Száz szál rózsa az alapítónak

Már a sportág első női mérkőzésén is a kispadon ült, és célja, hogy a londoni olimpián is ezt tehesse. Merész András gyakorlatilag egész életét uszodákban tölti, az utánpótláscsapatok vezetése és egy sporttagozatos gimnáziumi osztály irányítása mellett már a női válogatott újdonsült szövetségi kapitányaként is. Elsőként a családi vállalkozásban létrejött szakágalapításról kérdeztem.

Tizenkilenc éves voltam, amikor édesanyám, mint a Vasas előkészítő csoportjának edzője, több, hasonló körben tevékenykedő úszó- vagy vízilabdaedző hölgygyel kitalálta, hogy mozgásként úszás helyet pólózzanak – kezdi Merész András a múltidézést. – Az első edzésen négyen voltak, aztán hetente duplázódott a létszám, 40 éves édesanyám ekkor már a partról irányított. Néhány hónap alatt elértünk oda, hogy szombatonként több mint hatvan kislány, nagylány, asszony járt össze, majd még ebben az évben elkezdtük szervezni az első hivatalos meccset. Az 1982-es férfi Magyar Kupa-döntő felvezetéseként verbuváltunk két csapatot, az egyiknek papíron édesanyám, a másiknak én voltam az edzője. Show-műsorszerű volt az egész, műhajakat vittek a vízbe, s eljátszották, mintha letépnék egymásról, még úszódresszeket is dobáltak ki. Olyannyira híre ment a női pólónak, hogy ezután kezelhetetlen tömegek jelentek meg, szerencsére közben más kluboknál is megalakultak a női szakosztályok. 1983-ban volt az első torna, amit a Vasas nyert, utána beültünk egy cukrászdába, s a lányok végigbőgték az ünneplést. De nem azért, mert meghatódtak, az újonnan épített Kőér utcai uszodában még nem volt megfelelően beállítva a klór aránya, s szétmarta a szemüket.
– Édesanyja ekkor is élen járt a felkészítésben?
– Magához a sportághoz nem nagyon értett, a szakmai rész rám hárult, ő a szervezésbe ölt rengeteg időt és energiát. Kijárta például a szövetségnél, hogy megalakulhasson a válogatott. Közben a férfi edzők is rájöttek, hogy a korábban lesajnált női pólóban van perspektíva, így édesanyámat fokozatosan kitúrták, szakértők léptek a helyére. Bő ötéves munkánkért összesen egy köszönőlevelet és egy nyakkendőt kaptunk.
– Ezután ön közel húsz évig férfi vonalon mozgott, majd 2005-ben visszatért a lányokhoz.
– A női utánpótlás vezetését vállaltam el, úgy éreztem, ennyivel tartozom az édesanyámnak. Azóta többször is kiírták a pályázatot a felnőtt szövetségi kapitányi posztra, s legutóbb, 2009-ben meg is írtam kandidálásomat, azóta is benne van a laptopomban, többször rajta volt az ujjam az enter gombon, de végül nem küldtem el. Valószínűleg nem is engem választottak volna.
– Idén szeptemberben aztán önt választották. Váratlanul?
– A szövetség elnöke behívott, s sejtettem, hogy nem az utánpótlás- kapitányi posztról akarnak kirúgni.
– Az elnökség végül csak 7:6 arányban szavazta meg a kinevezését. Nem ingatag ez a bizalom?
– Vad Lajos barátom, a Honvéd edzője azt mondta, ha ilyen arányban nyerünk a londoni olimpia döntőjében, az pont elég. Hét ember bizalmát kell megszolgálnom, hatot meggyőzni, mindez inkább pluszenergiát ad. Lélekben amúgy is erős vagyok, például nem emlékszem, hogy valaha veszített volna csapatom bronzmeccset, amire azt szokták mondani, hogy elsősorban lelki szinten dől el.
– Mit nem adnánk azért az olimpiai döntőért, csakhogy Londonba talán kijutni nehezebb lesz, mint ott jól szerepelni.
– Így igaz, bár szerintem nagyobb az esélyünk annál a húsz százaléknál, amit mondanak. Mivel a nyolc olimpiai helyből ötöt elvisz az öt kontinens (az európait a leendő házigazdák, a britek – a szerk.), marad három, amire hat jó európai csapat pályázik. Szinte csak akkor lenne reményünk, ha ősztől minden légiósunk hazajönne. Bár itthon sokkal kevesebbet keresnének, egy olimpiai érem után később havi életjáradékot kapnának.
– El is érkeztünk a női vízilabda egyik kulcsproblémájához, a pénzkérdéshez.
– A fő baj, hogy felsőfokú tanulmányaik megkezdésekor sokan abbahagyják a pólót, mert nemhogy fizetést nem kapnak, akár még tagdíjat is kell fizetniük. A másik nagy gond az uszodák telítettsége, előfordul, hogy egy 14 éves kislány edzése este kilenckor ér véget.
– Mindemellett szeptemberben a Kolping iskolában vízilabda tagozatos osztályt indított. Honnan vette az ötletet?
– Oroszországban láttam néhány éve hasonlót. Nálunk ősszel egy 25 fős vegyes osztály indult, a gyerekek heti 10 órával többet edzenek, hiszen reggel fél nyolckor az uszodában találkozunk, s a tanítás csak fél 12-kor kezdődik. Jövőre újabb csoportot indítunk, s most amiatt fáj a fejünk, hogy a túljelentkezés miatt nem tudunk mindenkit felvenni.
– Van küldetéstudata azután, hogy ezt az egészet édesanyjával kezdték el annak idején?
– Mindenképpen. Nyertünk ugyan két világbajnokságot, ami a maga nemében óriási dolog, de az egész megkoronázása az lenne, ha olimpiai dobogóra állhatnánk. Nem vagyok egyedül, nem véletlenül mentem ki kinevezésem után édesanyámhoz, a temetőbe száz szál vörös rózsával.