A karlstejni vár középkori lépcsőin át az ég felé

A halandók szintjéről, a császár, felesége és kíséretük lakosztályától vezet az út Karlstejnben, Csehország legjelentősebb, a cseh királyság egyik jelképének számító várában az ég felé. A középső a megtisztulás szintje a Szűz Mária-templommal és IV. Károly magánkápolnájával. Legmagasabbra a szögletes nagy torony nyúlik az égi Jeruzsálemet megjelenítő Szent Kereszt-kápolnával. Aki a legszebbet akarja látni, amit csak a gótika művészete Közép-Európában teremtett, annak ebbe a kápolnába kell megérkeznie. Ez pedig nem könnyű dolog.

A kápolna 1357-es felszentelése után évszázadokon át a legtöbb földi halandónak egyenesen lehetetlen volt. Mégpedig azért, mert a IV. Károly által eredetileg pihenőhelynek szánt – Prágától alig ötven kilométerre fekvő, lovon is egy nap alatt elérhető – vár rendeltetése a több mint hét évig tartó építkezés folyamán módosult: Karlstejnben, a nagy torony fölső szintjén lévő Szent Kereszt-kápolnában helyezték el német-római császári és a cseh koronázási ékszereket és az uralkodó tekintélyes ereklyegyűjteményét, szentek értékes maradványait. Így a vár elsősorban reprezentatív székhelyként funkcionált, egészen addig, amíg csak II. Ferdinánd át nem minősítette a környéket a cseh királyné hozománybirtokává, ami persze a vár funkcióját és fontosságát is megváltoztatta. A XVIII. században újabb rangvesztés következett, Mária Terézia ugyanis a nemesaszszonyok intézetének adományozta az itteni birtokokat, s a vár ennek az uradalomnak az adminisztratív és gazdasági központja lett. A falak pedig omlottak, a téglák lazultak, talán csak a Szent Kereszt-kápolna falaiba nem karcolták be a nevüket a „hálátlan utókor” felszínes gondolkodású, esetleg a jó cseh söröktől megittasodott képviselői – mert nem tudtak bejutni.
A néhány órás vártúra után most is jólesik egy korsó Budweiser vagy Pilsner Urquell a 320 méter magas sziklán álló falak árnyékában. De egyelőre, érkezés után még a várat sem látjuk, nem- hogy a sült-párolt, illatos szafttal leöntött sertésszeletet, knédlit és párolt káposztát, utána pedig jóféle habzó italt kínáló sörözőt. „Hore” – lendíti magasba a karját a parkolóban egy férfi, s a kör, amelyet a kar leír, azt is sejteti, hogy nemcsak fönt, de jó messze is lehet a vár a hegyek között. Majd lefelé jövünk gyalog – mondjuk, s elfoglaljuk a helyünket a mikrobuszban, amely – igaz, hogy a fél hegyet megkerülve, ravaszul a Karlstejnnel szomszédos falu felől – valóban a vár kapuja előtt teszi le az utasokat. Egyenesebb, rövidebb lenne az út lovas szekéren – csakhogy az ezer helyett ezerötszáz koronáért viszi utasait, s éppen ott teszi le, ahol a meredek kapaszkodó elkezdődik.
Nem olyan meredek persze a szikla, ahogyan a XVIII. századi rajzok ábrázolták, de nem ártott az óvatosság: kapaszkodni való lépcsősorokat kell bejárni a várban, bármelyik (vezetéssel igénybe vehető) túrára vállalkozunk. A XIX. század végén, a nagyszabású rekonstrukció időszakában sok mindent átépítettek a várban – és persze le is bontottak –, hogy igazi, középkori ékszerré tegyék újra, nem is olyanná, amilyen volt, hanem amilyennek akkor Josef Mocker és munkatársai „elképzelték” a gótikát, de a lépcsőkkel nem volt mit kezdeniük. A kisebbik toronyban elhelyezkedő Szűz Mária-templomon és IV. Károly magánkápolnáján, az uralkodó oltalmazójának szentelt Szent Katalin-kápolnán, azaz a megtisztulás szintjén át a mennyország, az üdvözülés szintje felé vezetnek lépcsősorok. És ahogyan egyre feljebb haladunk, egyre kevésbé zavarnak azok a részletek, amelyek a XIX. század végi átépítés után, szinte színpadi elemekként kerültek a valóban középkori maradványok közé. A nagy torony felső szintje felé kapaszkodva már valóban kilépünk a jelen idő koordinátái közül, hiszen a megkopott, de értelmezhető freskók jelenetei már annak az útnak az állomásait ábrázolják, amelyek között IV. Károly vizionálta a haladást a mennyország felé.
A vezetőnk újabb súlyos kulcsot vesz elő és fordít meg a zárban. Lassan, mintha csak egy színpadi jelenet hatását kívánná fokozni, mielőtt az ajtó kitárul a Szent Kereszt-kápolna bejáratánál. Ha neki is szerepe van benne, ám legyen, tény, hogy nehezen vesz lélegzetet, aki a kápolnába lép: amerre csak néz, az oldalfalakon féldrágakövek és aranylemezek rajzolják meg a kereszt jelét, fölöttük szentek, uralkodók és nemes férfiúk arcképeinek galériája, fölöttük a mennyezeten velencei tükörüveg félgömbök idézik meg a csillagos égboltot a Nappal, a Holddal és a XIV. században ismert öt bolygóval. A bejárattal szemben, az oltár fölött egy fülke látható: ott, aranyozott rács mögött őrizték egykor az ékszereket és az ereklyéket. A legszebb, amit csak a gótika Közép-Európában létrehozott, bólint rá a látogató, s könnyen megérti, miért is voltak olyan időszakok, amikor naponta sok ezer ember volt kíváncsi erre a nem is olyan nagy méretű teremre. Úgy „lelakták” a látogatók a kápolnát, hogy 1980-tól húsz éven át zárva volt a nagyközönség előtt, ma is csak előzetes bejelentkezéssel látogatható. Így hát szerencsére kevesen vagyunk, csöndben állunk a szent térben. Ameddig csak lehet.
A szakrális után pedig hadd jöjjön az a profán! Lefelé, a faluba gyorsan visz a lábunk, és étterem is hamar kerül, csak a választás a nehéz. De odabent, illetve a kerthelyiségben már nem habozunk: jöhet a „veprové, knedlik, zelí”, azaz a sertéssült knédlivel és párolt káposztával. No meg a sör.