Szívből gratulálok a Kossuth-díjhoz. Miből érzékel többet: örömből vagy irigységből?
– Nem éreztem senkiben irigységet. Nagyon sok gratulációt kaptam, nyilván kötelezőket is színházigazgatóktól, fontos emberektől, de főként szívből jövőket. És ajándékokat. Például egy régi parazsas vasalót, amelyiknek Kossuth-fej a zárógombja. Elgondoltam, mennyire szerethették Kossuthot, akik ezt a vasalót készítették, pedig Magyarországon nem szokás politikusokért rajongani. Talán az is felértékeli a díjat, hogy idén csak két színész kapta meg: Blaskó Péter és én. Jó érzés, megnyugvás, hogy soha senkinek ennek érdekében nem telefonáltam. Ám a díjaknál is fontosabbak azok az elismerések, amelyeket az emberektől kapok. Az hiszem, a második Kossuth-díjam annak az asszonynak a levele, aki nem tudott eljönni Szombathelyen a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége által rendezett fellépésemre. Súlyos beteg, de fontosnak tartotta megírni, hogy vadássza a nevemet a műsorújságban, mert tudja, hogy belőlem energiát és szeretetet merít. Belepirultam, amikor olvastam. Azon gondolkodtam, vajon nekem fontos lenne-e, hogy betegen, fájdalmak között másfél oldalas levelet írjak egy színésznőnek.
– Nemrégiben könyvet hozott a szerkesztőségbe a postás, a címe: Árvai Réka csodái. Alcíme szerint Kubik Anna könyve.
– Húszéves története van. Folyamatában az Ablonczy Lászlóval folytatott beszélgetések sorozata, amelyekből én nem akartam könyvet. Nem láttam értelmét. Az életem a nyilvánosság előtt zajlik, mit lehet még arról elmondani… Két-három éve azonban elkezdtek fontosak lenni, jólesni ezek a tisztázó beszélgetések, amelyek során Ablonczy László meggyőzött, hogy nem is a saját sorsomról van itt szó, hanem egy eltűnőfélben lévő színházi világról. Nem bulvárszínészkönyv lett, hanem csendesebb, elmélyültebb. Vannak benne versek is, mert nekem a versek nagyon fontosak. Az Ady-vers, a Jóság síró vágya került a legvégére, mely lehetne az ars poeticám. Végül vannak a kötetben saját írások, magánéleti és szerepfotók, az életemnek fontos színhelyei.
– Ablonczy László színikritikusként indult, 1991-től 1999-ig pedig – a legkeményebb rendszerváltoztatás utáni kultúrharcok idején – vezette a Nemzeti Színházat. Onnan a rokonszenv, a barátság?
– Nem. Amikor ő jött, én mentem.
– Pályakezdőnek megtiszteltetés lehetett 1981-ben a Nemzeti Színház társulatához szerződni. Nagy súly és nagy felelősség?
– Hihetetlenül szerencsés, szinte mesebeli a történet. Elindul egy kislány Ősiből, felveszik harmadik nekifutásra a színművészeti főiskolára, aztán amikor végez, a Nemzeti Színház színpadán találja magát a nagy bölényekkel, Őze Lajossal, Sinkovits Imrével, Kállai Ferenccel. Szerepet soha nem kellett kérnem, Tündeként és Júliaként kezdtem, a Várszínházban Anna voltam Ödön von Horváth A végítélet napja című darabjában.
– Szerepet adott vissza?
– Csak egyszer. Később azután eljátszottam kétszer is.
– Úgy alakult a pályája, ahogy elképzelte? A színésznők az üdeség és fiatalság múltával nincsenek könnyű helyzetben. A drámairodalom hálás szerepeit nem nekik írták.
– Én örültem, amikor elmúlt a naivakorszak, mert megtaláltak a súlyos, nagy asszonyszerepek. És részese lehettem még annak az időszaknak, amikor nemcsak a színpad adott játéklehetőséget, készültek tévéjátékok is. Több mint hatvan tévéfilmem van dobozban. Sajnálom a mai fiatalokat, mert nekik ez kényszerűen kimarad az életükből, és így nem válhatnak ismertté. Pedig költhetnék magyar tévéjátékokra is azt a pénzt, amelyet brazil szappanoperák megvásárlására költenek. Az emberek ma is szívesen nézik ezeket a nagy ritkán megismételt régi tévéjátékokat. Egyre többen vannak viszont, akik kidobják a televíziójukat, mert nem találnak benne érdemleges néznivalót, és szerencsére egyre többen azok, akik tévézés helyett az irodalmi esteket választják. Ezért azután az én estjeimen mindig tele a nézőtér. Reménykedem, hogy egyre többen találnak majd vissza azokhoz a közösségekhez, amelyek megadják nekik az együvé tartozás érzését. Az én szüleim is színjátszó körben ismerkedtek meg 1947-ben. A háború utáni nehéz időben is volt erejük játszani, közösséget építeni.
– A színésszel nem feltétlenül azok tesznek jót, akik hagyják a maga útját járni. Sokan, nagy színészek is, jó, határozott rendezők új művészi impulzusok hiányában belemerevednek a manírjaikba. Nem érezte soha ennek a veszélyét?
– Igaza van, fontos a megújulás. Talán ösztönösen is éreztem, amikor mindig egy kicsit odébb mentem. A Nemzeti Színházban eltöltött első tíz évem után magamtól léptem a Budapesti Kamaraszínházba, mert ki akartam próbálni, milyen nagyszínpad után kamarában, szobaszínházban játszani. Azután következett a Művészszínház, amely ismét másik iskola volt. Taub Jánossal dolgozhattam például együtt a Koldusoperában. Mindehhez sok vendégjáték is hozzájött sok fiatal kollégával és sok rendezővel. Nagy élmény volt legutóbb a Magyar Színházban együtt dolgozni Kiss Csabával vagy a huszonnyolc éves Göttinger Pállal, aki Háy János Háromszögek című darabját rendezte. Ez a fiatalember korát meghaladó bölcsességgel és nagyszerű érvelési képességgel rendelkezik. Élmény volt vele a munka.
– Kubik Anna a rendezők álma vagy réme?
– Nem hiszem, hogy rém lennék, mert nem fordult elő, hogy akivel dolgoztam, másodszor ne hívott volna. Nekem a színházban a rendező a főnök, mert fontos, hogy egy központi agy lássa át, fogja össze az előadást. Nem nagyon szeretem a színész-rendezőket, szerintem nekik mások a szempontjaik.
– Nem szabadúszó színész, mindig társulathoz tartozott. Érzékelte, hogy az idő előrehaladtával változott a státusa, nagyobb tisztelettel figyelik a fiatalok, ahogy annak idején ön is figyelhette a Nemzeti nagy bölényeit?
– Nekem valóban fontos, hogy társulathoz tartozzam, de soha nem foglalkoztam a magam státusával. Azt mondták legutóbb a színházam vezetői, hogy a többiek tisztelnek, és én ezt elhiszem, ennél több nem kell. Mivel sokat és szívesen dolgozom, nincs energiám és időm a büfében ücsörögni, onnan figyelni a dolgok alakulását. Sok energiámat veszi el egy-egy szerep kitalálása, és azon szerencsések közé tartozom, akiknek soha nem kellett otthon ülve figyelniük, hogy megszólal-e a telefonjuk. Nem voltak szakmai hullámvölgyeim. Ezenkívül soha nem csináltam abból ügyet, hogy kivel öltözöm és hol. Annak van ilyenekre figyelme, akinek van rá ideje. Engem mindig nagy feladatokkal kényeztettek, de közben mindig tudtam, hogy honnan jöttem és ki vagyok. Nagyon szeretem a szakmámat. A színdarabok, amelyekben játszom, mind a gyermekeim, és örülök, hogy évekig a színészet minden ágát művelhettem. Játszhattam tévében, rádiójátékokban, filmekben is. Ma már a rádióba csak interjúra hívnak. Sajnálom a fiatalokat, akik ezeket már nem tapasztalhatják meg, és akik mellett az idő múlásával elmennek a nagy szerepek. Aki nem játszhatja el húsz- és harmincéves kora között Júliát, annak már nem tér vissza az alkalom. Minket még bedobtak a mélybe évi négy-öt főszereppel, havi harminc-harmincöt előadással. Most pedig azzal a fenyegetéssel kell szembenéznünk, hogy a Magyar Színházban a következő évadban a pénzelvonás, illetve a központi költségvetési zárolás miatt talán nem lehet új bemutatót tartani.
– Egyáltalán milyenek a fiatalok? Udvariasak, tisztelettudók, kíváncsiak? Vagy övék a világ?
– Nem könnyű ma az ifjú színész helyzete, mivel médiafigyelem hiányában a színház szinte láthatatlanná vált. Nincs, aki rögzítse azt a csodát, amelyik estéről estére újraszületik. A fiatalok közül sokan dolgozni szeretnének, de erre egyre kevesebb a lehetőségük. Másokat elcsábít a kereskedelmi média, a pénzkereseti lehetőség. Ők hamar elhasználódnak, nem tudnak fejlődni, több oldalukról megmutatkozni. Ha kimaradnak a nagy szerepek, ha nincs lehetőség a gyakorlásra, akkor képtelenség fejlődni. Azok is kirostálódnak, akik nem teszik fel az életüket a színészetre, hiszen ez a pálya speciális életvitellel jár. Mi este és az ünnepeken nem vagyunk otthon, olyankor dolgozunk. Aki nem elég elhivatott, az kiköt a favágásnál, a napi nyolc óra szinkronnál, ahol nem kell lélek. Elfárad bele, másra már nem lesz képes. Fontos, hogy az ember karbantartsa valahogy magát. Az éjszakázás romboló, sok kolléga ezzel nem számol. Tönkreteszi az agyat és a szellemet. Megértem, hogy valaki túlvállalja magát, hiszen meg kell élnie, nekem e tekintetben is szerencsém volt. Élhettem volna jobban, hajthattam volna magam, de a pénz soha nem volt fontos. Fontosabb volt a változatosság. Utolsó hosszú beszélgetésünkön Bubik Istvánnal éppen arról esett szó, mekkora veszélyekkel jár a celebvilág erősödése. Bekövetkezett minden, amitől akkor tartottunk.
– Hogy érzi magát a Magyar Színházban?
– Korábban rosszul éreztem magam, mert nem mozdult semmi. Most az új vezetéssel végre kitörhet a színház abból a karanténból, amelybe a kritikusok évtizedre bezárták. De nem nagyon látom még, hogyan alakul az életünk. Hisz ha nem lesz pénz, és nem lesz új bemutató, a legerősebb újító szándék sem ér semmit.
– Milyen a közönség?
– Szomorú, hogy az egyetemisták nem járnak színházba. A lányom bölcsész évfolyamtársait még ingyenjeggyel sem lehet behúzni egy-egy előadásra. Annak a középosztálynak pedig, amelyiknek érdemes játszani, egyre kevesebb a pénze a színházra. Baj, hogy a politika rátelepedik a színházra is, pedig nincs jobb- és baloldali végszó.
– De mégiscsak van vagy hosszú ideig volt egyfajta ízlésterror, amelynek jegyében eldöntötték, ki a művész és ki nem.
– Ez kétségtelenül igaz, évtizedekig csak a mikrorealista színjátszás kapott elismerést. Nem véletlenül alakult ki ezt ellensúlyozandó egyfajta ellenkultúra.
– Arra gondol, amit mostanában polgári színjátszásnak szokás nevezni?
– Arra gondolok, hogy előbb-utóbb a helyükre kerülnek ezek a dolgok is.
– Szokott színházba járni?
– Egyre ritkábban. Viszont ideális néző vagyok. Teljesen el tudok bambulni, és ha kimegy a szereplő a színpadról, eszembe sem jut, hogy nem a szobából ment ki.
– Van-e még, amire vágyik?
– Elsősorban arra, hogy ismét táguljanak a lehetőségek, hogy a fiatal színészek is megkaphassák azt a lehetőséget, hogy megismerjék őket. Továbbá szeretnék még a sok klasszikus után kortárs darabokkal bíbelődni. Azt nagyon élvezem.
origo.hu
Miért verik egymást ripacs celebek a Sztárboxban? - videó
