Lenni vagy nem lenni – mondja a Hamletet játszó színész. Egy katona az ismert Ernst Lubitsch-filmben minden előadáson épp ebben a pillanatban feláll, és kivonul a nézőtérről. A helyszínen, a háború előtti és a háború első áldozataként eleső Lengyelországban, ahol az ellenállást elvileg segítő, Londonból érkező emigráns professzor – valójában náci ügynök, aki akkor boldog, ha a Gestapo levegőjét szívhatja – próbál lebuktatni egy jórészt színészekből álló csoportot, a lenni vagy nem lenni valóban központi kérdés. A Lengyel menyhért forgatókönyvéből készült híres film címe Hamlet nagymonológját akkor, a háború közepén idézi, amikor még tétje volt a küzdelemnek.
A rövid szavatosságú, részben Lengylet idéző viccen túl nem derül ki, miért lett Léni vagy nem léni Forgách András Leni Riefenstahl-darabjának a címe, s Forgách mintha laza ujjgyakorlatként vetette volna oda új alkotását a rendezőnek. A nácibarát rendezőnőt, Leni Riefenstahlt illető kérdésfelvetésekben semmi újdonság nincs, emlékezetes, néhány évvel a halála előtt adott interjújában pedig szinte szó szerint úgy hárítja a felelősségét firtató felvetéseket, mint itt, a Pinceszínházban. A felületesség egy idő után teljesen érdektelenné teszi, mit mond a matuzsálemi kort megélt művésznő arról, hol tartózkodott a könyvégetések idején, hogyan válogatott koncentrációs táborból cigány lányokat, milyen viszonyban volt Hitlerrel. Odáig el sem jutunk, hogy Leni a náci propaganda szolgálatában művészi remekeket alkotott, elég csak az Akarat diadalára gondolni. Ha ez a finoman szólva is képtelen körülmény lett volna a kiindulópont, talán az előadás is továbbjutott volna a frivol pletykákkal kevert semmitmondásnál, s meglett volna a gondolatvetésre alkalmas alapja Bagó Bertalan rendezésének.
A játék elején feltűnő francia kihallgatótisztet először Goebbels doktornak nézzük, aztán átalakul birodalmi propagandaminiszterré, és egy harmincas évekbeli szentestén megpróbál erőszakot tenni a hősnőn. Ezután Hitler-beszéd következik, a baloldalon álló egyenruhás, horogkeresztes bábura vetítik ki a beszélő Führert, alatta magyarul utánozza valaki félelmetes manírjait. A beszédek ismétlődnek, igazi dramaturgiai funkciójuk nem tűnik ki. Hitler maga is megjelenik a második felvonásban, autentikus ábrázolása nyilván nem lenne könnyű feladat. Bagó Bertalan nem is kísérletezik vele, a vicclapfigura Hitlert hozza elénk, enyhe Besenyő-családos beütéssel.
Láthatunk egy kissé szerencsétlen Balázs Bélát, amint a buta tyúkká változó fiatal Lenivel társalog leendő közös filmjükről, a Kék fényről, s feltűnik a százéves, lelkiismeretével küzdő, balesetet szenvedő nő (Almási Éva), aki, ha nem is tudta vállalni felelősségét – mint ezt megfogalmazzák számunkra –, más, mint önmaga középkorú (Pápai Erika) vagy fiatalkorú (Marjai Virág) kiadása.
A színészi alakítások felejthetők, a színpadkép fantáziátlan, s ez különösen kitűnik, ha Leni Riefenstahl képalkotó virtuozitását állítjuk vele szembe.
(Forgách András: Léni vagy nem Léni. Pinceszínház. Rendező: Bagó Bertalan.)
origo.hu
Gulyás: Kérdés, hogy a lopást az EP támogatja-e?
