A hiteltukmálás eredménye

Orvosságot jelenthet a kormány törvénymódosítása a devizahitelesek nagy részének, ám a stigma mégis ott maradhat rajtuk. Nem voltak elég körültekintőek, alaposabban fel kellett volna mérniük a lehetőségeiket – sulykolják egyes körök. A kabinet intézkedéseit vállvetve támadja a radikális jobb- és baloldal, valamint az öko-neoliberálisok. Ami csak azt mutatja, hogy az MSZP– Jobbik–LMP-tengely egyre olajozottabban működik. Olybá tűnik tehát, a szomorújáték minden szereplője könnyelmű volt – kivéve a bankokat. Akik a hiteleket jóváhagyták és folyósították, mossák kezeiket. Mit tehetnek ők arról, hogy a svájci frank nagyon erős lett, és a törlesztőrészletek a csillagos égig ugrottak? Holott nemhogy nem figyelmeztettek a veszélyekre, de a forintalapú hitel felszámolása után még buzdították is az ügyfeleket, nem lesz semmilyen káros mellékhatás. Emlékezzünk: az egyik klipben kimondottan kikérték maguknak, hogy a kedves kuncsaft holmi fedezetről, saját erőről ejtsen szót. A Raiffeisen Bank reklámjának az volt a csattanója, hogy amikor a polgár előhozakodna anyagi viszonyaival, az ügyintéző befogja a fülét és artikulálatlan blabla-bla-bla kiabálással tudatja: ő ilyesmit nem is hajlandó meghallani. (Érdekes, ez a reklámocska azóta eltűnt a képernyőkről.) Kíváncsiak lennénk: hány ügyfélnek fogadták el azt a mentegetőzését, hogy ő tájékoztatni akarta a bankot vagyoni állapotáról, ám süket fülekre talált? Csak egy helyen folyt ilyen hiteltukmálás? Dehogy. Megmosolyogták, aki aggodalmaskodott a svájci frank majdani árfolyamát illetően. Úgy érezhette magát az ilyen akadékoskodó, hogy ő az egyedüli kerékkötője a saját szerencséjének, amiért szőrszálhasogatásba fog olyan pitiánerségek miatt, mint hitelfedezet, meg a potenciális valutaerősödés. Lenézően éreztették vele: az ilyen ember a csiszolatlan kőkorszakba való a múltba néző ókonzervativizmusával. Bezzeg azok, akik a fülüket befogó bankosok biztatására veszik fel a kölcsönt, mint a cukrot, ők a haladó, progresszív emberpéldányok, sőt, övék a jövő. Olyan jó arcok, hogy a banki termékeknél is tudják, mi a menő cucc. A „Légy részese” érzésre alapoztak. Hogy az emberekbe az a kellemetlen érzés költözzön: ha nem vesz fel ő is sok hitelt, plazmatévé, jobb lakás és kocsi vásárlására, kimarad azok köréből, akik számítanak.
Aztán most, hogy megtörtént a baj, az uzsoradílerek, tehetségtelen imidzsbankárok széttárva karjukat fontoskodva arról értekeznek, hogy a lakosság túlköltekezett, és saját hibájából eladósodott. Lelkiismeret-furdalást, kisebbségi érzést fecskendeznek az emberek bőre alá. Hogy érezzék magukat lúzernek, amiért állami segítségre szorulnak. Lesajnálják őket, amiért nem voltak eléggé körültekintőek, elég jártasak a pénzügyekben. És éppen azok osztogatják a jó tanácsokat, akik az állami és egyéni eladósításban a leginkább jeleskedtek.
Még azt is megkockáztatnám, hogy aki nagy összegű adósságokba verte magát, hallgatólagosan deklarálta, hogy bízik az MSZP–SZDSZ-kabinetben. Mert elhitte, hogy dübörög a gazdaság, és már csak pár év, aztán a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet.
Nem erősíti az állampolgároknak a bankokba vetett bizalmát, hogy egyre többekben merül fel: vajon véletlenül adósították el az állampolgárokat? Naivság fél egészség, de ne vigyük túlzásba. A pénzügyi gondokkal sújtott, kiszolgáltatott, vagyis zsarolható ember ideális alattvaló egy posztkommunista fél- vagy tán egészen diktatúra számára.
Egyre többen beszélnek arról, keserűségükben a vádaskodástól sem riadva vissza, hogy nálunk sokszor nem az volt a célja a devizahitelezésnek, hogy az emberek visszafizessék a tartozásukat, hanem hogy akitől lehet, megszerezzék az ingatlanjaikat és ingóságaikat. Maguk a bankok hirdették önmagukról: ne is sorold mennyi a jövedelmed, mit ér a házad, mert befogjuk a fülünket, blablabla, és adunk neked hitelt. A bepalizott delikvensek már nem naivak. Azt kérdezik: nem lehet, hogy ugyanezért volt a cél az ország esetében is a teljes eladósítás? A szocialisták, neoliberálisok nagy álma: kis adósság – kis függés, nagy adósság – nagy függés. A görög miniszterelnök ugyanazt mondja, mint annak idején Gyurcsány, Bajnai vagy Bokros. Hogy nincs alternatívája a megszorításoknak. Holott még az IMF is kimondta: az volt részükről a hiba, hogy a megszorításoknak nem volt gazdaságpolitikai alternatívája. Az európai és hazai neoliberális szocialisták mégis ragaszkodnak a megszorításokhoz. Számukra létkérdés a dogmák életben tartása. Márpedig a magyar kormány sikerei ezekre a tévteóriákra elemi veszélyt jelentenek. Így már rögtön érthetővé válik, miért nem volt ott a Gyurcsány-platform a devizahiteleseket megsegítő törvénymódosítás zárószavazásán, és miért szavaztak ellene a megjelent ellenzékiek.