Utcáról a minisztériumba

Egy hónapja dolgozik a Nemzeti Erőforrás Minisztériumban tapasztalati tanácsadóként az első olyan önkéntes, aki ma is hajléktalan. Balog Gyula azt mondja, tapasztalatait heti két egyeztetésen adhatja át a tárca szakembereinek, így valóban elindult az országban egy természetes, eddig mégsem alkalmazott folyamat: az érintetteket végre bevonják a döntéshozatalba.

Mizsei Bernadett
2010. 12. 03. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Tíz centivel a föld fölött jártam – emlékezik vissza Balog Gyula arra a pillanatra, amikor felkérték, hogy önkéntesként dolgozzon a szociális államtitkárságon. – Abban gyorsan megállapodunk azonban, hogy ennek valójában természetesnek kellene lennie, mégsem bevett gyakorlat hazánkban, hogy a döntéshozók egy hontalant hívnak segítségül. Ezen csak mi csodálkozunk, hisz nem magyar mentalitásra vall. A földesúr sem kérdezte meg a jobbágyot, hogy halastavat építsen vagy juhot tenyésszen – teszi hozzá.
Egészen apró szobában ülünk le beszélgetni. Egy mosdókagyló, egy ágy, egy szekrény és egy kis asztal fér el csupán, de Balog Gyulának a szobabérlők házában szerzett helyiség az otthont jelenti. – Legalább van fedél a fejem felett – közli halkan, de azért elmondja, legnagyobb álma egy 25 négyzetméteres garzon zuhanyzóval, teakonyhával, illemhellyel. Az álom megvalósulása egyelőre várat magára. Új munkájáért nem kap fizetést, de ez mit sem változtat lelkesedésén. – Havi húszezer forintot fizetek a szobáért, de valójában még hajléktalan vagyok, hisz egy hajléktalanellátó rendszer intézményében lakom, nem egy magam által kiválasztott otthonban – szorul el a hangja.
Balog Gyula 1994 óta hajléktalan. Amikor ennek okáról faggatom, úgy reagál: „Nem az a lényeg, hogy valaki hogyan esik a gödörbe, hanem hogyan lehet neki segíteni kimászni onnan.” Így valóban inkább előre tekintünk. Balog Gyula előtt nagy feladat áll: szakmai tanácsaival a hajléktalanok számát csökkentő rövid, majd hoszszú távú stratégia kialakításában kell segítenie. A napjai egyre sűrűbbé válnak. Heti két megbeszélésen vesz részt az államtitkárságon, és hetente három alkalommal tartanak megbeszélést a Város Mindenkié hajléktalan-érdekvédelmi csoportban. Saját ötlete nyomán iskolákban is tart előadást a gyermekeknek az utcán élőkről. A helyzete nem egyszerű: jól tudja, összecsapó érdekek között kell mindenki számára megnyugtató megoldást találni. A lakók ugyanis tiszta aluljárókat, a hontalanok egy túlélést jelentő hajlékot szeretnének. Állítja, nem lesz könnyű csökkenteni a hajléktalanok számát, mivel aki 15-20 éve fedél nélkül él, nem tud azonnal beilleszkedni egy lakhatási projektbe és a társadalom egészébe.
Nem sok idő jut a beszélgetésre, Balog Gyulának indulnia kell a Dózsa György úti metróaluljáróba. Furcsa kontraszt villan szemem elé: az, aki a legfőbb döntéshozókkal tárgyalt délelőtt, hirtelen néhány forintért árulja a Fedél Nélkült, kitéve magát az emberek közömbösségének, nemtörődömségének. „Szép napot, hölgyem, a Fedél Nélkülben verset, novellát olvashat” – ennyit mond csupán a rohanó embereknek. Nem kér, csak ajánl. – Ez lapterjesztés, nem koldulás – jelenti ki határozottan. A sikerélmény itt nem vágja fejbe a hajléktalanokat: Balog Gyulától megtudom, minden ezredik ember áll meg. Azt mondja, akkor is kijárna árulni, ha kapna munkát. – Ez egy társadalmi kapcsolat – magyarázza. És persze szívén viseli az újság sorsát: „ha szerzője és szerkesztője vagyok, terjeszteni is akarom”.
A telefonfülkék alatt megbújó hajléktalanok mindegyikéről mesél pár szót. Miközben egyre jobban összehúzzuk kabátunkat a huzatos aluljáróban, a közelgő karácsony kerül szóba. Bár családjához nem mehet vissza, mégsem keseredik el végleg, hiszen egyik iskolai előadása után jó barátságba került egy többgyermekes tanárral, aki idén is meghívja otthonába, hogy a szeretet ünnepét több száz társával ellentétben ne magányosan töltse el. Beszélgetésünket egy fiatal lány szakítja meg, aki mosolygó arccal kétszáz forintot nyom Balog Gyula tenyerébe, majd továbbrohan. – Ő állandó vevőm, régóta ismerem – mondja vidáman. Hasonlóan negyven-ötven ember rendszeresen segíti őt néhány száz forinttal, több ezren azonban tudomást sem vesznek róla. Később két ember áll meg mellettünk, Balog Gyula ismerősei. A terjesztést fel kell függesztenie, előadásra indulnak egy hajléktalanszállóba. Sietve köszön el, és én hosszasan nézek az egyedüli olyan ember után, akiről senki nem tudja: legközelebb a minisztérium folyosóján vagy a Dózsa aluljárójában látja viszont.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.