Stratégiai kérdés a népesedés alakulása

Egyetlen olyan közép-európai ország sem volt anynyira nemzetellenes internacionalista vezetésű az ötvenes években, mint a magyar. Ez nyilván maguknak a vezetőknek a mentalitásával függött öszsze. Kegyetlenségben is kevesen tettek túl a mi hatalmi apparátusunkon (bár itt a verseny nagyon szoros volt). A csehszlovák, a román politika nacionalista volt, igaz, az ott élő kisebbségek, elsősorban a magyarok számlájára.
Sztálin halála némi változást hozott, de lényeges módosulást csupán az 1956-os forradalom eredményezett, bár Kádár kormányzata sem kockáztatta meg a Nagy Testvér neheztelését. Szorgalmasan részt vettünk a Moszkva irányította mozgalmakban a hatvanas években és később is, a nemzetközi szakosítás, a dubnai atomprogram munkálataiban, de már nem oly durván a lakosság számlájára fejlesztettük a gazdaságot, mint korábban. Magyarország egy kicsit más lett, mint a többi KGST-tagország. Kapott egy kis támogatást az élelmiszeripar, és a mezőgazdaságban sikeres szimbiózist hoztunk létre a tsz és a háztáji között. Mondhatjuk, valamelyest a nemzet érdekeit jobban szolgáló gazdaságpolitika érvényesült ekkor, különösen az új gazdasági mechanizmus bevezetését követően.
De vajon felelős politikának tekinthetjük-e a Kádár-kormány „népbarátságát?” Nem mondhatjuk, hiszen az életszínvonal tartását szolgáló lépéseket nem saját erőforrásainkra alapoztuk, hanem hitelfelvételre. Adósságot halmoztunk fel, ami a külső körülmények romlásának hatására tragikus mértékű lett. Ezt azért tegyük hozzá. A külső körülmények változását, az olajárrobbanást, a kamatháborút nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az nem tőlünk függött. Tény azonban, hogy a párt által követett politika árát, a terheket áthelyeztük a következő generáció vállára, ami igazán nem tekinthető felelős magatartásnak. Mi több, a pártvezetők azt sem tudták, hogy mit csinálnak, hiszen a teljes ország- és pártvezetés nem sokat értett a devizához, csak forintban gondolkodott. Abban számolva rendben lévőnek látszottak a dolgok, hiszen a „szocialista relációban” aktívak voltunk. Ez – forintban – részben ellentételezhette a dolláradósságot. Kár, hogy kifizetni nem lehetett belőle egy fia dollárt sem, mivel a rubel nem volt konvertibilis… A Magyar Nemzeti Bank kicsiny csapatán és a Pénzügyminisztérium Pénzügykutató Intézetén kívül alig valaki érzékelte az ebből eredő veszélyt. Mások, az Országos Tervhivatal és a politikai szervek legfeljebb csak akkor, amikor az ország már a fizetésképtelenség határára került.
Ekkor kezdetét vette egy másik, ámde ugyancsak internacionalista politika: az IMF vezérelte nyugat felé orientálódás. Ezt is kívülről vezérelték, csak a másik irányból. A nemzetközi tőkepiacok diktátuma az adósságok folyamatos szolgálata volt, amelynek Magyarország kénytelen-kelletlen eleget is tett. Bizonyos változtatások is elkezdődtek a belépés következményeként – még a rendszerváltás előtt – a bankrendszert, az adórendszert és a társasági törvényt illetően.
Az 1990-ben hatalomra került jobboldali politikai pártok azonban deklaráltan a nemzeti érdekeket kívánták képviselni, de egyben európai nyitást is akartak. Jól jellemezte ezt Csengey Dénes író jelszóvá vált mondása: „Európába, de mindahányan!” Az IMF szorításában átalakuló Magyarország roppant terhes örökséggel küszködött: ott volt a nyakán a külföldi adósságállomány, amely korlátozta a nagyobb ívű szociális reformokat. Egyszerűen nem volt rájuk pénz. Számos hibával ugyan, de megindult a rendszerváltozás. Az egymást váltó politikai erőket ellentétes ideológiai háttér jellemezte. A szocialista–liberális koalíciók erős nemzetközi piaci orientáltságot vittek a gazdaságpolitikába. Noha a privatizáció – nem is mindig bölcsen – elkezdődött már korábban, a masszív eladások ekkor, a második ciklusban történtek. Érdemi reformokra viszont ekkor sem került sor. A külső adósság csak azért nem emelkedett, mert jelentős külföldi tőke áramlott be, s ennek segítségével az exportorientáció sikeresnek bizonyult. Az állami vagyon nagy részét eladtuk, külföldi kézbe. Felelős politika? Nem mondhatjuk, hiszen az adósságcsökkenésnek nagy vagyonvesztés volt az ára. A szocialista–liberális kormány által követett politika internacionalizmusa jól megmutatkozott a külpolitikai lépésekben és a korlátlan külföldi értékesítésben. A harmadik, polgári kormány Európa-orientációja külpolitikájában megmaradt, bár igyekezett az Egyesült Államokkal is jó kapcsolatot fenntartani. Mindenesetre kiegyensúlyozottabban törekedett a külső és belső piac fejlesztésére. Sikeresen építette le az adósságállományt is, ámbár a magyar megtakarításokat a lakásprogrammal felszippantotta. Ezután nagyon kellett volna vigyázni a költségvetési egyensúlyra, mert az ezután keletkező államadósságoknak ismét csak nem lehetett más forrása, mint a külföld.
Mivel sajnálatos módon a következő két kormány újból a szocialista–liberális erők kezébe került, a régi reflexek visszatértek. Az exportorientáció ismét előtérbe került, a külföldiek részére történő privatizáció folytatódott, de a beáramló tőke nagysága elmaradt a kilencvenes évek adataitól. A szocialisták liberális szövetségese úgy akarta irányítani az országot, mint egy vállalatot. Ez az államtani abszurdum a fundamentális gazdasági szemlélet kiterjesztéséhez vezetett olyan területekre is, ahol közösségi szempontoknak kellett volna érvényesülniük. A vállalat keletkezik és megszűnik, a nemzet – elméletileg – örök. Reformok azonban ismét nem valósultak meg, a választópolgárokat megint csak a jövő számlájára megvalósuló pénzköltéssel vezették félre. Az ország véglegesen adósságcsapdába csúszott. Úgy, mint a rendszerváltás előtt… A helyzet annyival rosszabb, hogy most már magyar állami vagyon alig maradt, ami a külföldi adósságok „fedezete” lett volna.
Ebből a helyzetből kell hosszú távú nemzetpolitikai reformokat megvalósítani. Nem könnyű. A nemzet részéről csak türelemmel, a kormányzat részéről pedig alázattal lehet majd elérni. Felelős kormányzati politika csak ezen az áldozatvállaláson alapulva körvonalazható. Áldozatvállalást kérni csak nagyon visszafogott, minden demagógiát és önteltséget nélkülöző politikai vezetéssel lehetséges. Azok a korábbi szocialista kormányok, amelyek ezt nem tették meg, hitegettek és osztogattak, hatalmas terheket róttak még unokáink vállára is. Az a kérdés, hogy a jelen társadalom tagjait unokáik sorsa érdekli-e? Ha igen, vállalni fogják az áldozatot értük. De vajon van-e nekik gyermekük, unokájuk? Ezért is első számú stratégiai kérdés a népesedés alakulása Magyarországon.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár