„Kelet-Közép-Európa”

Amikor a Zakopanében pihenő magyar turistának a lengyel zenekar húzza a fülébe az „Az a szép…” kezdetű nótát, hajlamosak vagyunk meghatódva felidézni vendéglátóinkkal a közös történelmet, a szabadságért és függetlenségért vívott harcokat s velük együtt persze a török, a német, az orosz nagyhatalmak közötti őrlődések évszázadait, évtizedeit. A „lengyel, magyar két jó barát…” is bizonyosan elhangzik ott, a Tátra északi oldalán, messze a térség fővárosaitól, tárgyalótermeitől, döntéshozóitól, realitásaitól. Az álmodozóbbak a lengyel–magyar kapcsolatot talán – nem kevés nagyvonalúsággal – kiterjesztik még valamiféle kelet-közép-európai keretté is Visegrád szellemében, aztán véget ér a nap, ki-ki visszamegy a szállására aludni a friss hegyi levegőn.
A másnapi ébredés, a hazautazás mégis fejfájós szokott lenni, és távolról sem csak az előző este elfogyasztott vodkától. Mert közös történelem, a Balti-tengertől a Balkánig és a Fekete-tengerig húzódó térség geostratégiai potenciálja ide vagy oda, ez a kép nem akar összeállni, ez az egység csak nem akar gyakorlati formát ölteni. Akarjuk, de mégsem. Megoszt, feldarál a dölyfös Nyugat és a kegyetlen Kelet. És persze mi magunk magunkat, ismerjük be.
Barack Obama amerikai elnök vacsorája pénteken Varsóban a térség államfőinek kollégiumával sem cáfolt rá a szomorú valóságra. Az Egyesült Államok első embere a nemzetközi diplomáciában rövidnek nevezhető szervezést követően vette hozzá lengyelországi állami látogatásához ezt a programpontot, amely hivatalosan egy célt szolgált, hogy megnyugtassa a húsz éve az orosz impérium alól kiszabadult térségbeli országok vezetőit: a világ vezető hatalma nem hagyja őket ismét magukra, miközben „újraindítja” kapcsolatait Moszkvával. Ám a gyülekezet hiányosra sikeredett. A Nyugat által teremtett, jelenleg protektorátusi szinten leledző állam, Koszovó meghívása távol tartotta a szerb és a román, de kis híján a szlovák elnököt is, míg az Európai Unió elnökségét gyakorló Magyarország államfője, Schmitt Pál a Liszt-emlékév tiszteletére adott, régóta betervezett vatikáni koncert miatt távozott még a vacsora előtt.
Megannyi nézőpont, érdek, világi és spirituális érték, miért lenne egységes a megítélése annak, hogy biztonságunk garantálásában milyen szerepe van az Egyesült Államoknak, és milyen fenyegetést jelent ránk, ha jelent egyáltalán a mai Oroszország? Mindenki a saját lehetőségeit lesi, és ne legyünk meglepődve, egyenként számolnak velünk a nagyok is, éppúgy, mint anno. Kelet-Közép-Európa mint bárminemű entitás számukra nem létezik, elméleti síkon is csak mint időleges stratégiai anomália vetődhet fel.
A térségből pedig használják azt, akit lehet, aki hajlandó, akit érdemes, vagy aki legalábbis azt hiszi magáról. Nem véletlen, hogy Obama Lengyelországba látogatott, amely ország az amerikai külpolitika folytonossága jegyében a rossz emlékű és rossz modorú George W. Bush kormányzása idején is prioritást élvezett. Az elkövetkező években ide és Romániába telepítik a legjelentősebb amerikai haderőket az egykori szovjet szatellitek közül. Lengyelország ugyanis a térség legnagyobb gazdasága, és láthatóan tudja, mit akar kezdeni magával és hogyan akar élni helyzetével, beleértve a hadseregét is. Románia ugyan még egyáltalán nincs kinn a bajból, de fekete-tengeri partja mégis megéri a befektetést. Az Obama-féle „fokozatos és rugalmas megközelítéssel” telepítendő rakétavédelmi rendszer hatékonyságáról és valódi feladatáról ugyanúgy vita zajlik, mint a Bush-féléről, s ami a lényeg: ugyanúgy csillagos-sávos lábnyomot nyom a térség földjébe, mint tette volna elődje.