Európa lényegére tapintottunk

Európa. Hányszor hangzott el ez a szó nagyapáink és szüleink vágyaiban, álmaiban és fohászaiban! Vajon elhitték-e volna 40-50 éve, hogy 2011-ben hazánk irányítja majd Európa legerősebb szövetségi rendszerét? Most, hogy – Belgium és Spanyolország után – Magyarország látta el fél évig az EU soros elnöki tisztségét, már vállalkozhatunk az első eredmények összegzésére és az események mögötti lényegi politikai összefüggések megvilágítására.
Elsőként szögezzük le, hogy a magyar elnökség fenntartások nélkül sikeres volt. Magyarország és az Európai Unió számára egyaránt. Amikor diplomatákat és szakembereket négyszemközt kérdeznek az elmúlt fél évről, szinte csak dicsérő szavakat lehet hallani. Nyilvános kritika jellemzően a média és bizonyos politikai csoportok részéről érkezik. És ez a kritika sem az uniós politikánkat érinti, hanem olyan területeket, amelyek a tagállamok hatáskörébe tartoznak. Amikor tehát egy olyan nyilatkozatot hallunk, hogy a magyar elnökség összességében jó volt, de a médiatörvény vagy az alaptörvény árnyékot vetett rá, akkor legyünk nyugodtak, hogy az illető szíve szerint megdicsérne minket, csak nem mer szembemenni a „divattal”.
A külföldi médiában megjelent elmarasztaló és kritikus vélemények zöme is rendre e két, belügynek számító törvényt hozta fel állítása alátámasztására. A hazai ellenzéki sajtó pedig ezeket a külföldi kritikákat emeli ki tényként. Emiatt is kérdezik sokan, hogy miért pont az elnökség idején kellett ilyen, érzelmeket felkorbácsoló és vitára csalogató törvényeket elfogadni? A választ persze sejtjük: ha az elnökség után fogadták volna el ezeket, akkor az lenne a baj. Magyarország kormánya őszintén cselekedett akkor, amikor – a jogalkotási logikának is engedelmeskedve – a későbbi jogszabályok alapját képező sarkalatos törvények ütemes elfogadásával előkészítette az ezekre épülő későbbi törvényeket.
A nyugati hozzáállás jobb megértéséhez kis kitérőt kell tennünk a világpolitika mezejére, amelynek akarva-akaratlanul, de Magyarország is alakítója. Ami nálunk történik, igenis mintaértékű. Ezért is van rajtunk a fél világ szeme. A Föld és benne Nyugat-Európa olyan változások előtt áll, mint ükapáink bő száz évvel ezelőtt. A konfliktusok most nem gyarmatok, hanem piacok megszerzése körül zajlanak, és alig valószínű, hogy háborúba torkollanak. Intenzitásuk azonban semmivel sem kisebb.
Ebben a küzdelemben az EU-t két egymással vitázó irányzat határozza meg: Az eurooptimisták szorosabb együttműködést, egyfajta szövetségi államot szeretnének, amely a tagállamok rovására növelné Brüsszel hatalmát, és például közvetlen európai adókat is kivethetne. A másik csoportot europesszimistának szokták hívni. Ők egy lazább szövetséget látnák szívesen, ahol a la carte alapon működnének együtt az érdekelt tagországok. A magyar elnökség egy harmadik úton járt, amit nevezhetünk eurorealistának is. Mi, magyarok már számos szövetség tagjai voltunk az elmúlt száz évben, ám ezek közül egy sem maradt fenn az örökkévalóságig. Nyilván jobb most is az EU és a NATO tagja lenni és az asztalnál ülve a döntések meghozatalában részt venni, mint ezen döntések hatását külső alanyként elszenvedni. A nyugati rendszerekbe integrálódva országunk nagyobb lehetőséghez jut (a schengeni határok jelentőségét talán már senkinek sem kell magyarázni), és maga is hozzájárul ezek sikeréhez. Ha egy „szokásos”, se hal, se hús elnökséget adtunk volna, záporoztak volna a vállonveregetések, konferenciáinkra még hosszabb sorokban zarándokoltak volna el külföldi méltóságok. Magyarországnak és Európának azonban vészesen fogy az ideje. Mi ezt nyolc elvesztegetett év kudarckormányzása után már tudjuk. Egyes európai politikusoknak még fel kell ocsúdniuk. Kritikájuk fő forrása tehát innen eredhet: még nem érzik elérkezettnek az időt arra, hogy polgáraikat olyan kérdésekkel konfrontálják, mint például egyes, a válság idején is extraprofitot elérő iparágak érdemi megadóztatása, munkahelyteremtés, a kisebbségek (Kelet-Közép-Európában a cigányság, nyugaton a bevándorlók) valós integrálása vagy a felértékelődő természeti erőforrások (víz, termőföld, erdők) védelme. Csak hogy a legfontosabbakat említsük.
Ezek a politikusok azért sem jöttek ide, mert ezekre és hasonló kérdésekre kellett volna a velük utazó népes újságíróhad előtt válaszolniuk. Nem érezték „elérkezettnek” az időt. Még mindig várnak. Talán csak a jó ég tudja, hogy mire.
És ha már a média szóba került, utalnunk kell egy másik európai jelenségre is. Az euró mint fizetőeszköz válsága szakítópróba elé állítja Európa nyugati felét. Anélkül, hogy ennek most minden részletét kifejtenénk, annyit nyugodtan konstatálhatunk, hogy az eurooptimista irányhoz húzó külföldi országos napilapok – irányultságuktól függetlenül – inkább kritikusak voltak Magyarországgal. Az europesszimista irányhoz húzó, nagy példányszámú bulvárlapok (mint a német Bild vagy az osztrák Krone) a maguk részéről tüntetőleg nem neveztek be a gyűlöletkoncertbe. Előbbiek a nagy cégek érdekeit képviselik, utóbbiak az adófizetőkét.
A negyedik hatalmi ág befolyása Nyugaton sem lebecsülendő. A magyar elnökség áttételesen arról is szólt, hogy az euró válságának terheit végül milyen arányban fogja az országos lapok által képviselt nagytőke vagy a bulvárlapok által pártfogolt átlagpolgár fizetni. Magyarország kormánya itthon az átlagpolgár, az ellenzéki média által megvetően csak a „zembereknek” csúfolt magyarok oldalán áll. Mennyivel egyszerűbb volt a nyugati országos lapoknak hazánkat egyes törvények kapcsán támadni, defenzívába szorítani, mint arról értelmes vitát folytatni, hogy a görög, ír, portugál, olasz és ki tudja, még hány további nemzet megsegítésének terheit milyen arányban osszák szét? Magyarországon már tudjuk: az erősebb vállak nagyobb terhet is elbírnak.
A hazai kritika másik iránya a kritikusok személyének fontosságát hangoztatta. Az olyan egetverő csúsztatásokat talán nem is lenne érdemes felvetni, hogy az Európai Parlamentet (EP) az ellenzéki sajtó állandóan jobboldali többségűnek minősítette, ezzel azt sugallva, hogy még a Fidesz európai testvérpártjai is megszavazták a hazánkat elmarasztaló határozatokat. A valóság ezzel szemben az, hogy a jobboldali Néppárt valóban az EP legnagyobb frakciója, ám csak a liberálisokkal együtt van többsége. Most annyi történt, hogy a liberálisok az EP-ben ellenzékben lévő zöldekkel, szocialistákkal és kommunistákkal együtt szavaztak. A legutóbbi szavazáson 274-en szavaztak az elmarasztaló nyilatkozat ellen, azaz tíz további képviselő állt a jobboldal és Magyarország mellé. És a sort napestig folytathatnánk.
Liberális vagy zöldpolitikusként persze nehéz is lenne a magyar elnökség témái között kiemelt szerepet játszó romaintegráció, a Duna-stratégia vagy a nettó befizető országokat égetően foglalkoztató gazdasági kormányzás ellen szót emelni. Mégis beálltak – mint azt fentebb láthattuk – a leginkább a nagytőke érdekét szolgáló kampányba. Persze közben saját pecsenyéjüket is sütögetik, hiszen ha a legtöbb új tagország szavazói továbbra is csak néppárti és szocialista képviselőket küldenek Brüsszelbe, az ő parlamenti arányuk tovább csökken. És ezzel a befolyásuk is. Amikor tehát ezek az urak Strasbourgban vagy Budapesten látványosan aggódnak a demokráciáért, ezzel itteni elvtársaiknak is segítséget akarnak nyújtani. Kérdés persze, hogy ezzel vajon célt érnek-e.
Az elnökség véget ért, Magyarországot nem sikerült elszigetelni. A munka dandárját a brüsszeli és budapesti kormánytisztviselők végezték, akiket ezért méltán illet dicséret. Magyarország – kivergődve a sodródásból – visszatér az európai játéktérre. Olyan – nyilván nem önzetlen – szövetségesekkel, amelyek spekuláció helyett a termelésben érdekeltek (mint például a német autógyárak), nem a nyugati lapokból, hanem a reálfolyamatok alapján alkotnak véleményt (mint Kína), vagy látják, hogy ami nálunk történik, másoknak is érdeke lehet (mint a német bulvárlapok). Velük és később másokkal is egy darabig közös az érdekünk és az utunk. Ha mindkét fél kellő hasznot húz ebből, és közben a lelkiismeretünk is tiszta marad, érdemes volt belevágni.
A magyar soros uniós elnökség egyértelmű siker volt, lényegi témákra tapintottunk rá. Amit lehetett, megtettünk. Ezt bizonyítja az is, hogy kritika kevéssé az elnökségi munka, mint inkább egyes belpolitikai döntések miatt hangzott el. Ne kövessük el a kákán is csomót keresők hibáját, akik összemossák az elnökségi és a belpolitikai teljesítményt. Merítsünk inkább erőt ebből a fél évből, mert Magyarország is csak egy erős Európában tudja érdekeit hatékonyan képviselni.

A szerző politológus