát garantáló eleme lehetne az új törvénynek, ha a plusz költségvetési forrásokat nem mamutintézmények, hanem a legjobb szakmai közösségek kapnák. Náray-Szabó professzor már felvetette, hogy nem az egyetemeket, hanem a karokat kellene a magas színvonalú kutatómunkáért többlettámogatásban részesíteni; én továbbmennék: ne is a karok, hanem akár a legkisebb egységek – tanszékek, szakcsoportok – kapják a kutató címet, ami után a „négy évre elkülönített forrásból járó támogatás (…) a felsőoktatás állami támogatásának három százaléka”.
Úgy gondolom, hogy egy ilyen rendelkezés döntő fordulatot hozhatna a hazai felsőoktatás történetében. Hiszen amiként a legnagyobb presztízsű egyetemeinken is vannak a tömegképzésre szakosodó, szerény tudományos teljesítményt felmutató intézetek és tanszékek, a névtelen, hátrányos helyzetű – de az utóbbi két évtizedben jelentős infrastrukturális fejlesztésen átesett – főiskolákon is szerveződhetnek világszínvonalú kutatóműhelyek. A kutatás kiemelt finanszírozásának csak az lehet a célja, hogy a magas színvonalú tudományos munkát támogassa és ösztönözze, s nem az, hogy még patinásabbá tegye az egyébként is a rangsor élén álló, évszázados hagyományokkal és presztízzsel rendelkező egyetemek nevét. (A kutatóegyetem kifejezés egyébként is fölösleges, hiszen az egyetem fogalma a törvény szerint is tartalmazza az oktató és kutató tevékenységet.) A versenyfeltételek szabályozásának ez a módja oldaná a főváros és a vidék, illetőleg az egyetemek és a főiskolák közötti feszültséget is. Tíz, tizenöt év múlva már nem azzal kellene érvelni egy vidéki főiskola támogatása mellett, hogy fontos népességmegtartó szerepe van egy kisváros életében, hanem hogy nélkülözhetetlen szereplőjévé vált a tudományok művelésére is felkészítő magyar felsőoktatásnak.

A szerző habilitált egyetemi docens

Eddigi hozzászólások: Náray-Szabó Gábor (Milyen legyen az új felsőoktatási törvény?, november 12.), Sajgó Mihály (Az egyetemek mai vezetési szerkezete elavult, november 16.), Bencze Ágnes (Mégis, kinek a vágyálma?, november 17.), Gulyás László (Tennivalók a minőségi felsőoktatásért, november 18.), Farkas Anikó (Eltérő szemléletmódok az oktatás-nevelésben, november 20.), Bassola Péter (Hogy kiművelt emberfők vehessék át a diplomájukat, november 22.), Goór Judit (A diák nem lehet két lábon járó fejkvóta, november 22.), Divinyi Zsombor (Az oktatás megújítása – hallgatói szemmel, november 30.), Molnár Judit (Felsőoktatás alulnézetből, december 3.), Zawadowski Alfréd (Az új felsőoktatási törvény koncepciója, december 15.).