Százhúszmillió forint folyt be május végére a Szabad Sávért Alapítvány számlájára, amelyet a Klubrádió működésére fordítanak, jelenti be az adón időről időre Arató András tulajdonos-igazgató, és köszöni szépen az adakozóknak. A gyűjtés nem áll meg, június végén zenés klubtalálkozót is rendeznek, a rádió javára meghirdetett jótékonysági koncerten jeles előadók vállalták a fellépést, többek között Bródy János, Cipő, Dés László, Gerendás Péter, Geszti Péter, Kulka János, a Pa-Dö-Dő és Somló Tamás. Jegyek hétezer és tizenkétezer között. PR-ötletnél nem volt több, hogy a Klubrádió gyűjtésbe kezdett, örökbe adott pénzes perceket. PR-ötletnél nem is lett több. Aligha gondolta komolyan Arató András, hogy valóban eltartja a rádióját a hallgatósága, a többségben lévő nyugdíjas, illetve a baloldali–liberális értelmiség színe-java, amelyik úgy érezheti, hogy szorul ki a számára mindig készséggel nyitva álló médiából. Az ajtók valóban fokozatosan csökkentették az áteresztőképességet. Korábban elég volt egy baráti telefon, most meg ki kell várni a sort. Így tehát aki megveszi a Klubrádió adáspercét, egyben némi médiafelületet is vásárol magának, és nem lehet tudni, mire lesz az még jó.
Ideje lenne azonban megkérdezni végre, a kormányváltás előtt vajon miből élt a Klubrádió. Mi változott azóta? Arató szereti emlegetni a gazdasági válságot meg az egyre kisebb reklámtortát, de csak a naiv hallgató hiszi ezt el neki. A Klubrádió soha nem volt par excellence kereskedelmi adó, nyilvánvalóan politikai szándékkal működtették, és ebből a szándékból sokáig jól meg is élt. Aki figyelt, hallhatta, hogy a szoclib kormány idején majd minden műsorát szponzorálta valamelyik minisztérium. Erre viszont dőreség rádiót alapozni.
Arató tehát gyűjt, miközben igyekszik finomabbra is hangolni. A kampánynak egy időre biztosan vége, felesleges pazarolni a muníciót. Persze amíg néhány olyan baloldali munkatárssal dolgozik, aki maga a régi sajtó emblémája, nehéz a finomítás. De Bolgár György sem bírja már a tempót, lassan-lassan eltűnik a nevével jelzett műsorból. A Klubdélelőttben például Fischer István, az Erdélyből Németországba disszidált dokumentumfilmes, akinek élettörténeteiből Pünkösti Árpád állított össze könyvet, arról beszél, hogy a kommunizmusnál nagyobb disznóság nem volt, mert nincs még egy rendszer, amelyik így becsapta volna a saját híveit. Fischert a magyar közönség nem ismerheti, munkássága Németországhoz kötődik, amikor pedig néhány évre hazaköltözött, már nyugdíjas volt. A pénzosztó magyar filmes szervezeteknél hiába kilincselt. Kun Zsuzsa jól kérdezi, pontosabban inkább Fischer válaszol jól, bár a messzire került embernek könnyű a közelmúltat és a jelent kívülről, felülről látnia. Azt mondja, hogy néhány évre visszaköltözött Magyarországra, de nem bírta a mindent átható verbális, lelki-szellemi és fizikai terrort, amelyik abban a percben rázuhant, hogy beült az autójába. Amikor ilyet hallunk, a másikra szoktunk nézni. A Klubrádióban például jobb felé. Forgassuk csak nyugodtan tovább a fejünket.
(Klubdélelőtt, Klubrádió.)
origo.hu
Kiadták a riasztást, hatalmas szélvihar jön
