A legszomorúbb és legsárgább folyó

Egy XIX. századi magyar hölgy, Pulszky Teréz így ír a Tiszáról: „Ez egy igazi magyar folyó, nemcsak eredése és folyása, hanem karaktere miatt is. Normális állapotában csendes és egyenletes folyású, de vihar idején vadul kicsap a medréből.” A magyar Alföld lomhán tekergő folyóját nevezték már kedves csavargónak, szelíd, zöld kígyónak, kígyózó pántlikának. Nagy botanikusunk, Kitaibel Pál „mindig zavarosnak” mondja. A bömbölve rohanó, zabolázhatatlan Tiszát Petőfi a legszilajabb betyárhoz hasonlítja. Széchenyi egyenesen fajtánk bölcsőjeként említi a Tisza vidékét. Nekem a legjobban az 1790 körül Magyarországon átutazó francia Charles-Marie Salaberry márki szavai tetszenek, aki szerint a Tisza a „legszomorúbb és legsárgább folyó”. (Magyarország pedig a legsárosabb ország, amelyet valaha látott.)
De lássuk, az évezredek, évszázadok során mi mindent írtak a Tiszáról. A IV. századi római történetíró, Ammianus Marcellinus szerint „kénye-kedvére hömpölyög, hosszan elnyúló, nagy kiterjedésű térségek között lomhán nyújtózik medrében”. Mátyás király taljánja, Galeotto Marzio úgy tudja, annyi hal van benne, hogy csak kétharmada víz, a többi hal. A németalföldi térképész-geográfus utazó, Matthias Quad von Kinkelbach, aki az 1500-as évek végén bolyongott magyar földön, megállapítja, hogy a magyarság „a Tiszát teljesen a magáénak mondhatja”. Az angol Edward Browne, aki 1668-ban az épphogy megalakult Royal Society, a világ talán első tudományos társaságának megbízásából utazott – egyéb közép-európai államok mellett – Magyarországra, azt is megkockáztatja, hogy „a Tisza Európának halban leggazdagabb folyója”. John Paget 1836-ban arról tudósít, hogy „egy-egy árvíz után annyi hal marad a szárazon, hogy a disznókat is azzal etetik, sőt még a talajt is hallal trágyázzák”.
Sokan regélnek a meanderező, a minden talpalatnyi helyet kihasználva hömpölygő, kilométeres kanyarokban is csak centiket haladó Tiszáról. Először bizonyára Mikszáth hajdani utazója jut eszünkbe, aki ha valamelyik Tisza menti falu hajóállomásán lekéste a postahajót, fogta a cókmókját, s átballagott a falu másik végébe, ahol éppen elcsípte az imént lekésett hajót, amelyik a folyó nagy hurokjain végigpöfögve akkor oldalazott oda a roskatag mólóhoz. Vahot Imre 1851-ben így ír a Tokajtól Szolnokig tartó hajóútról: „…kénytelen a gőzös összevissza kalandozni, s ezen tekergés miatt megtörténik, hogy némely helység, még akkor is, mikor azt régóta elhagytuk, különböző oldalról ismét elénk tűnik. Ha e kanyarulatoknál kiszáll valaki a gőzösből, gyalog a szárazon egy óra alatt eljut oda, hová hajó négy-öt óra hosszáig szokott elvergődni.” Jókai 1853-ban barangolja be a folyó mentét, s ladikolja, tutajozza a vizet. „Amíg a tutaj a nagy kanyarulatokat bejárja, kiszállunk s végigcserkésszük a félsziget berkeit…” Kócsagokra, gémekre lesnek, vadászgatnak, majd alkonyattal a félsziget másik oldalán tüzet raknak, hogy parazsánál megsüssék a nyársra húzott vadkacsát, friss kecsegét, és „akkorra a tutajunk is odaér s éjszakára kiköt”.
Persze nem mindenütt egyforma a folyó.
A Tiszahát folyójáról Krúdy így ír: „Őserdők szegélyezik a Tisza partjait, és a folyóra dehogy ismerne rá az, aki Szegednél látta. Egy vidám, gyors járású, kristálytisztaságú hegyi patak itt a Tisza. Olyan csillogó a medre, mintha merő gyémántot, aranyat és ezüstöt tartalmazó kőzettel volna behintve a folyó feneke.”
Tiszahát. Nem is olyan régen még lápok, ingoványok, vadvizek világa volt. Az Alföld északkeleti csücskében meghúzódó zsebkendőnyi területen ma négy ország osztozik – Szlovákia, Ukrajna, Románia és Magyarország –, de ha nem törődünk az emberi kisszerűség szánalmas és otromba szüleményeivel, a határokkal, megállapíthatjuk, hogy ma is egybefüggő, egységes arculatú ez a kistáj. Északról, keletről, délről is hegyek ölelik, s a hegyekből folyók, patakok, rohanó vizek érkeznek a síkra. Ungi-, Beregi-, Szatmári-, Szabolcsi-Tiszahát. Krasznaköz, Szamosköz, Rétköz. Az Ecsedi-láp. Mind-mind vízre utaló elnevezések.
Nyírbátor, Tákos, Csaroda. Kiejteni is jó e neveket. Lónya, ahol talán még az 1213-ban királynéját gyilkoló Bánk bán ásatta a mai templom alapjait. Csillogó, sziporkázó vizeket, hajnali szép ködöket, ligeterdőket idéznek e nevek. Ártéri erdők buja, őserdei gazdagságát. Késő gótikus templomok pillekönynyű, hálóboltos mennyezetét. Húsvéti tojásnál szebben festett kazettákat, fából faragott, hímes padokat és szószékeket. És a fényt. Magas, keskeny templomablakokon elömlő napfényt. Meg a műveltség világosságát is, hiszen itt már közel Erdély, a másik haza, a török dúlta Magyarország kultúrájának mentsvára. Rá emlékeztetnek a zsindellyel fedett, tűhegyes, fiatornyos templomtornyok, s az 1600-as, 1700-as években ácsolt harangtornyok is. Vámosatya, Túrricse, Zsurk. Nincs két egyforma fatorony. Mindegyikük egyéniség. Nem is esik nehezünkre élőlényeknek tekintenünk őket. Olyan lényeknek, akik bensőséges viszonyban vannak a felhőkkel, és többet tudnak nálunk az időről is. Múltról, jelenről, jövendőről. Talán egyek is az idővel, ahogy harangjaik kongásával mederbe terelik, ünnepre, vészre, gyászra tagolják az örök, szeszélyes mozgást.
Itt, a Tiszaháton különben is másként tempózik az idő. Komótosabban, szertartásosabban. Mert ez még ma is a gázlók, révek, dereglyék, ráérősen pöfögő lusta kompok világa. A csorgó pofával, tűnődve iddogáló marháké. Itt még ma is a folyóra hajtják itatni a teheneket, s a szügyig vízbe gázoló barmok lassan isznak, elgondolkodva megbámulják a vízen úszó fatörzset, a part homokjában ácsorgó idegeneket.
Az 1840-es évek második felében Petőfi így sóhajt fel, midőn Poroszlónál körültekint az elárasztott síkon: „Gyönyörködve néztem jobbra-balra a tájat, melly a kiöntés által hasonlított Amerika őserdeihez regényességében. És ez az átkozott szabályozás majd mind e regényességnek véget fog vetni; lesz rend és prózaiság…” A valaha huszárnadrág zsinórozásaként csalinkázó Tisza már valóban nem létezik – a XIX. századi szabályozás során a mederátvágásokkal a folyó síksági hosszát majdnem ötszáz kilométerrel megrövidítették –, de árvizek azért jönnek azóta is. Így hát ma is megesik, amiről 1468 felhőszakadásos őszén a másik költőóriás, Janus Pannonius így ír: „Szem többé nem látja, fa és domb és falu hol volt, / Mindent egyformán elföd a tengeri táj.”