Nemzeti szolidaritás

Bő fél év múltán körvonalazódni látszik, mi is volt az idei választás igazi tétje. Bizonyos, hogy megunták az emberek a válságból válságba bukdácsolást, amely jó harminc éve mérgezi a légkört, amelyben élünk. Hányszor hallottuk azóta Losonczi Pál bejelentését különböző formákban: megint sokat fejlődtünk, egyben hozzáfogtunk az egyensúly helyreállításához. A válságok sok tényezőre vezethetők vissza, de egyik legfőbb okuk és egyben következményük a politikai rendszereket túlélő korrupció volt. Az első üzenet tehát: korrupciómentes újjáépítés, amely olyan légkört teremt, amely alkalmassá teszi ezt a népet arra, hogy szilárdan a jobb jövő felé vegye az útját. Ez az újjáépítés jelenti az állam gazdasági, politikai, közigazgatási rendszereinek átalakítását. A cél a demokratikus társadalom és az ezt szolgáló, szervező, védő állam. Ennek keretében bizony hozzá lehet nyúlni az alkotmányhoz, Alkotmánybírósághoz, parlamenthez, köztársasági elnöki intézményhez, önkormányzatokhoz stb.
Demokratikus az a társadalom, amelyben mindenki tehetsége szerint, szabadon érvényesülhet, munkája annyi anyagi és erkölcsi elismerésben részesül, amennyi jót és hasznosat a társadalom számára jelent. Demokratikus az az állam, amely ezt elősegíti és megvédi. Pontosan ezt az elvet védi az állam, amikor megakadályozza a nyolcmilliós fizetést és a százmilliós végkielégítést. A választás eredménye egyben megfogalmazott egy elvi igényt is, négy pillérre építve a jövő demokráciáját: keresztény erkölcs, nemzeti gondolat, tiszta demokrácia, szociális kiegyenlítődés. Mindezt arra a felismerésre alapozta, hogy jobb világos erkölcsi normák alapján szervezett társadalomban élni, mint erkölcstelenségek sokaságának kusza hálójában. Ráadásul a tapasztalat alapján erkölcs nélküli helyzetben a hatalom mindig további erkölcstelenségekkel láncolja magához a védtelen polgárt. Hasznosabb védeni nemzeti érdekeinket és ápolni nemzeti hagyományainkat, mint kiszolgáltatni gazdaságunkat, kultúránkat stb. nemzetközi (internacionalista) és globalista törekvéseknek. A korlátok nélküli versenyben el fogunk bukni. Ha tehát értéknek tekintjük magyarságunkat, a magyar kultúrát, azt bizony védeni kell. Évszázadok alatt kialakult egy belső védelmi mechanizmus, amely ellenállt minden megszállásnak. Az értelmes keretek közé nem szorított szabadság viszont valahogy kezdi kiölni ezt a képességünket is.
Gyanútlanná váltunk. Összehasonlíthatatlanul kedvezőbb körülményeket teremt a tiszta demokrácia a politikai önmegvalósításhoz, mint a félénk tánc a múlt kísérteteivel, akárkinek a köpenyében lebegnek körülöttünk. Tradíciónk, történelmünk valóban nem a múltunk csupán, hanem sokkal inkább a jövőnk. De ez nem jelenti a múlt árnyainak a jövőbe emelését.
S végül: a szociális kiegyenlítődés – mindenekelőtt a cigányság végzetes leszakadásának megszüntetése – nélkül fejlődő Magyarország már nem képzelhető el. Immáron – tetszik nem tetszik – egymásra vagyunk utalva. Csak magunknak köszönhetjük: egykéző, gyermektelen, menekülő fajtánknak. De ez nem azt jelenti, hogy újabb segélyekre van szükség, hanem olyan szabályozásra, amely értelmes munkát ad és a cigány családot arra ösztönzi, hogy a gyermekének az élet kezdetén hasonló esélyeket biztosítson mindenki más gyermekével. Ez a gyermekvállalás felelőssége. Kiderült az is, hogy a választók cselekvést várnak el. Nem akarják, hogy hazájuk továbbra is az elszalasztott alkalmak, a félbemaradt akarások, a mellésikerült emberek, a szárnyaszegett vállalkozások országa legyen. Ehhez bizony nem elég beszélni, sopánkodni a haza sorsa felett, szidni Gyurcsányt, Kádárt, Rákosit, és panaszkodni, hogy ebben az országban nem lehet semmit sem csinálni. Cselekedni kell céltudatosan, úgy, hogy az elvek és a politikai gyakorlat szilárd egységben álljanak. Ez nem könnyű, túl sok az eltérítő erő. Hamis volt „az elv helyes, csak a gyakorlatba csúszott hiba” érvelés. Ha az elv helyes, és ragaszkodunk hozzá, a politikai gyakorlat sem siklik ki. A sikerhez előre meghatározott stratégia és taktika szükséges. És még valami, ami elengedhetetlen: rutin. Ehhez viszont szükséges a kvalifikált értelmiség bevonása a politikai előkészítésbe és végrehajtásba. Ez nem helyettesíthető.
Felvetett a választási eredmény egy, a magyar népképviselet viszontagságos 172 éve alatt gyakran előfordult jellegzetességet, amelyet végképp a múltban kívánt látni a választó. Ez pedig a kisebbségből többséget, a többségből kisebbséget csináló törekvés volt. Bizony így érezték a dualizmus idején is, amikor a választási és közjogi rendszer volt e fordulat eszköze, eleve lehetetlenné téve a függetlenségi akarat győzelmét a választásokon. Lett is komoly galiba, amikor „gikszer” csúszott be, és nyert a függetlenségi ellenzék 1905-ben! Végül minden alapelvüket feladni kényszerültek, hogy a hatalomhoz engedje őket a rendszer (a király). De így volt ez 1945 után is, amikor a kommunisták a voksok nem egész 17 százalékával uralták a politikai életet, nem beszélve a „szocializmus” időszakáról, amikor totális uralmat vezettek be mondvacsinált 99 százalékos választási eredmények alapján. A nagy akarású és szerteágazó eszköztárú kisebbség uralmának jelei a rendszerváltoztatás utáni években is érzékelhetők voltak. Akár a gazdasági alapok, az egyéb pozíciók, a média-erőviszonyok, akár a bevallottan hazugságra épülő kampányok és hatalomgyakorlás révén. Erre volt válasz a kétharmad, illetve a szocialista–szabad demokrata koalíció katasztrofális veresége.
A 2010. évi parlamenti és önkormányzati választás lehetővé tette a nemzeti szolidaritás politikai szinten történő megvalósulását. Ez felmérhetetlen erőforrás és már nem is várt adomány. Ebből kisarjadhat a kulturális, sőt gazdasági szintű nemzeti szolidaritás is. A határokkal szabdalt magyar nemzet újjászületésének a reménye is benne foglaltatik. Ennek egyik legfontosabb eleme az állampolgárság megadása az akaratukon kívül más államokba került honfitársainknak. Nem kétséges: mindezzel szemben most is felsorakoznak majd azok, akik a társadalom megosztására a legnagyobb közös osztót keresik, amelylyel a magyarságot legjobban atomizálni lehet, hogy aztán a legkönnyebben lehessen felette uralkodni. Régebben erre szolgált az osztályharc. Ma is megvannak erre a butító eszközök. Mégis érdemes keresni a legkisebb közös többszöröst, amely alá a legtöbb magyar odavonható. Ez a gondolat volt az alapja a nemzeti együttműködés rendszerének. A nemzeti szolidaritás értelmében egy jobb, tisztultabb demokráciáért.
S hogy mindennek vannak-e a történelmi gyökerei? 1946. november 24-én tartotta első nagygyűlését a Magyar Szabadságpárt a Sportcsarnokban. Ott fogalmazta meg a nemzeti demokrácia programját Sulyok Dezső, amely ma is mértékadó a magyar demokraták számára.

A szerző történész, egyetemi docens