Újabb X-Men önreflexiókkal

Az X-Men ötödik mozifilmjében nemcsak új képességű szuperhősökkel ismerkedhetünk meg, de az is kiderül, valamennyi mutáns volt egyszer szertelen, érző lelkű fiatal. Azt is megtudjuk végre, hogy a disznó-öbölbeli válságot valójában mutánsok idézték elő és oldották meg.

Stan Lee Marvel univerzumának szuperhősei először 1963-ban jelentek meg képregényben, legújabb kori reneszánszuk pedig a 2000-ben készült látványos mozifilm óta tart töretlenül. Az X-Men: Az elsők az ötödik epizód a sorban, amely a visszafogott első napi bevételi eredményei alapján könnyen véget vethet a franchise sikerszériájának. Talán nem véletlenül: a legújabb X-Men-történet a kezdetekről és a fiatalságról szól, s új színészek bevezetésével igyekszik erőt lehelni a szériába. Pont emiatt fájóan hiányoznak belőle a karakteres sztárok, távolmaradásukkal pedig az is kiderül, hogy Hugh Jackman, Ian McKellen, Patrick Stewart karizmában és tehetségben is jelentős pluszt adott a trükkmoziknak. Az X-Men: Az elsők ennek ellenére is fogyasztható darab, amely bírja az összevetést a korábbi részekkel, sőt túlzásai, dramaturgiai kuszaságai és logikai buktatói ellenére a műfaji elvárásoknak megfelelve kellemes nyár eleji hollywoodi blockbuster.
Az X-Men-karakterek a hatvanas évek új típusú képregényhőseinek sorába tartoznak, akik Pókemberrel, Hulkkal és társaival karöltve vívódó, bizonytalan héroszként erőteljesen reflektáltak a hatvanas évek hidegháborús politikai hangulatára és az atomháború fenyegető lehetőségére.
A történet a második világháborúval kezdődik, a cselekmény pedig túlnyomórészt 1963-ban játszódik. Szerencsére az új rész lényegesen humorosabb elődjeinél, ami ráadásul nemcsak aranyköpésekben és vagány beszólásokban merül ki, de erőteljes önreflexiókban is. A szuperhősfilmekre jellemző túlzások velejárói az X-Men-filmeknek, a látványos képességek és összecsapások szemmel láthatóan lekötötték az alkotókat, így az oksági viszonyok felállításában és logikai kapcsolódásokban szükségtelenül nagyvonalúak voltak. Ráadásul indokolatlanul futurisztikusra sikerült a hatvanas évek, még a napjainkkal való összevetésben is. Emiatt néha kifejezetten oktondinak hat a történet, ami kellő odafigyeléssel megelőzhető lett volna. A valós események fikcióval keverése viszont igazi képregényes megoldás, azon tehát nem szabad fennakadni, hogy a disznó-öbölbeli események, a II. világháborús náci motivációk nincsenek igazán köszönő viszonyban a valósággal.
(X-Men: Az elsők – színes, amerikai film, 132 perc, 2011. Rendező: Matthew Vaughn. Forg.: InterCom.)