Higany és éleny

Magyarország nemzeti öntudatra ébredését, vágyát a nemzeti megújulásra Ausztria kulturális, ezen belül a nyelvi hegemóniája serkentette fel, de a magyar úri lelkek és elmék ellenszegülését mégis csak a bécsi kormány gazdaságpolitikai intézkedései ébresztették fel. Akármilyen önfeláldozóan és szeretettel szolgálta Mária Terézia királynőt a magyar nemesség, a felvilágosult szellemű uralkodónő 1767-ben kiadott úrbéri rendeletét – amely szabályozta végre a középkori eredetű és szellemű jobbágyterheket, tizennyolc hold szántót, hét hold rétet és háromnegyed hold kertet jutatott a munkavégző népnek – a társadalmi létrán felül állók nehezen nyelték le. A XVIII. század végére kibontakozott nemzeti ébredés, a kultúra és az anyanyelv értékének, társadalmi szerepének felismerése végső soron a magyar elitet a mindenkor legérzékenyebb pontján: a zsebén ért sérelemnek köszönhető. Ebből is látszik, milyen fontos dolog a gazdaság.
Nyelvünk megőrzésének, megújításának óhaja épp azért válhatott a magyar felvilágosodás, majd a reformmozgalom zászlajává, mert különleges helyzetben van. Nyelvterületünk sziget a Kárpát-medencében, három oldalról szláv nyelvek – meg a zavaros eredetű román – fogják körbe, nyugaton a szintén idegen germánok, új latinok alkotják a partját. A magyar nyelvet kívülről érő bármely kulturális sérelem, agresszió, rövid vagy tartós meghódítási kísérlet e különleges helyzet, az ösztönös nemzetféltő tudat miatt ébresztett ellenállást az 1700-as évek végén, és létezik még ma is a magyarokban.
Mintha megfeledkeztünk volna az idén kétszáz éve, 1811. február 24-én meghalt Bessenyei Györgyről! Mária Terézia udvari testőrkapitányától, a világos elméjű és szorgalmatos írótól származik a magyar nyelvűség programja, ő óhajtotta és írta le először a nemzet tudományos akadémiájának megalapítását, annak szükséges voltát. Bessenyei példája azért különleges és szép, mert ugyan – kisbirtokos nemesként – őt is érintette az „osztályérdekét” lábbal tipró törvény, azonban ő már nem csak az idegen és elnyomó császári udvart látta Bécsben, megismerte az európai nagyváros polgári életének, felvilágosuló szellemének újszerű, forradalminak tűnő értékeit is. Ezek egyike éppen a modern(izált) német nyelv áttörése, majd győzelme volt a császárváros irodalmi, színházi és társasági életében. Amikor az 1770-es években elbocsátották a Burgtheaterből a francia színészeket, és a helyükbe német darabokat játszó osztrák teátristákat szerződtettek, akkor kezdett igazán megvilágosulni a kis szabolcsi falu hétszilvafás birtokosa.
Az anyanyelv felszabadításának programja – nálunk a hivatalos birodalmi német hegemóniája alól – nemcsak az országosan ismert, pallérozott és hivatásos nyelvújítóinkat – Bárótzy Sándort, Gvadányi Józsefet, Dugonics Andrást és első helyen Kazinczy Ferencet – ragadta magával, csatlakoztak a spontán mozgalomhoz a legkülönbözőbb rendű és rangú, műveltségű és ízlésű tollforgatók, akik között akadtak megmosolyogni valók is. És nem lenne magyar a nekibuzdulás, ha nem szakadt volna hamar kétfelé: valóságos háború tört ki hagyományőrzők – ortológusok – és a magyar szókészletet új kifejezésekkel felfrissítő neológok között. A magyarított idegen, főként tudományos szavak túlélése sokszor a puszta véletlenen múlott. A görög elektronra kitalált villany származéka, a villamos lehetne „delejes” is, míg a latinból képzett higany, azaz „híg anyag” fennmaradt. Az oxigénre kitalált „éleny” szó viszont lábra sem kapott, levegővé vált. „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós” – mondta Bessenyei. Ez a lényeg. Ma épp olyan fontos intelem, mint a XVIII. század végén és a reformkorszakban volt.