Sült debrecenit majszolgatnak a helyiek Szingapúr kínai negyedében. „Debreziner from Hungary – 3 dollar” – olvashatjuk a kifőzde oldalán, hogy véletlenül se legyen kétségünk a papírtálcákon kínált kolbászkák eredete felől. Ott persze még nem tartunk, hogy a magyar specialitás kiszorítsa az éttermekből a halat, rákot és tofut, de láthatóan jó úton haladunk. Az étkezdét egy osztrák úriember, Erich üzemelteti, s a forgalmat tekintve láthatóan nincs oka panaszra. A szingapúri dollárról átszámítva körülbelül négyszáz forintba kerülő étel olcsónak számít, a városállam máskülönben nem éppen pénztárcakímélő hely. De persze a rendnek, biztonságnak, minőségnek, fejlődésnek ára van, ezek pedig Délkelet-Ázsia eme gyöngyszemében, ahogy hirdetik: Prosperity Landben alapfogalmak.
Szingapúr üzletet csinál az elképesztő rendmániából, még a bazárokban néhány dollárért árult hűtőmágneseken is a szigorú szabályok köszönnek viszsza. Liftben vizelni tilos; büntetés: ezer dollár – olvasom egyiken, majd a kosaramba helyezem.
Ha ázsiai körutam első állomása, a kínai Sanghaj után a vietnami Hanoiban hatalmas kontrasztot éreztem, hát egy bangkoki éjszaka után a négy és fél milliós Szingapúrban landolva ez aztán különösen igaz. Vietnam és Thaiföld között elsőre a legszembetűnőbb különbséget az utakon észlelhetjük, hiszen míg előbbiben viszonylag lassú tempóban halad a rossz utakon a milliónyi robogós és kisteherautós, s így is rengetegen fejre állnak közülük, addig Bangkok széles belvárosi sugárútjain az összes taxis elképesztő sebességgel, százzal, százhússzal száguld végig. A baleseti statisztikák az utak és a járművek jobb állapota ellenére Thaiföldön is katasztrofálisak. Itteni magyar kapcsolatunkat, G. urat nem az üzlet, a tudás- vagy a kalandvágy vitte Délkelet-Ázsiába, hanem a szükség. Pár évig még nem is térhet vissza Magyarországra, s ez sokat sejtet arról, miért is tartózkodik immár egy éve a világ túlsó végén. Hiába, Thaiföld már csak ilyen. Bár bennfentes forrásaink szerint a hazai hatóságok elől bujkáló igazán nagypályás honfitársaink ma már Indonézia világtól tényleg teljesen elzárt szigetvilágában vagy őserdeiben érzik csak igazán biztonságban magukat.
Másnap a bűnös városból elindulva, két és fél órányi repülést követően landolunk a világ legbiztonságosabb államában, Szingapúrban. Régi barátaim, Botár Barnabás és felesége, Treer Éva korábban egyáltalán nem gondoltak arra, hogy Ázsia délkeleti részébe költözzenek, de a gazdasági válsággal küszködő Európából erre nyílt számukra kiút. S persze a kalandvágy is hajtotta őket.
Mindketten évek óta külföldön tanulnak és dolgoznak: Írország, Spanyolország után Dániában telepedtek le. Éva az idegenforgalomban helyezkedett el, Barnabás pedig építészmérnöki végzettséget szerzett.
Szívesen visszatértek volna Magyarországra is, de ha már éveket szántak a külföldön tanulásra, a valódi beilleszkedésre, amennyire lehet, pénzügyileg is meg akarták alapozni életüket. Egyetemi éveikben megélhetésüket a legkülönfélébb munkákkal biztosították. Dániában a rendkívül rugalmas rendszernek köszönhetően egy-egy napos munkavégzésre is vesznek fel dolgozókat jó pénzért. Így ha éppen tojásgyárba küldték őket a munkaügyi központból, akkor Éva és Barnabás a gyártósor mellé állt, ha pedig hajóra, hát vízre szálltak, s takarítottak, kötelet engedtek, amit éppen kellett. Diplomájával a kezében Barnabás aztán egy helyi építészirodában szeretett volna elhelyezkedni, de beütött a válság. Ami két területet nagyon nem kímélt: az építőipart és a turizmust. Tovább kellett lépniük, mivel a dán kollégáknak is alig maradt munka, nemhogy nekik, külföldieknek. Barnabás a világ legkülönbözőbb helyeire küldte el portfólióját, de legtöbbször visszajelzés sem érkezett, mígnem Szingapúrban felfigyeltek rá. Bár egy év múltán még nem gondolják úgy, hogy mindenben megtalálták számításaikat, azt mondják: jól döntöttek, amikor délkeletnek vették az irányt. Nemcsak értékes szakmai tapasztalatokkal gyarapodnak, hanem betekintést nyernek egy európaitól teljesen eltérő viselkedéskultúrába, életstílusba és szokásvilágba. Európában bizonytalanság várta volna őket, a szigetállam meg mégiscsak viszonylag nyitott (a beutazáshoz magyar állampolgároknak például nem is kell vízum) és szép ország sok lehetőséggel. Még ha hosszú távon számukra nem is az álmok otthona.
Harminc éve itt még semmi sem volt – kezd a központhoz közeledve idegenvezetésbe taxisofőröm, majd hosszasan sorolja, melyik felhőkarcolót mikor és kik építették. Rengeteg a zöld terület, a szökőkút, hívja fel a figyelmem, ettől a központi részek is tágasak és élhetőek. Érezhető lelkesedéssel beszél hazájáról, nem tűnik úgy, mintha kiadták volna neki, hogy kötelező dicsérni a rendszert minden külföldi vendégnek.
– Itt minden úgy van, ahogyan a vezetők megmondják – enged némi betekintést a szingapúri belpolitikába, s mikor visszakérdezek, szerinte jó-e ez így, bólogat.
A toronyépületek nem annyira magasak, mint Sanghajban, tövükben gyakran régi angol házikók bújnak meg, ezek többségét azonban sajnos lebontották. Túlzás lenne állítani, hogy az utcán egyetlen cigarettacsikket vagy eldobott flakont sem látni, de a város összességében valóban tiszta és rendezett.
A nagy rend és precizitás mellett Évának és Barnabásnak hamar szembesülnie kellett azzal is, hogy a munkaszerződés aláírását követően gyakorlatilag semmi szabad idejük nem marad. A tényleges munkaidő annyi, amennyit a cég jónak lát. Barnabás azt meséli, az első hónapokban a hét hét napján dolgozott, s most is örül, ha legalább hét végén egy-egy napja szabad. Amikor nagy ritkán néhány napra el tudnak szakadni a munkától, próbálják felfedezni a térséget, többek között átmennek a szomszédos Malajziába, ahol az alacsonyabb árak miatt sok szingapúri is megfordul.
Éva az egyik nagy európai idegenforgalmi cég itteni képviseleténél helyezkedett el: hatalmas óceánjáró hajókat fogadnak, gondoskodnak az ezernyi vendég jólétéről, orvosolják problémáikat, míg újra útnak nem indulnak. Kínához, Vietnamhoz hasonlóan Szingapúrban is egészen más a munkatempó, mint Európában, addig nincs megállás, míg a feladatot tökéletesen végre nem hajtják. Szabadság három hét jár évente.
Ezzel nem is lenne gondjuk, Éva és Barnabás tudta, mire számítson, csak sajnos – mondja a budapesti házaspár – sokan már mindent pénzben mérnek. Aszerint ítélnek meg, mennyire vagy gazdag, az öszszejöveteleken is szinte kizárólag arról beszélnek, hogyan lehetne még sikeresebbé és jómódúbbá válni. Jellemző – hozza példának Éva –, hogy mikor egyik kollégája nemrégiben bejelentette: férjhez megy, a többiek nem a család szépségéről vagy a szeretetről beszéltek neki, hanem arról, hogy éppen jó az időzítés, hiszen így éppen remek feltételekkel tudnak központi támogatással lakáshoz jutni.
A törtetés szó azonban mégsem illik az itteniekre, hiszen az emberek nem egymás ellenségei, ha baj van, összefognak, a családdal, szűkebb környezettel nagyon is szolidárisak. Néha kissé unalmasnak, egyformának tűnnek, kevésbé kreatívak, mint a magyarok, de optimisták, hiányzik belőlük a rosszindulat és az agresszivitás. A rendszer a pénz mellett a családokra, közösségekre épül: drága orvosi beavatkozás esetén például az idősebb, így élete során már több járulékot befizetett rokon – mondjuk így – tb-számlájáról vonhatják le a költségeket. A szingapúriak három alapba fizetnek járulékokat: az egyikből lakásvásárlásra, oktatásra, befektetésekre hívható le pénz, a másik a nyugdíjalap, a harmadik pedig egészségpénztár. Mindezek együtt a bruttó fizetés kicsivel több, mint harmadát viszik el. Magánpénztáraknak lényegében nem jut szerep, a piac legfontosabb szereplője az állami biztosító. A rendszer arra épít, hogy az emberek keményen dolgoznak, ezért jó fizetést kapnak, amelyből tisztességesen adóznak, s aki ezt megteszi, annak járnak a magas színvonalú szolgáltatások. Aki nem, az perifériára szorul, ha pedig bűnözésre adná a fejét, rendkívül szigorú büntetésekre számíthat, a kábítószer-kereskedelmet például a bíróság mérlegelés nélkül halállal bünteti.
Szingapúrban az egy főre jutó bruttó nemzeti össztermék a legmagasabb a világon. A gazdagságot jelentős részben remek földrajzi fekvésének, kikötőinek, olajfinomítóinak köszönheti, az ipari mellett mezőgazdasági termelés is folyik, s persze élénk a bankszektor. A lakosság majd háromnegyede kínai, körülbelül tizennégy százaléka maláj, közel kilenc százaléka indiai, a többiek japánok, thaiok, arabok, európaiak. Etnikai feszültségeknek negyven éve szinte nyoma nincs, a közös nyelv az angol, hátrány senkit nem ér amiatt, hogy nem itt született.
Éva és Barnabás kellemes környezetben bérel egy egy plusz két fél szobás lakást, a környékkel elégedettek, az ingatlan felszereltségével kevésbé, csempe helyett festett beton burkolja például a fürdőszobát. De legalább függetlenek mindenkitől. Az árak magasak, egy két fő részére megfelelő, nyugodt környezetben lévő lakásért átszámítva háromszáz-négyszáz ezer forintot kell fizetni havonta, a központi luxusapartmanokért vagy kertes házakért akár másfél milliónál is többet. Átlagos jövedelemmel számolva előbbi egy párnak bőven belefér, ahogyan az is, hogy akár naponta kétszer kifőzdében vagy olcsóbb étteremben egyen.
Hangulatos helyen, a várost átszelő folyó partján vacsorázunk. Kancsóban hozzák a sört, amelyet aztán poharunkba tölthetünk át, majd következnek az ételek. Főleg halat, rákot rendelünk, hiszen erre ez számít az alapfogásnak, rizzsel, párolt zöldséggel. Az étterem meglehetősen drága, de hasonló környezetben Európában sem lenne olcsóbb. Szingapúrban rendkívül jól főznek, az ázsiai konyha szerelmesei itthon érezhetik magukat. Másnap délben az indiai negyedben, a főként tamil kultúrával átszőtt Little Indiában ülünk be Éva törzshelyére. A srácok már ismerősként köszöntik a magyar fiatalasszonyt, emlékeznek, mit szokott rendelni. Dalt, vagyis jellegzetes dél-indiai csípős lencseszószt eszünk, s fűszeres húsokat lepénnyel. Este pedig az egyik népszerű étkezdeközpontba indulunk, ahol tucatnyi kifőzde kínálja egymás mellett a legkülönfélébb ételeket: kínait, indiait, malájt, csípőset és édes-savanyút, frissen facsart gyümölcslevekkel. Nem messze tőlünk temetési szertartás zajlik: a hozzátartozók hatalmas sátor alatt virrasztanak, nem hagyják magára a szűk családot. A távoli keleten ez így szokás.
A Gallup Intézet nemrégiben felmérést végzett, hogy ha másik országban kellene új életet kezdenie a megkérdezetteknek, akkor melyik országban tennék. Új-Zélandot megelőzve Szingapúr lett az első, igaz, ennyi ember már biztosan nem férne el a sűrűn lakott szigeten.
Éva és Barnabás megszokta a szingapúri tempót, tömeget, párás meleget: a mindennapokat. Bérelt lakásuk csupasz falait otthon maradt családtagok, barátok képeivel pakolták tele, legalább így mindennap láthatják őket. Tavaly nyári esküvőjükre hazajöttek, majd Barnabás édesanyja töltött el náluk három hetet, de egyre inkább érzik, hogy messze vannak. Tizenegy órát kell repülni Isztambulig, majd átszállás, s még bő másfél óra Budapestig. A nyár közepén ismét hazalátogatnak, de aztán visszatérnek. Ki tudja, mikor, talán végleg hazatalálnak.
Vége
Magyarok a távoli keleten – riportsorozat. Gyakran halljuk, hogy a világ új hatalmi pólusa a Távol-Keleten jön létre, s ezt a folyamatot a gazdasági válság csak gyorsította. De van-e nekünk, magyaroknak keresnivalónk a világ túlsó felén? A szabadságot, önmegvalósítást, meggazdagodást ígérő egykori amerikai álom áthelyezhető-e Ázsiába? Sokan kíváncsiságból, mások a nyugati kultúra elől menekülve veszik az irányt keletnek, egyeseket már most vezető pozíciók várnak, másokat a kényszer indít útnak. Magyarok nyomában jártunk Kínától Vietnamon át Szingapúrig.
origo.hu
Menczer Tamás: Hazudós vagy, Peti! - videó
