Párbeszéd Kötcsén

Itt nem csak a rendvédelmiek kiváltságainak elvétele körül dúl a harc. Itt a régi privilégiumok vívnak csatát új közteher-viselési elvekkel. A miniszterelnök tréfás kijelentése, miszerint „mindnyájan Pintér Sándor belügyminiszter kezében vagyunk”, nem volt olyan vicces (…)

Fél az erős vezetőktől Európa, mondta Orbán Viktor a kötcsei találkozón. Ha valamely országában erős vezető nyer a választásokon, már azt halljuk: ebből baj lesz… Amerikában ez másképpen van. Ha erős vezetőt választottak, akkor az emberek megnyugszanak, bíznak a változásokban. Sőt, ha gyenge vezető jelölteti magát elnöknek, megkérdezik: hát ez meg mit akar itt?
Gyakran használunk olyan szólásokat, mondásokat, amelyeknek a jelentésébe bele sem gondolunk. Ilyen jól hangzó kijelentés, hogy „a munka becsület dolga”. A kilencedik kötcsei találkozón ennek az igazsághányada is terítékre került néhány kérdőjellel. Két lábbal a valóság talaján állva valóban jobb lenne, ha erkölcsi tartalmú kategóriákat csak akkor használnánk, amikor nem valami helyett alkalmazzuk őket. A demagógia mindig akkor jelenik meg, amikor egy közlés, nem vállalván a nyíltságot, homályos tartalmú helyettesítő fogalmakat használ. Azért veszélyes a demagógia, mert a nyelvnek is van egy sajátos önvédő rendszere: a közlendő meghamisításakor a fogalmak szétnyílnak, és a valódi jelentések menekülő utakat keresnek. Ezért érezzük, amikor demagóg szónokot hallunk, hogy ingoványba léptetnek minket.
A jelenlegi kormány egyik alapszava a munka. Ahhoz, hogy a munka társadalmi státusát vissza lehessen adni, s a politikusok munkával kapcsolatos kijelentései ne legyenek közhelyszerűek és ne pufogjanak a semmibe, minden közszereplőnek ügyelnie kell arra, milyen mondatokat mond ki, milyen igazságtartalmakkal és mennyi hitellel. Orbán Viktor szerint a munka nem egyszerűen, nem elsősorban becsület dolga, hanem a létfenntartásé és az előbbre jutásé. Ez a gyakorlatias, viszont demagógia nélküli megközelítés egy kissé a korai kapitalizmus ethoszát idézi, amikor a becsület még a szűkebb közösség által elismert értékek személyes védelmével volt legerősebb összefüggésben. A munka sajátos módon akkortól vált leginkább „becsület dolgává”, amikor kiemelt státusú emberek a nekik kiszolgáltatottakat nyakló nélkül dolgoztathatták.
Amikor a nyolcvanas években egy volt évfolyamtársnőm elmesélte, úgy döntött, megszerzi a szükséges orvosi papírokat, és azok segítségével inkább elmegy munkanélküli-segélyre, vagy amikor egy makkegészséges, szálfatermetű édesapának megjegyeztem, milyen szép dolog, hogy mindig ő jár szülői értekezletre, s ő kacsintva súgta, rokkantnyugdíjas vagyok, nem állítom, hogy nagyon jó lett a kedvem. Azokhoz a milliókhoz tartozom, akik végigdolgozva egész életüket, egy napot sem voltak munkanélküli-segélyen, és annak idején keserű szájízzel vették tudomásul a Kádár-rendszer egyik mélyen demoralizáló alapjelenségét: nem volt lényeges különbség a munkát vállalók és a segélyből élők jövedelme között. A kvalifikált értelmiségnek sok ezer munkahelyen végig kellett néznie, hogy alacsonyabb végzettségű munkatársai a nyugdíjuk mellett felvettek számlára anynyit (mert hiszen a rendkívül korai nyugdíjaztatásuk mellett a pénzre nekik is szükségük volt), hogy összjövedelmük bőven meghaladta azokét, akiknek „csak” fizetésük volt.
Lehetett sejteni, hogy ebbe az állam előbb-utóbb belerokkan. Lelki gyakorlatnak amúgy kiváló módszer volt ez: el kellett érni magunkban, hogy lébecoló munkatársainkat továbbra is szeressük, a rendszer végtelen igazságtalanságait ne vetítsük ki személyükre, miközben csöndben húzzuk az igát. Hogy a Kádár-rendszerben miért a legkevésbé volt fontos az az ember, aki közepesen vagy magasan kvalifikált aktív dolgozóként, mondjuk harmincas–negyvenes éveiben a legjobb teljesítményét nyújtotta, továbbá családról gondoskodott (ellentétben a nyugdíjas kollégáikkal, akiknek már felnőtt gyerekeik voltak), azt majd a szociológusok feldolgozzák.
Ma még meglátszik rajtunk, hogy a rendszerváltozás utáni két évtizedben több kormányzási esztendő jutott a baloldalnak, mint a polgári szemléletű politikai erőknek. A Kádár-kor rafinált igazságtalanságai, áljótéteményei a rendszer bukásáig halmozódtak. Elképzelhető, hogy tudatosan akarták sújtani éppen azt az aktív, keményen dolgozó réteget, amelynek egyik legértékesebb része a szocializmusban mindig lekezelt és lenézett értelmiség volt, különös tekintettel azokra, akik nem a párt farvizén jutottak valamire. A Kádár-kor legnagyobb ellensége ugyanis nem a kapitalizmus, nem a lappangó ellenforradalmárok, és főként nem őfelsége liberális ellenzéke volt, hanem a szuverén ember. A legnagyobb terheket cipelő aktív réteg felszabadítása korrekt fizetésekkel a másodállások rabszolgasorsából azt a veszélyt hordta magában, hogy a szocializmus alkonyán kialakult teszetosza, langyos, igazi változtatások stratégiájának kidolgozására képtelen politikai vezető osztály egy radikális, független, életerejének teljében lévő, egzisztenciálisan és morálisan nem lerohasztott társasággal kerül szembe. S a baloldal sok mindent szeret – a hatalmat, önmagát, a progressziót, a földi paradicsomot és a megszorításokat –, csak a kockázatot nem kedveli. Orbán Viktor a kötcsei beszélgetésben élesen elválasztotta a Horn-korszakot, amelyben még a privatizáció bevételével lehetett finanszírozni a Kádár-kor „jótéteményeinek” sajátos konzerválását, később azonban Gyurcsánynak ez már csak újabb és újabb hitelek felvételével sikerült, amibe bele volt kódolva a bukás.
A kötcsei párbeszéd erről is szólt. Hogy ez a kormány nem passzióból szervezi át az országot, az állam működését, nem szórakozásból változtatja meg a gazdasági szereplők támogatásának sorrendjét. Ha csak annyit mondunk, hogy a munka becsület dolga, az azt jelenti: kedves barátom, a fizetésed marad, a munkád több lesz, de mivel te egy becsületes marha vagy, el fogod végezni. Ennek a világnak befellegzett. De ehhez stabil gazdaság kereteiben az szükséges, hogy a munka az előbbre jutás záloga legyen. Nem szavakban, hanem a gyakorlatban. Jelentse a legszegényebbeknek azt, hogy ha dolgozol, el tudod tartani szerényen a családodat. De tartalmazza azt is, hogy ha kiemelkedően, erődet megfeszítve, tehetséggel és rátermettséggel megáldva dolgozol, akkor magasabb életszínvonalon élhetsz. Gyarapodhatsz, többre viheted. Az egyenlőség a jogok területén üdvözlendő. A teljesítmény vonatkozásában – ebbe bukott bele a szocializmus – nincs egyenlősdi. A baloldalnak mindig is erős hajlama volt a kontraszelektálásra, ami nem más, mint egy hibás hatalomstratégia. Mert az is kontraszelekció, ha egy reggeltől estig dolgozó vidéki ember rosszabbul él, mint aki a kocsmában ül, és mint a sült galambot, várja a segélyt, ahelyett, hogy legalább a kertjében megtermelné a zöldségféléket.
Amikor tehát arról hallunk, hogy a rendvédelmiek és a belügyminiszter tárgyalnak ugyan, de nem tudnak egyezségre jutni, és a sztrájkolók „Orbán, takarodj!” feliratú táblákkal vonulnak tüntetni, akkor azért gondoljunk arra, hogy bizony itt nem csak a rendvédelmiek kiváltságainak elvétele körül dúl a harc. Itt a régi privilégiumok vívnak csatát új közteher-viselési elvekkel. A miniszterelnök tréfás kijelentése, miszerint „mindnyájan Pintér Sándor belügyminiszter kezében vagyunk”, nem volt olyan vicces, mint amennyire nevettünk rajta. Azt jelentette, hogy ha a közmunkaprogrammal nem sikerül munkába állítani segélyre beállt emberek tömegét, ha a rendvédelmiek korkedvezményét a kormány pipogyán meghagyja, és elnézi, hogy miközben a vidék rendőrhiányban szenved, erejük teljében lévő kigyúrt biztonsági őrök többek közt a mai, még mindig dolgozó hatvanévesek járulékaiból kapják meg zsebpénznek a nyugdíjukat, akkor itt igazi változás nem tud szárba szökni. Akkor a kerékkötők fognak diktálni, a szekér pedig csak döcög tovább a sárban, ahogy eddig.