Tosca, avagy a Big P-konstrukció

Szomorú epilógus, hogy mielőtt imigyen bíbelődtem a Toscával, meghalt a címszereplő. Nyolcvan lett volna Shirley Verrett – a minap pedig hetvenöt Luciano Pavarotti. Újabb alkalma az archívumok feltúrásának: még sosem adták ki ezt a Metropolitan-béli, 1978-as előadást.
Bocsánatos bűn, ha slágerdarabok és sztárelőadók operafilmjeit kézbe kaparintva néha a bónusz-anyagok láttán dobban először, s leginkább a szív? Végül is ki látta közülünk Pavarottit és Verrettet zongorás korrepetíción egyezkedni az „O dolci mani”-duett nüanszairól? Vagy Callas legendás Scarpiáját, a nyugdíjas Tito Gobbit rendelkezni? Egy hasonló korú – de legalábbis fizikai állapotú – baritonnal beszélget: ő lesz ma rendőrfőnökünk, Cornell MacNeil.
Maga az ólomlábakon járó gálánsság ez az úr. Alapesete a teljesen Gobbi-forma, kérges hang-nagybirtokosnak, aki minden rököny vagy mimika dacára egydimenziós zsarnokot fest le a jellemrajzot mégiscsak meghatározó, drabális énekléssel. Mégse könnyű a helyzete a fachtárs rendezővel, hisz annak könyvéből alaposan tudható, mennyire élvezte sokféleképp ugyanolyanra építeni saját Scarpiáit: a partner aligha zavarta meg játékait, amelyeket Puccini muzsikájára minuciózusan kitalált. Gobbi minden zenekari figurát érteni vél, szerinte az első felvonási finálét jelentő Te Deum előtti pauza teremti Scarpia pusztító tervét. Ide Tosca gesztusa kerül, elrántja kezét a kézcsók elől: megvan hát a drámai vétek! Nyers indoklás, miként Gobbi és MacNeil hangja is az, így a partitúrára száradt tinta híján esélye se lenne Toscát holmi eleganciával szédíteni – márpedig mitől volna ravasz és rettegett, ha nem kaméleon jelleme miatt? És a szerelmesek? Verrett negyvenhét éves ekkor, idősebb Pavarottinál, tündöklő díva még. Mezzo vagy szoprán parti sose jelentett számára gondot, ám épp ez az adottság nehezíti a dolgát: Tosca-csúcshangjai bár kétszer ekkora orkesztert is áthasítanának, aki Azucenát már abszolválta, könnyed szopránállásokat csak távolabbi decibeltartományokból követhet.
A bónuszmenü próbája képtelen filmecske: ha van egyáltalán stabil magaviselete Mr. Big P-nek, az megleshetetlen. Vagy a kiskamaszt adja, vagy a sármőr tornatanárt, vagy oly pózokba siklik, amelyeket fakult képeken látni, Krisztus után, Caruso előtt. A színpad más: Pavarotti legszebb rezonanciáival, stílustörés nélkül van jelen e gyakran szétrezezett thrillerben. A deszkákra csak egyetlen viccsóhaja csúszik, nevetteti is a Met szmokingosait: végre sikerült Toscát kituszkolnia a templomból, indulhat az Angelotti-projekt! A harmadik függöny után természetesen majd’ leszakad a mennyezet, de hát megtartja azt is, a produkciót is a Big P-konstrukció és Verrett élményművészete. Azt meg reggelre úgyis feledjük, hogy a Gobbi-rendezés utolsó taktusaiban a jelentéktelen Spoletta ügynökre fókuszál: sok a jó itt akkor is, ha a vége rossz.
(Puccini: Tosca, Decca, 2010.)