Az igazi bankrablók a bankokban vannak

A Magyar Nemzet 2011. június 27-i számában az általam nagyra becsült Torkos Matild tollából olvashattunk a Bankszektor visszásságai cím alatt konkrét esetekkel alátámasztott cikket. A mai, magából kifordult világunkban nem kívánok a sokak által követett, a bankokat simfelő hibába esni, mindössze a bedőlt devizahitelesek érdekében néhány gyakorlati tanácsom lenne, ha már a magyar államügyészség elhárítja az actio popularis (népi kereset) indításának lehetőségét; hogy mi az elutasítás valós oka, nem ismeretes, de lelke rajta. Az állam és a bankok közti megállapodáshoz vezető, úgynevezett adósmentő csomag gyenge, és a gyakorlatban kétséges lesz az eredményessége. Sorsa meg fogja mutatni, hogy a két tárgyaló fél (és hol volt a hitelezők érdekképviselete?) közt valójában kinek a pozíciója volt az erősebb. Mondanom sem kell, hogy a bankoké.
A pacta sunt servanda római jogi alapelv csak jóhiszeműen, korrekten, a szerződő felek csalárd magatartását kizáró (a szerződési feltételek, későbbi veszélyek meglétét részletesen ismertető) módon megkötött szerződésekre vonatkozik, az alaki vagy tartalmi hibás jogügyeletekre viszont nem.
Sajnos nem látom járhatónak azt az utat, amelyet egy ügyvédkollégám ajánl egy, a bankok elleni keresetlevél-mintát szerkesztve, amit aztán minden érintett (leendő felperes) automatikusan felhasználva pert indíthat bankja ellen. Hogy miért nem jó? Egyrészt azért, mert a jogban nagyrészt járatlan, laikus emberek sokasága még egy ilyen mankóval sem képes a saját konkrét ügyében egy olyan keresetlevelet a szükséges mellékletekkel csatolva benyújtani a bíróságra, amely a polgári perrendtartásban foglalt alaki és tartalmi követelményeknek mindenben megfelelne. Ennek híján pedig a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítása, vagyis az ügy érdemi tárgyalásra való kitűzésének mellőzése várható. Másrészt egy kiszolgáltatott, nemkülönben pénztelen ember a bankokkal szembeni bonyolult, a szerződést támadó perben az őt terhelő bizonyítási teher mellett az ellenoldalon felvonult és jól fizetett szakjogászi (ügyvédi) gárdával szemben eleve kilátástalan helyzetbe kerül.
Mindezek mellett csakis azt látom járható útnak, hogy minden egyes ügyben külön-külön az érintett pereljen, mivel minden szerződés más és más kontraktus, és minden jogesetet egyedileg kell mind a tényállás, mind pedig a jogalap tekintetében megvizsgálni, a bíróság ezt teszi. Ahhoz viszont, hogy aki perre megy, ennek tetemes költségét, különösen a peres eljárási illetéket (amely jelenleg a perérték hat százaléka) ne kelljen megelőlegeznie, erre a többség ugyanis képtelen, szükségesnek tartanám – és ez már jelentős segítség lenne – az ilyen perek esetében vagy a tárgyi költségmentesség illetékfeljegyzési jog illetéktörvényi módosításával való lehetővé tételét, vagy a jogi képviselők méltányos, elfogadható díjazásának állam általi vállalását, vagy netán mindkettőt. Ugyanis a hivatásukból élő jogi képviselők sem kötelezhetők arra, hogy ingyen, díjmentve dolgozzanak ezekben a nem kis felkészültséget és munkát adó perekben.
Ez sokkal hatékonyabb segítség lenne a szerencsétlen, kilakoltatás előtt álló több tízezer embernek, mint a deviza mértékének bizonyos összegben való befagyasztása, ami gyakorlatilag egy részében elhalasztott adósság utólagos, nemkülönben kamatokkal növelt megfizetése, ami a türelmi idő után rárakódik az amúgy is tetemes „alapadósságra”, és később ezzel megfejelve kell fizetni tovább az adósságot. Jól tudom, hogy a bankok nem „amerikai Róbert bácsik”, soha semmit nem tesznek, lépnek költségek felszámítása nélkül. Az azonban különösen elgondolkodtató, hogy nálunk a tönkrement, sok esetben szinte nyomorban élő vagy oda taszított embereken még a hazugság és csalás nagymesterei által kirobbantott (kirobbantott?) válság ellenére a bankok nyeresége még így is horribilis. Nem véletlen hallani egyre gyakrabban, hogy az igazi bankrablók a bankokban vannak.
Végezetül egy megtörtént, tanulságos eset a banki mentalitásra. Az egyik hitelező bank elleni perben a bíróság egy csekély perköltség megfizetésére kötelezte több mint két éve a pénzintézetet, a végrehajtási ügyben a végrehajtási kifogásnak döntően helyt adó másik ügyben ugyanezen bankot újabb, ismét csekély perköltség megfizetésére kötelezte a bíróság. Mivel a bank nem fizetett, ügyvédi felszólítást küldtem. A minap telefonon hívott fel a bank első embere, aki azzal indította a beszélgetést, hogy ő is nyolc éve jogtanácsos volt, jogtudós ember, és az egyetemleges kötelezetti határozat tényét nem vitatva telefonon egyezkedni akart az amúgy is szinte jelképes perköltség megfizetéséről, természetesen az amúgy is nehéz helyzetben lévő ügyfelek hátrányára. Felháborodásomban közöltem vele, hogy nincs miről tárgyalni, bírósági végzéssel fogom behajtatni a számlájukról a költséget, ez esetben azonban kamattal és végrehajtási költséggel megfejelve.
Ezek a bankvezérek egyáltalán mit képzelnek magukról? Jól érzékelhető volt ez ügyben, hogy ők csak kapni akarnak, de fizetni (csekély és ritka esetben) nem! Senki ne várjon tőlük kíméletet, méltányosságot, mert ezen ősi emberi tulajdonság kiveszett belőlük, ellenben keményen, határozottan kell fellépni ellenük, ha van elég bátorság, kurázsi bennünk. De ne feledjük azt sem, hogy a fellépéshez, a perhez ez kevés.
A fizetésképtelenség és a munkanélküliség szinte együtt járnak, amíg a gazdaságban a beígért munkahelyteremtés érezhetően be nem indul, addig nagy a baj, az idő és a bankok szorításában élő emberek magukra maradtak. Ez a mai magyar valóság egyik, talán legsúlyosabb tragédiája.

A szerző ügyvéd