Csalóka látszatok és a realitás

Hosszú idő óta először szólnak pozitív méltatások a magyar gazdaságról nemzetközi elemzők és pénzpiaci szereplők részéről. Kiemelik, hogy nem várt sikereket ér el a magyar külkereskedelem, hiszen az exportbevételek nemcsak az importkiadásokat biztosítják, de egy idő óta fedezetet nyújtanak a kiutalt külföldi tőkehozadékokra is. Sikeresnek mondják a magyar állam visszatérését a nemzetközi tőkepiacokra. Nagy összegben (igaz, nagy felárral) nyújt a piac újra hiteleket, jó ideje nem szorul az ország az IMF és az Európai Unió pénzügyi támogatására. Megjelent néhány új presztízsnövelő tőkebefektető is, elsősorban a járműiparban. Megélénkült a hazai tőzsde, összeomlás helyett a forint szépen tartja magát.
Jóval kisebb felületen, de hírek érkeznek kedvezőtlen gazdasági jelenségekről is. Az alacsony jövedelmű munkavállalók az adórend változása veszteseinek vallják magukat.
Nem állt meg a hazai fogyasztás esése. Az újabb külföldi befektetések ellenére stagnál, szűkül a munkaerőpiac. A külföldi tulajdonosok kezében lévő áruházláncok ugyanazokat az árukat gyengébb minőségben árulják nálunk, mint az unió alapító országaiban, az áruk viszont magasabb. Rendre drágább az üzemanyag, mint a környező országokban. A hazai pénzben megállapított kamatok minden összehasonlításban túl magasak, a devizahiteleken pedig az árfolyamromlás miatt lehetett veszíteni. Ha a hazai polgár a pénzét bankban tartja, alig kap az inflációt elérő kamatot. A bankok és pénzügyi szolgáltatók szolgáltatásaikat nagyon drágán nyújtják. Aki a sajtóból tájékozódik, és nem ettől az országtól függ a létnívója, azt hiheti, hogy nálunk a gazdaság hosszú évek óta ismét lendületben van, sokan a hazai viszonyok között élők közéleti senki földjére távoznak, és kivárnak.
Az elismerő szakértői nyilatkozatok és a hazai közönség érzésvilága közötti kettősség akkor válik érthetővé, ha elemezzük a szereplőknek a gazdaságban betöltött pozícióit. Érdemes a tulajdonlás kérdéseivel kezdeni. Elsősorban a tőkeként működtethető tulajdonok vizsgálata fontos. Hazánkban a rendszerváltozás után rapid módon bekövetkezett magánosítás legfőbb haszonélvezői külföldi tulajdonosok lettek. A később hamisnak bizonyult érvvel, hogy a vagyonértékesítésből befolyó összegekből visszafizetjük az állam adósságait, külföldi tulajdonosok tömegesen és piaci értéküknél alacsonyabb áron jutottak tőkevagyonhoz. Szinte kizárólagos a külföldi tulajdonlás az exportiparágakban, a bank- és a biztosítási szektorban, az energiaszolgáltatásban. Meghatározó a külföldi szerep a nagy- és a kiskereskedelemben. Egyes kisebb, nagy készpénzt generáló szolgáltatói szakmákban is meghatározó a külföldi részvétel (könyvvizsgálat, jogi és adótanácsadás stb.). Hazai tulajdonosok a magánosításból szinte nem juthattak magas hozzáadott érték előállítására alkalmas cégekhez. Vásárlóképességüket nem növelték olcsó privatizációs hitelekkel. A saját tőke felhalmozása pedig nem volt számottevő. A gyors gazdasági átalakulást a külföldi tőke részvételére építő politika másik eszköze a befektetőknek adott nagyvonalú adókedvezmény volt. Az állami vagyon magánosítása miatt az állam nemcsak a termelői vagyon hozamaitól esett el, de lemondott adóbevételekről is. Mindezt csekély privatizációs bevételekért tette.
Külön említést érdemel, ahogy a kormányzatok a hazai munkaerővel bántak. Tétlenül nézték a gyors magánosítás és az öngyilkos csődtörvény által előidézett munkaerő-piaci összeomlást. Érvelésükben gyakran volt hallható, hogy azért érdemes hazánkban befektetni, mert képzett munkaerőt lehet találni harmad-negyed bérért. Szervesen illeszkedett a hazai magánosítási stratégiába a hazai pénzpolitika. A valuta konvertibilitásának megteremtésével szabad átjárást biztosított a külföldi tőkének, ugyanakkor magas inflációval és az azt meghaladó forintkamatokkal bünteti máig a hazai tőkefelhalmozást. A magánosítási folyamat eredményeként kialakult egy külföldi tulajdoni bázisú, nemzetközi méretekben is versenyképes, alapvetően exportorientált gazdaság az azt kiszolgáló és szolgáltatói infrastruktúrával. Közben a lét és nemlét határán tengődik a megcsappant munkaerőpiac nagy részét alkalmazó hazai tulajdonú gazdaság alacsony tőkeellátottsággal. A helyzetet jól jellemzi, hogy kelet-közép-európai összehasonlításban a hazai vállalkozók vagyona messze elmarad a környező országok vezető vállalkozóitól. A hazánkban kiemelkedő vagyonnal bírók javarészt a külföldi tőkével összefonódva tettek szert felhalmozott vagyonukra, inkább komprádoroknak, mint nemzeti vállalkozóknak tekinthetők. Az átalakulás a szélsőségekig fokozta a vagyoni különbségeket az alsó és a legfelső jövedelmi és vagyoni kategóriákban, mégis hazánkban tizedannyi polgárnak sincs legalább egymillió dollárnyi készpénze, mint az Egyesült Államokban, ahol az átlag népességből tízmillióan mondhatják ezt el magukról. A komprádorok olcsón osztogatták szívességeiket az állam vagyona terhére. A gazdaságunkról sugárzott kettős kép tehát annak duális szerkezetéből adódik. Egymás mellett él egy mára ismét magára találó és világpiaci standardok szerint is versenyképes gazdasági blokk, valamint mellette nyomorog a hazaiak legnagyobb tömegeinek munkát adó, hazai tulajdonú gazdaság. Így alakult ki a külföldiekben kedvező kép a magyarokról, de ők maguk jogosan pesszimisták, mert létük legnagyobb részben a hazai tulajdonú gazdaságtól függ.
2008 őszén az IMF és az Európai Unió a duális gazdaság külföldiek által uralt részének segítségére sietett, amikor soha nem látott összegben nyújtott hiteleket Magyarországnak. Ezek hiányában megakadt volna a szabad pénzügyi átjárás hazánk és a külföld között, a hazai nagy külföldi befektetők vagyonai elvesztek volna. A választások utáni kormányzati intézkedések is arra irányultak, hogy a tőkék szabad ki- és bejárása immár nemzetközi pénzügyi segítség nélkül is biztosítható legyen. Az új gazdasági stabilitás haszonélvezői eddig tehát a hazánkba települt külföldi vállalatok. Az ismét élénkülni kezdő gazdaságba ők hozzák a fellendülést, de annak eredményeit is ők élvezik. Ez a fellendülés csak a hazai termékben (GDP) mutat szép számokat, a hazaiak elkölthető jövedelme nem gyarapodik arányosan. Ezt jelzi a hazai kereslet csökkenése, pangása immáron a negyedik éve. A növekedésnek éppen az export a motorja, noha ismét romló nemzetközi cserearányok mellett. A nyomorúságos munkaerő-piaci helyzet miatt a bérek emelkedése még az inflációt sem követi. Mondhatjuk bátran, hogy újra remek dolog Magyarországon külföldi befektetőnek lenni, de továbbra is esélytelen a hazai vállalkozások kilátása. Munkavállalónak lenni pedig nem egyéb, mint folyamatos hátrálás.
Meg kell nyitni az utat a hazai tulajdonú gazdaság előtt is.
A hazánkba települt külföldi tőke sikeres világpiaci visszakapcsolása sem volt konfliktusmentes, pedig ehhez költségvetési áldozatokat is vállalt az ország. Egyes külföldi befektetői érdekek így is sérültek. Ennek láthattuk példáját a magán-nyugdíjpénztári reform kapcsán. A rendszer külföldi haszonélvezői és a velük szövetkezett komprádorok vállvetve küzdöttek a „piac” szabadságáért, feledve, hogy egy évtizede a befizetők nem piaci döntést hoztak, hanem állami kényszerből kerültek a rendszerbe. Napnál világosabb, hogy a növekedés külföldiek által létrehozható mértéke csak a további leszakadásra elegendő. Lendületbe kell hozni a hazai tulajdonú gazdaságot is. Ez a törekvés a 2010-es kormányzati intézkedéseknél is komolyabb konfliktusokat jelentett. A hazai gazdaságnak ugyanis piacokról kell gondoskodni, és kedvező feltételek mellett kell azokat tőkéhez segíteni. Újra felhangzik majd az egyenlő elbánásért zokogó, Budapestről vezényelt, nemzetköziesített kórus. Piacainkat elsősorban belföldön, kisebb részben külföldön s főként a volt Szovjetunió országaiban kell visszahódítani, mindenekelőtt a vidék, a mezőgazdaság, az élelmiszer-gazdaság és a forgalmazás területén. Csak így valósítható meg a százezres munkahelyteremtés. Nincs értelme azon siránkozni, hogy nem mobil a magyar munkaerő. Mitől legyen az? Hol van az a vonzó munkabér, amely miatt Szabolcsból Győrbe megy valaki az Audihoz dolgozni? Hol vannak a megfizethető lakbérű lakások?
Nem várható, hogy a külföldi cégek százezres nagyságban kínálnak munkahelyeket. Eddig sem tették, ezután sem fogják. Kedvező vidéki lehetőségeket kínálhat az energiagazdaság részint a megújuló energiák termelésével és hasznosításával, részint energiatakarékos háztartási beruházásokkal. Minden nap késlekedés az uniós forrásoknak a hazai kis és közepes cégek tőkeellátásának javításában bumerángként csap vissza, a kormány politikájától elfordulók (pártot nem választó közömbösök) táborát növeli. Mindenképpen növelendő a Magyar Fejlesztési Bank teljesítménye is a cégek tőke- és hosszú lejáratú kedvező kamatozású beruházási és forgóalappótló hitelekkel történő ellátásában. A munkahelyteremtésre szánt kormányzati források fő címzettjei változatlanul a külföldi cégek. Ideje lenne ezek elosztását versenyalapra helyezni és a hazaiaknak is érdemben megnyitni. A hazai tulajdonú gazdaság feltőkésítésének hosszú idő óta legfőbb akadálya a jegybanki monetáris politika, az inflációt messze meghaladó kamatszint fenntartása. Ennek megváltozására számítani továbbra sem lehet.
Az ország felzárkózását csak a hazai tulajdonú vállalkozási szektor fellendülése hozhatja el. Az itt elért növekedés egyben hazai jövedelemnövekedést is jelentene, nem úgy, mint a külföldiek által dominált szektorokban. Ott a növekedésből adódó jövedelemnek csak kis része forog hazánkban, alig több, mint a munkabérek és azok közterhei. A többi jórészt adózás elől transzferárakon külföldön landol. A kis- és középvállalati szektorból származó jövedelmek teljes egészében a hazai jövedelembázist gyarapítanák, a költségvetés is tetemes bevételtöbblethez jutna. S az egyensúly ebből, nem pedig a kiadáslefaragásokból jönne létre.

A szerző közgazdász