Kérdőívek, üzletemberek és az iskola

A gyerekek gyakran nem értik: miért nem kaptak jó jegyet a dolgozatra, hiszen többoldalnyit is írtak… És akkor az ember elmondja: hiába a terjedelem, a szép szavak, a dolgozat nem szól semmiről, igazából csak látszat…
Mostanában az iskolaigazgatók kaptak egy olyan kérdőívet, amelyik nem szól semmiről, amelyik csak látszat. Már a körülmények is furcsák voltak: egy középiskolai igazgatónak a tavaszi szünetről visszatérve ötvenhat órányi ideje volt a végzősök osztályozó értekezletének megtartására, a szerenádozók éjszakai fogadására, a ballagás levezénylésére. Erre a két napra esett volna a kérdőív átgondolása, urambocsá’, a beosztottak véleményének megkérdezése, a megfontolt válaszadás.
Még nagyobb baj, hogy a kérdésekre nem is lehetett felelősen válaszolni.
Mert éppen a részleteket nem lehet tudni.
Az első három kérdést egyben lehet tárgyalni. Egyetért-e azzal, hogy az állam nagyobb felelősséget vállaljon a közoktatási intézmények fenntartásában? Támogatja-e, hogy a pedagógusbéreket és azok járulékait az állam egészében és közvetlenül finanszírozza? Egyetért-e a pedagógusok állami alkalmazásával, a munkáltatói jogok egy részét továbbra is az igazgató hatáskörében tartva?
Alapjában érthető lehet a szándék. Hogy rendet kellene rakni az iskolarendszerben. Mert most zűrzavar van. Milyen világ az, amelyben egy iskola léte, pénze függhet egy fenntartó lehetőségein, netán bénaságán, rossz szándékán, ellenérdekeltségén; azon, hogy megtetszik-e valakinek az iskola épülete? Milyen világ az, ahol éppen a felzárkóztatásra szoruló területek iskolái a legszegényebbek? Milyen világ az, ahol a szabályok nem egyformán érvényesek mindenkire, ahol az iskolaválasztás nem az ott tanító tanárok mentalitásán, tudásán, igazságán, az iskola légkörén, tartalmán múlik, hanem hogy melyik iskola a gazdagabb, „cigánymentesebb”…? Jaj!
Ha lenne valamiféle stratégiai gondolkozás az országban, ha az iskola nem csak szavakban lenne „első számú prioritás”, ha a szándék arra utalna, hogy a legelesettebb vidékek iskolája pontosan ugyanolyan feltételekkel dolgozhasson, mint valami gazdagabb terület iskolája, hogy milligrammnyi eltérés se legyen az iskolák fenntartó szerinti megítélésében, finanszírozásában, hogy ne zárkózhassanak el a „színvonalra” hivatkozva a legelesettebbektől az úgynevezett jó iskolák, akkor akár támogatható is lenne az ötlet.
De csakis akkor, ha az iskola valóban stratégiai ügy. Egyelőre viszont azt látjuk, hogy az iskolaügynek semmiféle lobbiereje nincs, hogy az oktatás, a fiatalság, a jövő az árokszélre van vetve.
Így aztán a kérdésekre nem lehet felelős választ adni. Ha nincs elszánás, ha nincsenek biztosítékok előbb, az igenlő válasz akár halálos ítélet is lehet: ugyan kinek fájna kétszáz kilométerről, hogy hány ember pusztul bele némely központi kalkuláció nyomán meghozott, „más területet mentő” pénzszivattyús intézkedésbe?
A negyedik kérdés kicsit több időt igényel. Az életpályamodell feltételei mellett egyetért-e azzal, hogy a pedagógusok a törvényben megszabott heti munkaidő 80 százalékát kötelezően munkahelyi tevékenységgel töltsék, amelyen belül az órarend szerinti foglalkozásokkal lekötött óra nem lehet kevesebb, mint a jelenlegi kötelező óraszám, a szervezett nevelő-oktató munkához köthető valamennyi egyéb tevékenységre pedig az igazgató saját hatáskörében jelöli ki munkatársait?
Érdekelne, mi a kérdés mögött rejlő szándék. Mert ezt az időmennyiséget eddig is bőven a munkahelyen töltöttük. Hogyan mutathatott ki a tavalyi felmérés túlterheltséget? Harminckét órát is megtartsak ugyanannyi pénzért, amiért más huszonkettőt? Az ezzel járó pluszmunkákat végezzem szorgalmi feladatként? Hétfőnként kihirdetik a hétre esedékes parancsot, amelynek öszszeállítására egy külön embert kell felvenni? Nevelőmunka volt az is, amikor kifestettük a tantermünket a gyerekekkel… Az biztos: parancsra már nem fogom megtenni.
De a felvetés még súlyosabb. Hadd szemléltessem a most érettségiző osztályommal. A nagyobb része nem túl fényes nyolcadikos bizonyítvánnyal került ide, az anyagi, családi háttér is igen vegyes. És az érettségi tükrözi is a beiskolázáskor látott eredményeket… Lehetett volna persze elsőben úgy is dönteni: végigvegetáljuk a négy évet, letudjuk az órákat, lesz, ami lesz. De volt más út. Olyan csoportos munkákat végezni, amelyekben mindenki egyenlő felelősséget kap. Ahol ki-ki azt csinálhatja, amiben a legjobb. Aki dobolni tud, építhessen fel egy olyan előadást, amelyben mindenki üti a ritmusokat kukákon, lábasokon. Ha hegedülni tud, hegedülhessen. Az énekes énekelhessen. Ahol bárki előhozhatja saját ötletét. Így aztán hat komoly színpadi műsort állítottunk össze, köztük gulágemlékműsort, diszkóbaleset-szimulációt az utcán. A gyerekek hol vakoknak tartottak előadást, hol az idősek otthonába rohantak naponta, hogy a „nénijükkel” találkozhassanak. Így aztán tartásuk lett. Kiállásuk lett. Szemléletük lett. Ember lett belőlük.
Mindez az iskola kudarcát mutatja. Miért csak arra van hivatalos idő, amiben a gyerekek nem feltétlenül a legjobban teljesítenek? És az értékteremtés miért csak azon múlik, hogy hajlandók vagyunk-e szabad időnkben azt csinálni, amit fontosnak látunk? Mert a sikeresebb munkánkat legnagyobbrészt az ezer órámon kívüli időben végeztük. Amelyért nem járt semmiféle jegy, jutalom, én se parancsra dolgoztam, talán ezért lettek jók? (Dan Pink neten megnézhető előadásában pont erről van szó.) Viszont akkora értékeket kaptunk egymástól, amelyekkel talán túl tudjuk élni ezt a boldogtalan kort.
Így aztán a javaslat munkám legértékesebb részét tenné tönkre: nem hagy időt arra, amit szakmai tudásom alapján saját magam fontosnak tartok, másrészt kiveszi a döntést a kezemből, és az igazgatómra bízza, aki törvényszerűen nem tudhat az osztályomról annyit, amennyit én. És hiába is bízna bennem, akkor is kötelezne értelmetlenségek elvégzésére, mert egy ilyen esetben neki is naponta három helyre kellene jelentenie, hogy kellőképpen kizsigerelte-e beosztottjait.
Dan Pink arról is beszél, hogy a sikeresebb vállalatok már rájöttek, a legjobb munkatársaknak a munkaidejük egy részében nem szabad előírni, mit csináljanak, hagyni kell őket saját fejük után menni. Sorolja a példákat, mi minden született meg pont ebben a szabadon hagyott alkotóidőben. Azaz a kérdőíven megfogalmazott lehetőség nemhogy iskolai szempontból, de gazdasági szempontból is igencsak avíttas.
És mit keres a kérdésben az életpályamodell? Amely semmivé válik bármelyik zabhegyező lobbi egyetlen sóhajára?
A felvetés különösen veszélyes egy olyan országban, ahol nagyvállalkozók jogosultnak érzik magukat iskolai kérdésekbe beleszólni. Az ország egyik legbefolyásosabb üzletembere egy diplomaosztón (!) mondta: jelenleg nem még több művészre van szüksége ennek az országnak, hanem dolgozó, termelő emberekre. Ő maga betiltaná a művészeti szakköröket azokban az iskolákban, ahol nincs legalább kétszer annyi technikai szakkör. Nyilván nem ismeri a korszerű pedagógiát. Nem ismeri Freund Tamás megállapításait a művészeti nevelés szükségességéről. Nem hallott Kopp Máriától arról, hogy nagyobb életesélye van annak, aki például a drámázás közben megéli a közösséghez tartozás örömét. De legalább nézné meg Sir Ken Robinson rövid előadását a neten (Do schools kill creativity?).
Ilyen erővel betiltathatná a matematikát, a történelmet, mindent, ami az ő üzletének nem hoz hasznot. De ilyen erővel én is javasolhatnám az összevissza beszélő nagyvállalkozók távoltartását. Mert az iskola mégsem konzervgyár: gépsorok osztályozzák, ledarálják a bejövő alapanyagot, állományjavítókat kevernek hozzá, majd a késztermékre rányomtatják, meddig használható fel…
A kérdőív utolsó kérdése a kötelező óraszám differenciálásáról szól. Mindezt egy olyan országban, ahol a legkevesebbet dolgozó tanárok is messze értékük alatt keresnek. És ne legyen kétségünk: a differenciálás nem az egész hétvégéjükön dolgozatot javítók terheinek könnyítését vetíti előre, hanem a többiek terheinek növelését. Mert ezt szoktuk meg. Hatvan éve. Húsz éve. Kilenc éve. És egy éve is.
Az előző évtizedben gyakran hivatkoztam Gazsó Ferenc egyik 1997-es mondatára: az egész iskolarendszer egyedül a tanárok áldozathozatalára épül. Azóta ennek az utolsó tartóoszlopnak a módszeres lerombolása folyik, újabban már a láncfűrész is előkerült.
Torma Gedeon nevelési célzatból százszor leíratott egy mondatot Vitay Georginával. Én szigorúbb leszek. Azt kérem a magabiztos vállalkozóktól, politikusoktól, hogy pontosan annyiszor írják le, amennyiből meg is értik:
Magyarország megsemmisül, ha az iskoláját továbbra sem becsüli.
Magyarország megsemmisül, ha az iskoláját továbbra sem becsüli.
Magyarország megsemmisül, ha az iskoláját továbbra sem becsüli.

A szerző pedagógus