Szerintem a zene fogja meg őket, és az, hogy mi egymáshoz érünk a páros táncokban, a férfi teszi-veszi a nőt – válaszolja Erdélyi Tibor Erkel-díjas koreográfus, amikor arról kérdezzük, mi lehet az oka annak, hogy a magyar néptáncnak Japánban is számtalan híve van, akik közül sokan a táncháztalálkozó visszatérő vendégei. A 79 éves művész, a Magyar Állami Népi Együttes hajdani szólótáncosa alighanem jó helyen keresgél: amikor ugyanerről érdeklődünk a 25 éves Mikava Momónál és a 64 éves Sibata Szakikónál, olyan kedvesen, sugdolózós-kacagósan beszélik meg a témát válaszadás előtt, mint két kamasz.
– A magyarok olyan egyenes tartású emberek, a férfiak magasak – látszik, hogy lehet rájuk számítani. Igen, nagyon férfiasak – tolmácsolja kuncogva Mikava nyugdíjas társa szavait. Ő maga kiválóan beszél magyarul: az oszakai egyetem magyar szakán végzett, egyetemi tanulmányai alatt huzamosabb időt töltött Debrecenben. Táncolt a Hortobágy együttesben, majd úgy döntött, egy ideig még Magyarországon marad. Most Budapesten él, és Erdélyi Tibor Vadrózsák nevű táncegyüttesét erősíti. Az immár tizedszerre a hazai néptánc legnagyobb rendezvényére érkező Sibata és a mester kapcsolata jóval régebbre nyúlik vissza: a nő először 1971-ben látta Erdélyit, amikor a Magyar Állami Népi Együttessel Japánban lépett fel. A táncos ezt követően, 1978-tól fogva harminchárom éven át harmincháromszor tért vissza táncot tanítani.
– Borzasztó lelkesek, volt olyan, hogy egyszerre háromszáznegyven embernek tartottam órát. Sibata férje és három gyereke is táncol: két éve a táncháztalálkozón is felléptek, hihetetlen sikerük volt. Nem csoda: a fia úgy táncolja a legényest, hogy idáig is felugrik – tartja kezét a homlokához Erdélyi, s hangsúlyozza, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az általa ismert japánok nagy része nemcsak a magyar, hanem szinte minden európai tánc iránt hasonlóan érdeklődik.
Mégis a két nép és kultúrája között érezhető valami kötődés. A japánok zenéjében ugyanúgy megtalálható a pentatónia, mint a miénkben, és sokan vannak, akik szerint egyenesen rokonok vagyunk. Mikava ezt nem feltétlenül hiszi:
– Ezt szerintem inkább itt gondolják így, az viszont tény, hogy magyarok közt járva gyakran fedezem fel az ötven-hatvan évvel ezelőtti japánok mentalitását. Főként vidéken: nyíltszívűek, vendégszeretőek, barátságosak. Sokszor érzem itt otthon magam.
Míg a japán–magyar rokonság kérdése egyelőre tisztázatlan, olyan ember még a világon nem akadt, aki a holland–magyar vérség mellett törne lándzsát. Népi kultúránknak ennek ellenére arrafelé is szép számban vannak rajongói. Németalföldön több mint húsz éve létezik a Magyar és Erdélyi Népzene Hálózata elnevezésű szervezet, amely koncerteket, turnékat, táncfoglalkozásokat, magyarországi és erdélyi utazásokat szervez holland érdeklődők részére. Az kilencvenes évek elején a Palatkai Bandát hívták meg Hollandiába.
– Az erdélyi cigányok megjelenése Amszterdamban bizarr és felejthetetlen élmény volt – idézi fel húsz évvel ezelőtti első találkozását az autentikus népzenével Hilde Kertész, a Trio Trabant elnevezésű, magyar és erdélyi magyar, román, cigány népzenét játszó együttes tagja, aki kontrásával, Winfried Veenkerrel ugyancsak a táncháztalálkozó miatt utazott Budapestre. – Édesapám a Rábaközből származik, ötvenhatban emigrált Hollandiába, s elvette holland anyámat. Sok éttermi cigányzenét hallgatott otthon, úgyhogy volt fogalmam erről a muzsikáról, de valódi népzenét csak jóval később hallottam. A palatkaiak muzsikája egyébként elsőre nem tetszett, de elképesztően érdekesnek tartottam, és aztán megtanultam szeretni is.
A magyar kötődésű, azonban nyelvünket nem beszélő Kertész mellett két holland alkotja a legendás NDK-s autómárka nevét viselő zenekart, mely odahaza kisebb klubokat, kocsmákat tölt meg fellépéseivel. Míg a prímás Hilde a családi vonatkozások mellett a régió zenéjének elképesztő sokszínűségével magyarázza népzenénk iránti rajongásukat, másodhegedűse, Winfried a hűvös hollandokról bennünk élő sztereotípiát valamelyest árnyaló választ ad:
– A hollandok józansága alatt ott forr, izzik a dráma. A régi amszterdami munkásnegyed, a Jordaan zenéje jó példa erre: tele van érzelmekkel, tragikummal, melankóliával. Én, bár hegedűsként végeztem a zeneiskolában, harmonikát is tanítok. Diákjaim fél évig nyugodtan és fegyelmezetten játsszák a háromnegyedeket, de egy idő után kérdezgetni kezdenek, hogy mikor tanulunk már valami melankolikusabbat. A magyar és a cigány népzene nemcsak nehézsége, összetettsége miatt érint meg, hanem érzelmileg is.
A korábban a névadó márka egy példányát is birtokló Hilde és két társa mindenesetre komolyan gondolja a zenélést. Mostanában elsősorban a székelyföldi Sepsiszentgyörgy mellett élő őrkői cigányokhoz járnak gyűjteni, és olyan legendás zenészektől és adatközlőktől tanultak eddig, mint a hét éve elhunyt kalotaszegi Fodor Sándor Neti, a Szászcsávási zenekar, az Ökrös, a Dűvő, a cimbalomzseni Balogh Kálmán, a Romano Drom vagy épp a Téka. Utóbbi zenekar Felsősófalván tartott nyári táborában 1997-ben jártak először.
– A résztvevők először pokoli értetlenséggel nézték, mit keresünk ott. Furcsállták és képtelenek voltak megérteni, miért megy oda három holland. Kiközösítve éreztük magunkat, de aztán találkoztunk egy fiúval, aki érdeklődőbb volt. Rajta keresztül másokat is megismertünk, és végül sikerült beilleszkednünk.
A lelkes „idegeneket” hallva adódik a kérdés: vajon a külföldön is számos hívet toborzó magyar népi kultúrában megvan-e a lehetőség arra, hogy az elsősorban Michael Flatley révén a fél világot meghódító ír népzene és néptánc nyomdokaiba lépjen?
Diószegi László, a Martin György Néptáncszövetség elnöke szerint hibás a kérdés, mely helyesen úgy hangzik: szükséges-e, hogy kövessük a „flatleyizmus” receptjét?
– Az „ír csoda” nem az ír népművészet felemelkedése volt, hanem klasszikus show-biznisz termék, mely ugyanazokkal a koreográfiai és színpadi elemekkel működött, mint az anno Moszkvában kitalált mojszejevizmus. Csakhogy amíg Mojszejevet és az egyébként kamarajellegű, bensőséges néptáncból látványosságot gyártó előadásait a politikai érdek termelte ki, mely így kívánta bemutatni a világnak a szovjet kultúra nagyságát, addig Flatley mögött amerikai pénzemberek álltak. A magyar néptáncot óvnám ettől az iránytól: jó szervezéssel bármiből, az ukrán, török vagy bolgár népművészetből lehet ilyen cirkuszi terméket csinálni, de ez nem szakmai, hanem pénzipari kérdés. Végső soron nem javít az országimázson, inkább árt neki, mert nem a valóságról szól. Kicsit olyan, mint a gulyás meg a paprika.
origo.hu
Miért verik egymást ripacs celebek a Sztárboxban? - videó
