Moszkvai mozaikok

Úgy érkezni, mint valami marslakó. Dúdolni mindvégig a kicsavart Sting-sort; legal alien in Moscow. Megkísérelni a lehetetlent: elfelejteni minden beidegződést, előítéletet, és úgy látni a világ egyik legellentmondásosabb metropolisát, mintha pusztán a név, Moszkva, nem hívna elő egy darabokra tört évszázadot. Megpróbáltam – félsiker. Képeslapok, fekete-fehér negatívok Oroszország szívéből.

Mankó. A nemzetközi járatok a Seremetyevo II. reptérre érkeznek, innen a méregdrága taxis hiénákat és a dugót megkerülve jobb a nemrég elkészült gyorsvasúttal (www.aeroexpress.ru) utazni a városba. A szállodák többségét az elmúlt néhány évben felújították, strázsáló „dezsúrnajákat” már sehol sem találni. Az ár-érték arány miatt nem árt előzetesen tájékozódni; a szállodai szolgáltatások színvonala azonos kategórián belül sem egységes. Vízumügyintézés, repülőjegy-foglalás és szállás kérdésében itthon az 1000 Út Utazási Iroda (www.1000ut.hu) nyújtja a legkomplexebb szolgáltatást.

Mindjárt a landolás pillanatában látszik; Moszkva tökéletesen berendezett kirakat. Madártávlatból beláthatatlan, apró külvárosi házakkal, panelfalanszterekkel, a semmiből kinövő felhőkarcoló-negyeddel. A Seremetyevo reptér modern és steril, a város szívébe vezető sugárutat a legnagyobb multik cirill betűs cégérei díszítik, minden olyan, mintha kód sem kellene az átéléshez. Moszkva – ha engeded – méreteivel azonnal letaglóz, bekebelez.

Elsőre világos: a finom részletekhez évek kellenének, tisztességes útikönyvből nincs túlkínálat, kéznél van viszont az orosz posztmodern fenegyereke, Viktor Pelevin, ha nem is szentírásjelleggel, legalább generációs miheztartás végett. Még híreket sem kell fogyasztani, elég néhány sor a Generation P-ből (a P a Szovjetunió összeomlását megélő, az új szabadságot keblére ölelő, a fogyasztói létbe kapaszkodó társadalom Pepsi-generációnak nevezett fiataljait jelöli), és különösebb történelmi előismeretek nélkül is világossá válik; hiába csillognak a híres aranykupolák, Moszkvában ma sem minden arany, ami fénylik.

Alapélmény a lüktetés. Az egymásba érő dugók. A monumentalitás. A porszemérzés. Kihagyhatatlan a Kreml-séta, a cári kincseket rejtő neoreneszánsz fegyvertár, az orosz képzőművészet otthona, a Tretyakov képtár, a felfoghatatlan gazdagsággal húsz éve újjáépített Megváltó Krisztus székesegyház, a Vörös tér, a végtelenségig sorolható emlékművek, és jó turista módjára már miért ne enne az ember a moszkvaiakkal kaviáros palacsintát valamelyik pléhbódéban, a lényeg azonban mégsem ez. Minden élményt felülír a változás bizsergése, hogy a tizenkétmilliós moszkvai tömegben hömpölyögve is érezni: aki ráveszi magát egy moszkvai kiruccanásra, történelmi pillanatban lesi meg Oroszország szívét, s még ha turistaként nem is kaphat reális képet az átformálódó Moszkváról, az önmagát újrafogalmazó Oroszországról, magával viheti a titkos megfigyelés élményét.

Moszkvában tisztogatnak. Minden nap. A Lenin-mauzóleum gránitlépcsője olyan fényesre van sikálva, mintha a város még mindig attól tartana, hogy Vlagyimir Iljics fel talál ébredni a kálium-acetáttal tartósított örök álomból, sétát tenne a Vörös téren, és hát akkor mindenki érdekében jobb, ha rendet talál. Más kérdés, hogy a tükörképét valószínűleg a mára szépen felújított, abszolút luxusfészekké lett GUM Áruház kirakatában pillantaná meg először. Prada, Pierre Cardin, Cartier; a legdrágább világmárkák ott díszelegnek a mauzóleummal szemben, a Vörös téren. Odabent nyilván nem csak a Moszkvában nyilvántartott hetvennégy milliárdos szűk rokonsága shoppingol, tolongás viszont nincs. Az árak az egekben járnak (Moszkva évek óta a világ egyik legdrágább világvárosa a létező összes felmérés szerint), fizetőképes középosztály egyelőre alig. A leninizmus mementójával szemben a luxus kirakata ma éppenséggel turistamelegedő, esküvői haknihelyszín; szombatonként egymást érik az impozáns épületben fotózkodó násznépek.
Íratlan moszkvai szabály szerint egy magára valamit is adó elit orosz párnak illik pezsgőbontás közepette csókot cuppantani a Vörös téren (háttérben a mauzóleum, természetesen), majd elkattintani a boldogító első képsorozatot luxusenteriőrben.

Lenin él, kitörölhetetlenül. A világméretű Elvis-, és Lennon-nosztalgia halvány semmiség ahhoz a kultuszhoz képest, ami posztszovjet egzotikummá formálva Moszkvában élteti Lenint ma is. Kitűző, póló, matrojska baba. A forma mindegy. Történelmi fricska, hogy a kultuszt ráadásul a piaci igény élteti. Olvasom a The Moscow Times cikkét a múlt és az elkerülhetetlen modernizáció között tétovázó orosz medvéről. Érvekről, ellenérvekről, birodalmi beidegződésekről. Arról, hogy mára Moszkva hiába része, alakítója a globális cirkusznak, a szálakat mozgató milliárdos oligarchák szintjén még mindig hiányzik a nyomós érdek ahhoz, hogy új fejezetet nyisson. Percekkel később Lenin mása szólít meg Moszkva Váci utcáján, az Arbaton. Pénzért pózol a fagyban. Lenin él, és eladó.

Város a városban: a metró. Megavárosi szocio. Tizenkét vonal, százhetvenhét állomás szövevénye, naponta átlag kilencmillió átutazó. Művészi színvonalon kivitelezett szocreál rögvaló. Elég a föld alá ereszkedni, és az ember rögtön közelebb kerül a megértéshez. Tekinteteket fürkész. Mozgólépcsőn araszol. És mert Moszkvában úgy szokás, az egyik megállónál megsimogatja a bronz kutyaszobor orrát, ki tudja milyen babonából.

A fővárostól alig hetven kilométerre időtlen béke; csak az aranykupolák fénye kacsint Moszkvára. A jó hétszáz éve alapított Szentháromság–Szergij-kolostor tövében ortodox szerzetes eteti a galambokat. Odabent, a vakító fehér falak között a szerzetesek éjt nappallá téve imádkoznak. Az idő itt nem mérhető. Éppen ahogy Philip Gröning csendfilmjében, a karthauzi szerzetesekről forgatott Die Grosse Stille (A nagy csend) című dokuban. Szergiev-Poszad, az orosz ortodox egyház egyik legfontosabb zarándokhelye egyszerre lenyűgöző és zavarba ejtő, bizarr és felemelő. Mintha egy virágában elpazarolt királyság lelkiismerete volna.