Kikapós özvegy, kapós film

Igen, természetesen Don Pasquale és Norina történetéről van szó ezredszer is. De hát az élet és az operaházi tuti ilyen: ezredszer is kínálják tömény lépes mézüket fiatalasszonyok és mennek lépre öregurak – a jegyek, bérletek pedig nem csak az ellenőrnek fontosak: a Metropolitannek is. A múlt évad egyik élő HD-kitűzése volt a rongyosra játszott Donizetti-vígjáték, Anna Nyetrebkóval fő attrakcióként. Anna pedig örök, mint tudjuk.

És korántsem csak attraktív! Viszont mi most éljük a világ egyik legpompásabb szopránjának jelen idejét: ahogy Callas, Tebaldi, Caballé vagy Te Kanawa pályáját is öröm lehetett követni, a krasznodari lány esetében sincs ez másképp. Mindenki őt várja, pedig előbb Susan Graham érkezik beskálázatlanul, hogy a Met jó szokása szerint háziasszonykodja végig az előadást. Fanyaloghatnánk is, miért ily lapos kérdésekkel „operál”, de sokkal fontosabb, hogy New York fő operaháza mindig fülön szeretné fogni a tévénézőt, és bevinni oda, ahová tiltótáblák miatt és fantázia nélkül bejutnia se sikerülne. Nemhogy körülbambulnia.
A második kép előtti díszletváltásnál leplezetlenül leselkedhetünk: fegyelmezett, mert a tévéfelvétel próbáin alaposan kitanított, egyen- kezeslábasba öltözött színpadmunkások mozdulatait már máskor láttuk, a függöny mögött vihorászó szereplők privát pillanatait még soha. A Don Pasquale ezt is elbírja, és Otto Schenk engedélyét se kell kikérni hozzá, pedig él az öreg, nyolcvanegy múlt, de mindig is a gyeplőn tartott komédiázás híve volt. Igen, már ott rakoncátlankodik Anna, a nyughatatlan özvegy, és vele integet a kamerának Malatesta, a báty. Hogy ilyen jól érzik magukat, abban megvan James Levine érdeme is: a kiváló karmester emberemlékezet óta a Met árkában legyez, és lett légyen az teljes Ring vagy romantikus blődli, olyan személyes érdeklődés élénkíti teljesítményét, hogy ő is, mi is elfelejtjük kóros elhízását, lefelé bukó egészségi állapotát.
A Don Pasquale férfiszereplői hagyományosan hajlamosak túlkajlálkodni magukat. (Engem a századok koptatta Hadarókettős strettájának ismétlése, a vicces bemondások sora ma már agresszív polleneknél jobban allergizál.) A Met jelen produkciója inkább az ágyúval verébre vezényelt sortűz esete. A lengyel Marius Kwiecen egy mérettel hősibb baritonja feledi a doktoros eleganciát, túlságos vehemenssége révén bukással fenyegeti a vénlegény-ámítási projektet. És John Del Carlóé is böhöm hang, ő meg ettől mintha azt hinné, zártszámokban is elég recitálnia. Ám – és végtére ez volna itt, buffában a lényeg –, mindketten ízig-vérig színpadi emberek. A tenor? Korrekt, de az a sejtésem, hogy sosem lesz Matthew Polenzani-lemezem. Egy vértelen énekes a hátrányosra (ritkásra, férfiatlanra) írt Ernesto-szólammal egész egyszerűen nem ütheti át az ingerküszöböt.
De jaj, bezzeg Anna most is átüti! Mondhatják nekem, hogy szülése után még mindig kissé gömbölyded maradt – a hangja is az! És ott vibrál benne a maga szemtelen módján nemcsak Norina ropogós ifjúsága, de az énekesnő pimasz tehetsége is. Luxusözvegyünk ő, kinek bezsákolt magasságai mögött óriási tartalék érzik, legatói pedig magnetikus ívet húzó hárompontosok. És nemcsak a kosárfan Amerika őrül meg érte! Egyszer Ioan Holandert kérdeztem, milyen is ez az Anna. – Megbabonázna, ha ismernéd – hangzott a válasz. Azt pedig innen is látom, hogy ujja köré csavarná a hideg acél Nothungot is. Igen, ott lehet ő minden kéthétnyi ajtócsapkodásban, vagy ahogy Juhász Gyula mondaná: minden félrecsúszott nyakkendőnkben.
(Donizetti: Don Pasquale – Deutsche Grammophon DVD, 2011.)