Amikor egyik rokona, Gábor Dénes Nobel-díjas tudós először jött Budapestre, én is sorban álltam egy interjúért. Rám került volna a sor, a tudós azonban kijelentette: „Ne haragudjon, kissé elfáradtam, majd legközelebb…” „Nagyon sajnálom, professzor úr – feleltem –, mert én csak azt akartam megkérdezni, igaz-e, amit egy amerikai újság írt, hogy a teniszlabdának köszönheti a holográfia feltalálását.” „Ezt írta egy amerikai újság?” – kérdezett vissza. „Igen.” „Nem pontosan így volt, viszont kétségtelen, hogy éppen teniszeztem, amikor az ötlet eszembe jutott… De tudja mit, ebédeljünk együtt, és majd megbeszéljük!” Önhöz készülőben arra gondoltam: mi az, ami lázba hozhatja. Amikor aztán elolvastam a könyvét, amelyet nagybátyjáról, Hunyady Sándorról írt, rájöttem, hogy az író mindenkor izgalomban tartja.
– Mi tagadás, elfogult vagyok vele kapcsolatban, akit egész Budapest csak Sándorkának nevezett. Teljes odaadással egy életen át igyekeztem megközelíteni, a példaképem lett. Olyan akartam lenni, mint Hunyady Sándor. Nem sikerült. De magát a kísérletet is nemesítőnek éreztem. Ha egy szivart fél évszázad múltán sem tudok olyan eleganciával tartani, mint ő, hogyan lehetne esélyem olyan könnyedséggel írni? „Csodálatos fonetikus hangzása volt minden szavának: minden sora olyan, mintha a távolban az író hangja szólana” – írta róla Márai Sándor. A nagy vágyam nem teljesült, de nem lettem boldogtalan. Elismerem, hogy egy 78 éves embert, aki ma én vagyok, sajnos kevés dolog hoz lázba. De egyszer megírtam, hogy egy sárga rózsa és egy gyerek mosolya egész napra boldoggá tesz. Egy szál sárga rózsát most is lát a vázában. Azért van benne kettő, mert a másikat egy veszprémi költő barátomtól kaptam. Szagolja meg! Az illata egészen különleges. Mi foglalkoztat még? Az autista és a cigány gyerekek. De ennek a kifejtése külön téma.
– Miért hívják önt Alexander Brodynak?
– Mert mi a családban nagyon „takarékosak” vagyunk a Sándor névvel. Az utolsó másfél évszázadban négy férfi is Sándor lett: Bródy Sándor, a nagyapám, Sándorka, a házasságon kívül született fia, jómagam és a fiam. Azért választottam végül az Alexander nevet, mert nem akartam szégyent hozni a nagyapámra.
– A falon látható Bródy Sándor utca tábla hogyan került a tulajdonába?
– Fölhívott engem egy barátom, és azt mondta: „Van egy barkácsbolt a Bródy Sándor utcában, a rádió oldalán, lépcső visz le a pincébe. Ott árulnak utcatáblákat, nézzél be!” Benéztem. „Milyen kár, hogy csak most jött – mondta a tulajdonos –, a múlt héten adtam el egy szép Bródy Sándor utca táblát a szemközti oldalon lévő virágosnak. Bementem a virágoshoz, és megkérdeztem, eladó-e a tábla. „Ki volt önnek Bródy Sándor?” – kérdezte a hölgy. „A nagyapám.” „A magáé a tábla! Vigye! Én Madách-ivadék vagyok.”
– Hunyady Sándornak is tetszene az anekdota. Márai szerint „Mikszáth óta nem volt és […] sokáig nem lesz az irodalomban senki, aki a szó nemes értelmében fogalmazott anekdotát, ezt a nehéz és finom műfajt, több művészettel művelte volna”, mint „Sándorka”. Mi különbözteti meg az írót az átlagembertől?
– Erre könnyen tudok felelni, mert nagyon sok írót ismertem, és mellettük én voltam az átlagember. A tehetség a különbség. Ami az írónak van, az nincs az átlagembernek. Az író kényszert érez, hogy elrendezze a megfigyelt tényeket, és értelmet adjon az életnek. Ezzel együtt jár a szavak szeretete és az a vágy, hogy babráljon velük. Persze a tehetség önmagában kevés. Amit az ember kiagyal, azt meg is kell valósítania. És ez nem csak az íróra érvényes.
– Kik voltak azok a magyar írók vagy költők, akik nagy hatással voltak önre?
– Mindenekelőtt Weöres Sándor. A régiek közül Kosztolányi és Krúdy. Utóbbival gyakran csónakázott át nagyapám a Margitszigetről Budára. A verseknek köszönhetem, hogy még beszélek magyarul. Bródy Sándor legjobb barátja azonban Gárdonyi volt. Amikor Pesten élt a nagyapám, Gárdonyi Egerből hozott neki kenyeret, dinnyét és szalonnát, mert ezeket szerette.
– Móra írja, hogy amikor felkereste Gárdonyit egy pesti író, az ebéd végén, a fekete után mindjárt el is búcsúzott vendégétől a házigazda. „Nem haragszol, úgy-e? De én ilyenkor szoktam legjobbízűt gondolkozni.”
– Matematikai egyenlettel válaszolok. Ebben az esetben a gondolkozás egyenlő az alvással… Azért hívtak meg legutóbb egy közösségbe, mert azt mondták, másképp gondolkodom. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy ha én másként gondolkozom, akkor hogyan is gondolkozom. De nem tudtam rájönni. Ritkán gondolkozik az ember azon, hogyan is gondolkozik.
– Mondhatjuk, hogy gondolkozni annyit jelent, mint különbözni.
– Egyetértek. Mások tapasztalatait, okos gondolatait szívesen átveszi az ember, de én a gyerekektől tanulok a legtöbbet. „Ha azt akarod, hogy a gyereked őszinte legyen veled, akkor emelkedjél a szintjére!” Kedvelem az aforizmákat.
– Akkor Benjamin Franklint bizonyára szereti.
– Legjobban egy huszadik századi lengyel költő aforizmáit szeretem, de nem ismeri senki. Úgy hívják, hogy Stanislaw Lec.
– Mondana tőle egy-két aforizmát?
– Mondhatnék, de olvassa el inkább a munkáit! Ha elmondom három aforizmáját, esetleg megjegyzi, de ha nem mondom el, talán megnézi. Neumann Jancsiról és Albert Einsteinről már sok mindent elmondtam és megírtam, akikkel, amikor a Princeton Egyetemre jártam, minden szombaton együtt ebédeltem, de például a dalai lámáról, akit szintén ismerek, még semmit.
– Miért?
– Mert amit kimond vagy megír az ember, az már elszállt a lelkéből. A kimondatlan viszont megmarad.
– Valahol azt olvastam, hogy amíg nem mondjuk ki a szót, urai vagyunk, de amint elhangzott, már a rabszolgája.
– Pontosan. Ebből az interjúból is az lesz az elgondolkodtató, amit elhallgattam. És nem azért, mert titokzatos akartam maradni.
– Kevesen tudják, hogy Mikszáthhoz hasonlóan Sándorkának is volt egy rovata, mégpedig azzal a címmel, hogy A t. Ház.
– A Magyarország című újság kilencedik oldalán százötvenkét cikket publikált 1934 és ’36 között. Szándékozom is kiadni őket önálló kötetben. Nem a politikát helyezte a középpontba, hanem a környezetet, az embereket. Tessék utánozni! Írt például a büféről, aztán Bethlen Istvánról, Gömbösről vagy Dinnyés Lajosról. Karinthy Frigyes, aki a Színházi Életben szerepet osztott a kor jeles íróinak, így jellemezte Hunyady Sándort: „Mióta pompás parlamenti tudósításait olvasom, máris kész késdobálónak tartom, aki figuráit élesen körbedobálva rajzolja meg, anélkül hogy egyet is szíven találna.”
– Ma ez elképzelhetetlen!
– Tudja, hogy Gömbösnek mi volt a kedvenc étele?
– Fogalmam sincs.
– Halászlé, benne virslivel… Sándorka leírja például, hogy Gömbös mint miniszterelnök milyen tapintattal lépett be a terembe, és ment a foteljéhez, miközben korábbi barátja, majd kemény politikai ellenfele, Bethlen István beszélt. Hosszú idő után először találkoztak a nagy nyilvánosság előtt.
– Miközben beszélgetünk, ön továbbra is jóízűen szivarozik. Úgy tartozik Alexander Brodyhoz a szivar, mint fához az árnyéka.
– Maga hallott már családi átokról mint körülményről?
– Természetesen.
– Nagyapám szivarozott, Hunyady Sándor szivarozott, apám szivarozott…
– Ez még nem ok arra, hogy…
– Tudom. De a szivart a jobb kezemben tartom, s ennek köszönhető, hogy még ma, 78 éves koromban is megtarthatom az egyensúlyomat.
– Tehát megvan a filozófia is hozzá. A mondat különben jól hangzik.
– Nem tőlem származik. Megjegyzem, én soha nem cigarettáztam. Egyetlenegy cigarettát szívtam el a Rózsadombon, ahol laktunk. Én tízéves voltam, a húgom nyolc. Az inas tetten ért minket cigarettázás közben, és beárult a papának. „Titokban?” – kérdezte a papa, és a vasárnapi ebéd után megkínált mindkettőnket cigarettával. Zsófi húgom három napig nem tudott iskolába menni, olyan beteg lett, de nekem is elment a kedvem tőle. Így neveltek bennünket. Egyébként húszéves lehettem, amikor az első szivarra rágyújtottam.
– Másik szenvedélye a lósport. Ahogy Hunyady Sándor is rajongott érte.
– Nagybátyám egy interjúban azt vallotta: „Szeretem a lovakat, szeretek lóversenyre járni. Vidéki ember vagyok, ha lovat láttam egyszer futni, esztendők múlva is megismerem.” Amikor egy ló hátán ültem, az majdnem olyan volt, mint egy nő karjában. Ezt joggal állíthatom, mert a negyedik feleségemmel élek. A lovaknak karakterük van, tulajdonságaik vannak. A teljesítményük izgat. Szabadságérzést kelt, ha valahol a tájban lovagol az ember.
– Nagyon sok hírességgel találkozott, de sohasem írt vagy beszélt a gyengeségeikről, visszatetszést keltő dolgaikról. Egy időben például szokás volt a magyar írók körében a könyvlopás. Ehhez hasonló élményt nem őriz?
– De igen. Én azonban „nyugalmazott” úriember vagyok, és például gyerekkori szerelmemről, akinek a képét ott látja a falon, Csikós Rózsiról nem vagyok hajlandó megírni azt, hogy… Goethe mondta: „Az embereket a hibáik miatt szeretjük, nem a jó tulajdonságaik miatt.” Nekem Hawaiin, ahol az év felében élek, húszezer könyvem van, és itt is van körülbelül tízezer. Megesett, hogy elloptak egyet-kettőt. Nem tehetem meg, hogy a barátaim között kutakodni kezdjek, és megkérdezzem, ki vitte el. Menjek utánuk, és követeljem, hogy nyissák ki a táskájukat? Egy nagyon híres magyar család leszármazottja, aki ott lakott velünk srégvizavi a Sarolta utcában, a Rózsadombon – járt hozzánk gyakorta –, kleptomániás volt. És csak az ezüst cigarettatárcákra „utazott”. Vitte haza szépen sorjában őket, de a papám „nem vette észre”. A felesége azonban másnap mindig visszahozta mindegyiket.
– Gyakran találkozom egy fényképpel, amelyen az 1956-os magyar olimpiai kardcsapat két tagjának fényképe látható: Magay Dánielé és Keresztes Attiláé. Közöttük pedig ott ül ön is. Hogyan került Melbourne-be?
– A Biblia segített. Egyik barátommal elhatároztuk, hogy megpróbálunk kijutni az olimpiai játékokra, és tudósításokat adunk onnan. Van egy mondat, amely angolul így hangzik: „forgive us our trespasses”, bocsásd meg a mi vétkeinket… Az Esquire Magazine szerkesztőjének orra alá viszont a következő szavakat csúsztattuk: „for give us our press passes”, add meg nekünk a sajtójogosítványunkat! Ez annyira megtetszett a szerkesztőnek, hogy zöld utat kaptunk. Ismertem a Pan Am légitársaság elnökét, és az olimpia után a harminchat kint maradt magyart segítettem átvinni az Egyesült Államokba, majd körutat szerveztünk számukra. Egyébként majdnem minden háború utáni olimpián jelen voltam. És még egy megjegyzés: Magay Dániel 1956 óta az egyik legjobb barátom.
– Milyen benyomásokat őriz Melbourne-ből?
– Képeket. Amikor a japán küldöttség bevonult az olimpiai stadionba, egyetlen tenyér sem verődött össze, mert abban az időben utálták őket. Ma viszont nagyok a japánok Ausztráliában! Így változik a világ, és benne mi is. Az 1500 méteres síkfutásra emlékszem, melynek során Tábori hatalmas küzdelemben negyedik lett. Nagyon jó barátságban voltam edzőjükkel, az Amerikába emigrált Iglói Mihállyal. Tornatanárom volt.
– Magyarországon és Amerikán kívül hol tudna még élni?
– Olaszországot nagyon szeretem, és Norvégia az egyik kedvencem. Utóbbi elsősorban elbűvölő tájai és az emberek miatt.
– Milyennek látja a magyarokat amerikaiként és magyarként?
– Nem hiszem, hogy amerikaiként látni tudnám a magyarokat. Jóllehet 1948-ban emigráltam, de a magyar föld a hazám, és magyar az anyanyelvem. A legnagyobb csalódást nekem itthon az okozza, hogy nem él igazán az emberekben a közösség gondolata. Nem értik meg azt a legelemibb dolgot, hogy ha összefognak, ha összefogunk, csodákra lehetünk képesek. Az ország felemelkedésének a kisebb településeken kell kezdődnie. Onnan kell építkezni. Nem felülről lefelé. Mert ha valaki föntről beszél, az emberek ötven százaléka nem hiszi el, amit mond. Óriási probléma a cigánykérdés és az elszegényedés. Minden igaz író szegénypárti volt. Természetesen a nagybátyám is.
– Bródy Sándor-díjat alapított első kötetes írók számára; hat éven keresztül kiadta az Alibi hat hónapra című könyvsorozatot; csatlakozó alapítóként részt vesz a Bolyai-díj Alapítványban; ápolja és kutatja a Bródy-hagyatékot, és a sor még nem teljes.
– Ez a kötelességem.
– Kivel szeretne vacsorázni?
– Nyolcszemélyes asztalt képzelek el, egy gyönyörű nővel, aki feldobja a hangulatot. Továbbá nem monologizáló, hanem társalkodó emberekkel. Szívesen látnám Voltaire-t, Aquinói Szent Tamást, nagybátyámat, Hunyady Sándort, Swiftet, Lao-cét és Karinthy Frigyest. Nyolcadiknak pedig ott vagyok én, hogy őket hallgassam.
origo.hu
Menczer Tamás: Hazudós vagy, Peti! - videó
