Az első írott alkotmány

A Tanácsköztársaság alkotmánya nem volt a szovjet alaptörvény szó szerinti fordítása, s ahol eltért tőle, ott igyekezett még forradalmibb, proletárabb lenni. A büntetőjogra vonatkozó passzusokat egyáltalán nem tartalmazott, ugyanis a Tanácsköztársaság alatt a hagyományos igazságszolgáltatás, bírósági
tevékenység megszűnt.

Egyik alkotmány sem az örökkévalóságnak készül, ellenben vannak oly tervezetek, amelyeket kizárólag azért írnak, hogy titokban maradjanak (az MSZP képződményei 2006-ból és 2011-ből), s vannak, amelyeket a nyilvánosságnak szánnak, de nem keltenek érdeklődést maguk iránt. (G. Nagyné Maczó Ágnes állt elő hajdan egy önálló alkotmánytervezettel, de emlékezetem szerint semmiféle visszhangja nem volt.) Ezért is helytelenítendő eljárás, amit jelenlegi alkotmányozóink művelnek, akik – miközben büszkén elősorolják az ezeréves magyar államiság, jogrendszer és alkotmányosság nagyszerű tényeit – egyetlen árva szót nem ejtenek, még utalás szinten sem említik a legeslegelső írott (chartális) alaptörvényt, a Tanácsköztársaság alkotmányát. Igaz, azt a művet nem lehet magyar alkotmánynak nevezni, a szóban forgó iromány nem is tartott igényt effajta dehonesztáló jelzőre, de mégiscsak magyar földrajzi területen született, s alkotói egytől egyig tőrőlmetszett hazánkfiai voltak. Nem is szólva arról, hogy a szemléletében, megfogalmazásmódjában, világnézetében a mai balliberális ellenzékhez sokkal közelebb áll, mint a készülőben lévő, olykor archaizáló tervezet. Nemcsak azért, mert egyáltalán nincs benne Szent Korona meg Isten, de nincs avítt magyarkodás, árvalányhajas honfibú, kisebbségi diszkrimináció és kirekesztés sem, csak a kor nyelvén megfogalmazott globalizáció és politikai korrektség. (Proletár internacionalizmus és dialektikus materializmus vegyítve némi tudományos szocializmussal.)
Könnyű lenne azon ironizálni, hogy a Tanácsköztársaság alkotmányának legkorábbi változatát 1918. július 10-én fogadta el a szovjetek V. összoroszországi kongresszusa az Orosz Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság alkotmánya címen. Az nem lenne helyes és igazságos sem, hiszen a Tanácsköztársaság alkotmánya nem volt teljes egészében a szovjet alaptörvény szó szerinti fordítása, sőt ahol eltért tőle, ott igyekezett még forradalmibb, még proletárabb lenni, mint lenini mintaképe. Nem is kapkodták el a munkát, mert a Forradalmi Kormányzótanács 1919. április 2-án megjelent XXVI. sz. rendelete még csak ideiglenes alkotmány volt. Legfőbb célja az volt, hogy az április 7-re kiírt választások rendjét meghatározza. Ezt az ideiglenes szöveget egészítették ki végleges alkotmánnyá, amelyet június 23-án hirdettek ki, azaz a negyven napig (egy vízözönnyi idő!) volt érvényben. Az alkotmány alkotójaként az igazságügyi népbiztost, dr. Rónai Zoltánt kellene tisztelnünk, de a jogász végzettségű jobboldali szociáldemokratának nem sok köze lehetett a műhöz. Folyamatosan támadták, hogy a polgári demokrácia az eszményképe, ezért nem elég forradalmi és nem elég proletár. Az alkotmány kihirdetése után elkerült az igazságügyi népbiztosságról, és a belügyi népbiztos, Landler Jenő helyettese lett. Az alkotmány hét fejezetből és 89 paragrafusból állt. A fejezetek sorrendben az alapelveket, a dolgozók jogait és kötelességeit, a tanácshatalom központi szervezetét, a helyi tanácsok szervezetét, a választójogot, a költségvetési jogot, s végül a nemzetek jogait tartalmazza. Az alkotmány a büntetőjogra vonatkozó passzusokat egyáltalán nem tartalmazott, ugyanis a Tanácsköztársaság alatt a hagyományos igazságszolgáltatás, bírósági tevékenység megszűnt. A Forradalmi Kormányzótanács március 25-én állította fel a forradalmi törvényszékeket, amelyeket néhány nap múltán kiegészítettek a forradalmi katonai törvényszékekkel és a rögtönítélő eljárásokkal.
A „végleges” alkotmány deklaráltan egy átmeneti rendszer alaptörvénye volt. Ezt már az első paragrafusban leszögezte: „A Tanácsköztársaságban a proletárság minden szabadságot, jogot és hatalmat kezébe vett abból a célból, hogy megszüntesse a kapitalista rend és a burzsoázia uralmát s ennek helyébe a szocialista termelési és társadalmi rendet tegye. A proletariátus diktatúrája azonban csupán eszköz mindennemű kizsákmányolás és mindenfajta osztályuralom megszüntetésére, és előkészítése annak a társadalmi rendnek, amely nem ismer osztályokat és amelyben megszűnik az osztályuralom legfőbb eszköze, az állam hatalma is.” Ám addig is, amíg eljön a kizsákmányolástól mentes boldog, jó világ, a proletárok mindenféle jogokat kaptak (papíron). Az első és legfontosabb, a valóban tiszteletre és követésre méltó, a munkához való jog volt. „A Tanácsköztársaságban csak annak van helye, aki dolgozik. A Tanácsköztársaság elrendeli az általános munkakényszert, ezzel szemben megállapítja a munkához való jogot. A munkaképteleneket, valamint azokat, akik dolgozni akarnak, de akiknek az állam munkát juttatni nem tud, az állam tartja el.”
Természetesen a dolgozók mindenféle szabadságjog áldásából bőségesen részesültek, de csak ők. Csak a proletároknak járt a sajtó- és szólásszabadság, a gyülekezési, a felvonulási, az egyesülési és szervezkedési jog, a szabad út a művelődéshez, a burzsoákat kizárták mindebből. Viszont a proletárok a nemzeti hovatartozásuktól függetlenül minden jogot élvezhettek. „A Tanácsköztársaság a világ proletárjai egyesülésének gondolatát hirdeti, és ezért minden külföldi proletárnak megadja mindazokat a jogokat, amelyek a magyar proletárt megilletik […] A Tanácsköztársaságban minden külföldi forradalmárnak menedékjoga van.” Magától értetődik, hogy a dolgozók igazi lelkiismereti és vallásszabadságát is a Tanácsköztársaság adta meg azáltal, hogy elválasztotta az egyházat az államtól, az iskolát az egyháztól. Az iskolákban betiltották az órák előtti imádkozást, helyette a Marseillaise-t és az Internacionálét kellett elénekelni. (Az egyik a francia, a másik a szovjet állam hivatalos himnusza volt.) Az egyházi javak elkobzására állították fel az Országos Vallásügyi Likvidáló Bizottságot, amelyet egy kiugrott pap, Fáber Oszkár vezetett. A bizottság jól dolgozott, három hónap alatt 204 millió korona értékű egyházi vagyont tulajdonított el, az ingatlanokat nem számítva. Nagyjából ebből állt a Tanácsköztársaság gazdasági programja, ugyanis a termelés gyakorlatilag megszűnt. Kifosztották viszont a bankokat és a biztosítótársaságokat, valamint a jobb módú családokat is.
Április 7-én, a tanácsi választásokon a jogosultak alig fele vett részt. Pedig a jogosultak sem voltak igazán sokan, mert a lakosság jelentős részétől megvonták a szavazati jogot. Az ideiglenes, majd a végleges alkotmány is meghirdette, hogy nemre való tekintet nélkül minden 18. életévét betöltött dolgozó választhat vagy megválasztható. Nem voltak választók és választhatók: a./ akik nyereségszerzés céljából bérmunkásokat alkalmaznak; b./ akik munkanélküli jövedelemből élnek; c./ kereskedők; d./ lelkészek és szerzetesek; e./ elmebetegek és gondnokság alatt állók; f./ akiknek politikai jogai aljas indokból elkövetett bűncselekmény miatt vannak felfüggesztve, annak az időnek tartamára, amelyet az ítélet megállapít. Ha már a magyarok sokaságától elvették a választójogot, a 67. paragrafus arról rendelkezik, hogy más államokból érkezett proletárok is teljes körű szavazati jogot kaphatnak, amennyiben megfelelnek a magyar proletárokkal szemben támasztott követelményeknek. A proletár nemzetköziség ezzel korántsem ért véget. A 88. paragrafus így szól: „A Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság nem állja útját annak, hogy a felszabaduló területeknek népességük és gazdasági erejük folytán erre képes nemzetei a Tanácsköztársasággal szövetséges külön köztársaságot alkossanak”. Magyarán bármelyik nemzetiségi csoport területet szakíthat ki az országból, s önálló államot hozhat létre. Ezt a passzust ajánlom szíves figyelmébe azoknak, akiknek még illúzióik vannak a Tanácsköztársaság nemzeti elkötelezettségét illetően.