Kedd délelőtt beszélgetünk, délután kell csatlakoznia a kerethez, ám már tegnap felutazott Pestre, és bekvártélyozta magát a Stadion szállóba. Ez is a sokat emlegetett profizmus része?
– Inkább a kényelemé. Vass Marci segít egy amatőrcsapatnak a felkészülésben, és megkértek, hogy tartsak nekik edzést. Este fél tízkor kezdődött a tréning, ami nem panasz, inkább elismerés, az amatőrök csak késő este, olykor éjszaka kapnak jégidőt. Ahhoz viszont már kicsit öreg vagyok, hogy éjfél után üljek autóba, hazavezessek Fehérvárra, s másnap korán keljek.
– Fehérvárra dunaújvárosiként?
– Igen, másfél éve már ott élek. Eleinte furcsa volt, de megszoktam, és most már a családommal együtt jól érezzük magunkat a városban. S ha már egy nappal korábban feljöttem Pestre, beiktattam még egy programot, meglátogattam Marinát.
– Nem én hoztam szóba…
– Marinát a feleségem, sőt több csapattársam, lassan valamennyi barátom ismeri. Csodát művel, és nem csak velem. Ha azt mondom, hogy csontkovács, akkor megsértem. Több annál. Manuálterapeuta, akupunktúrával is foglalkozik, az ízületi betegségeket rendkívül hatékonyan gyógyítja. Én például már ott tartottam, hogy aligha kerülhetem el a vállműtétet, de néhány kezelés után teljesen rendbe jöttem.
– Neki köszönhetően úgy érzi magát, mint tíz éve?
– Jobban, akkor örökké fájt a derekam. Harmincöt évesen még csak nem is kell gondolnom a pályafutásom befejezésére.
– Ahogy Palkovics is megjegyezte egy szurkolói ankéton: még öt év elöl, majd öt hátul?
– Igen, ez már-már szállóige hokisberkekben, bár Palkó jobban teszi, ha inkább tíz évet csatárként játszik még… De ha belegondolunk, miért is ne? Úgy érzem, még jó pár évig nem okoz gondot, hogy megüssem a magyar bajnokság színvonalát.
– Mi több, a mostani volt pályafutása legjobb idénye. Egyetért vele?
– Lehet benne valami. De társak nélkül biztosan nem így alakult volna. Pályafutásom során talán az idén először játszottam ideális összetételű sorban. Vass Marci személyében van egy olyan centerünk, aki jól védekezik, de a kapu elé is felér, mondjuk úgy, én vagyok az irányító, Sofi (Sofron István – a szerk.) pedig a befejezőember, akiben megvan a fiatalos lendület, gyors, rengeteget korcsolyázik, és az ütközésektől sem fél. A két hátvédet, Tokaji Viktort és Horváth Andrást be sem kell mutatni, gyerekkorunk óta ismerjük egymást, Magyarország legbiztosabb bekkpárját alkotják. Ám ha már ennyire röptetem magunkat, be kell valljam, rajtunk is múlt, hogy lemaradtunk a rájátszásról az osztrák bajnokságban. A tízfordulós ünnepi menetelésnek úgy vágtunk neki, hogy +8 volt a +/– mutatóm (ami arról tájékoztat, amikor az adott játékos a jégen van, hogyan alakul az ütött és a kapott gólok különbsége – a szerk.), s –8 lett belőle, amit a szezon végére sikerült nullára feltornázni. Ha akkor csak tartjuk a szintet, másként alakulnak a dolgok.
– Az 54 meccsen elért 22 gól és 38 gólpassz, összességében tehát 60 pont így is irigylésre méltó statisztika. A válogatottban pedig 197 meccsen 172 pontot termelt, és bár az 1990 előtti időszak statisztikája nincs feldolgozva, több mint valószínű, hogy minden idők legeredményesebb magyar hokisa.
– Lehet, hogy így van, de nem tartom számon. Azt még tudom, hogy ebben az idényben hány pontot szereztem, talán a tavalyira is emlékszem, de nem élek a számok bűvöletében.
– Pontjai többségét gólpasszból jegyzi. A társak megköszönik? Az idén például Sofron, akivel Fehérvárott a kanadai edző, Kevin Primeau által bevezetett felelősségi rendszerben ráadásul egy párt alkottak.
– Három hétig bírtam. Eleinte még büszke is voltam magamra, lám, hallgat rám, és azóta jobban is megy neki a játék. Aztán előjöttek a régi problémák. Sofi például nem arról híres, hogy önszántából sűrűn látogatja a konditermet. Többek között az is a feladatom volt, hogy ezen változtasson. Nógattam, találkozzunk egy órával az edzés előtt, s menjünk fel a badiba. Meg is érkezett, majd szóltam neki, én indulok. Negyedóra múlva jött utánam. Egy másik alkalommal együtt melegítettünk a biciklin, rólam már szakadt a verejték, ő viszont ki sem pirosodott. Nem értettem, már kezdtem szégyenkezni, mégiscsak megvénültem. Aztán megnéztem a beállítását. A pedál szinte magától pörgött.
– A fiatal csatár ráadásul állítólag a fehérvári éjszaka egyik kedvelt alakja.
– Még egyszer sem futottunk össze, bár én nem éjszakázom. Azért bosszantó, mert roppant tehetséges, hátborzongató, mire lenne képes, ha beállna a sorba.
– Bezzeg az én időmben…
– Tudom, tudom, de mégis igaz. Csapatunknak van egy másik, rendkívüli adottságokkal megáldott tehetsége, aki már tizennyolc évesen bemutatkozhatott az EBEL-ben. Te jó ég, hol voltam én ennyi idősen! Ám ez az éve gyengén sikerült, a keretből is sokszor kimaradt. Az egyik edzés után panaszkodott nekem: Godó (Ladányi beceneve – a szerk.), nem értem, keményen edzek, mindent megteszek a sikerért, és mégsem megy a játék. Akkor csak hümmögtem, ám este lefekvéskor eszembe jutott az eset. Másnap megmondtam neki, nem tudom, korábban hogy volt, de amióta én Fehérváron vagyok, egyetlen edzést sem csináltál végig becsülettel.
– Tanult belőle?
– Attól tartok, nem, a mai fiatalok valahogy nem hallgatnak az idősebbekre. Remélem, időben eszmélnek, mert a képességeikkel nincs gond, de ahogy Csicsó (ifj. Ocskay Gábor – a szerk.) mondta mindig, alázat nélkül nem megy. Nem szeretek magammal példálózni, de én tízévesen kezdtem el hokizni, aki manapság ebben a korban jelentkezik, azt eltanácsolják. Húszéves koromig nyitott pályán edzettem és játszottam, az idény csak öt hónapon át, november elejétől március végéig tartott. Sokáig még csak különösebben tehetségesnek sem tartottak. De szorgalmas voltam, és figyeltem az idősebbekre. Például Ancsin Janira. Ő már hozzánk képest is lassan korcsolyázott, amiről persze nem tehetett, nem tanították meg rendesen. De a koronggal prímán bánt. Ismert jelenet, a hokisok a bemelegítés elején körbe-körbe korcsolyáznak. Jani egyszer odaszólt nekem, úgy csináljam, hogy ne a korongot nézzem, hanem egy pontot a plexin. Sokáig kellett gyakorolnom, de megtanultam úgy vezetni a korongot, hogy nem tapad rá a tekintetem.
– Mi az, ami még felejthetetlen a kezdetekből?
– Ha havazott edzés közben, az egyik brigád kotorta a havat, a másik pedig addig lőhetett kapura, ameddig tiszta volt a jég. Rengeteget fagyoskodtunk, a sisakot például körbetekertük ragasztós szalaggal, a „recsegővel”, hogy ne süvítsen be a szél. A nagy hidegben Kercsó Árpád sokszor a kicsi zsűrifülkéből vezényelte az edzést mikrofonon keresztül. Ha suttogott, akkor csak a közelben lévő HBH sörözőig hallatszott el a hangja, ha kiabált, akkor a moziig, a hangszórók olyan erősek voltak. Előfordult, hogy úgy tettünk, mintha nem hallanánk, amit mond, olyankor az egész város élvezte az edzést.
– Mikor jött el a fordulat, amikor a legjobbak közül is kiemelkedett?
– Egészen tizenhat éves koromig tényleg csak a kispad legvégén gubbasztottam, elvétve jutottam játéklehetőséghez, ennek ellenére csak egy edzésről hiányoztam, amikor a bátyámmal belefeledkeztünk a szánkózásba. Nem is én untam rá erre az állapotra, hanem az édesapám. Azt mondta, ha hokis nem lesz belőlem, akkor inkább tanuljak. Kercsó győzködte, még egy évet legyen türelemmel. Nem sokkal ezután eltört a bokám. Hat hétig csak gyúrni tudtam. Alapvetően inkább későn érő típus vagyok, de akkor megerősödtem. Ez még az idény elején történt, kevés jeges edzést mulasztottam, így nem volt jelentős a lemaradásom. Már abban az évben én voltam a legeredményesebb játékos a csapatban.
– 1995-ben, tizenkilenc évesen már szerepelt világbajnokságon. Felejthetetlen emlék volt?
– Mindenképpen. Kereskedelmi menynyiségben szállítottuk a hotelbe a sört az idősebb játékosoknak. Akikre viszont egy rossz szavam sem lehet. Nálunk is sokkal mostohább körülmények között készültek. Ráadásul hobbiból, munka mellett, amatőrként, mert akkor nem lehetett megélni a jégkorongból.
– Mikor változott meg a légkör?
– Az ezredforduló tájékán, de csak nagyon lassan. Noha a pályán egyre szebb sikereket értünk el, igazán profi szerződést én először Brianconban kötöttem.
– Ha már szóba került a francia városka, Mátéval és a családjával tartja még a kapcsolatot?
– Egyre ritkábban találkozunk, nem szeretném, hogy úgy érezzék, örök hálával tartoznak nekem.
– Pedig szép gesztus volt, hogy a súlyos síbalesetet szenvedett, kómába került fiú édesanyját befogadták.
– A helyünkben szerintem mindenki ezt tette volna. Amikor hallottunk róla, hogy mi történt, meglátogattuk Mátét a kórházban. Felhívtam a feleségemet, mondtam neki, felajánlom az édesanyjának, hogy a kezelés alatt lakjon nálunk. Így is történt. Egy hónapig élt velünk, ami nekünk nem jelentett gondot, hiszen az ötszobás lakásban így is kényelmesen elfértünk, az pedig nem osztott, nem szorzott, hogy egy fővel többre kellett főzni. Máté szerencsére teljesen felépült, így ez tényleg boldog történet.
– Vissza a jégre, mikor kezdtek el álmodozni az A csoportról?
– Az első igazán jól sikerült vb, 2002 után, de mindvégig reálisan értékeltük a helyzetünket. Szapporóba sem úgy utaztunk ki, hogy most aztán fel kell jutnunk.
– És az idén? Különösen az egyik vetélytárs, Japán kiesése után a közvélemény egyértelműen ezt várja.
– Személy szerint nagyon sajnálom, hogy Japán nem vehet részt a világbajnokságon. Az országot sújtó katasztrófa természetesen engem is megrázott. Másrészt sokkal jobban szeretek jó csapatok ellen éles meccset játszani, mint a gyengébbeket több góllal elkalapálni.
– Akkor a budapesti világbajnokságon csak az olaszok elleni, sorsdöntő meccsen fogja magát jól érezni.
– Várjunk még ezzel! Spanyolországtól én sem számítok különösebb ellenállásra, de Koreával tavaly is megszenvedtünk, és bár régen találkoztunk, Hollandiával mindig szoros mérkőzést játszunk.
origo.hu
Gulyás: Kérdés, hogy a lopást az EP támogatja-e?
